A Szentatya beszélgetése a papokkal

A fordítás alapja az olasz nyelvű beszélgetés átírása, melyet az Államtitkárság adott közre. A fordítást Vértesaljai László SJ  készítette.


Első kérdés (Amerika, Brazília – funkcionalizmus)

– Szentatya, José Eduardo Oliveira y Silva vagyok, Amerikából jöttem, pontosabban Brazíliából. Legnagyobb részt, akik itt jelen vagyunk, közvetlenül részt veszünk a lelkipásztori munkában a plébániákon és nem is csak egy közösségnek, hanem sokszor több plébániának vagyunk a plébánosai, vagy éppen különösen nagy közösségnek a vezetői. Legjobb erőnkből törekszünk megfelelni a nagyon is megváltozott és többé már nem egészen keresztény társadalom szükségleteinek, de azt tapasztaljuk, hogy nem elég, amit teszünk. Merre menjünk, Szentatya, milyen irányba?

Szentatya: Kedves barátaim, mindenekelőtt szeretném kifejezni nagy örömömet, mert itt most a világ minden tájáról jöttek össze papok. Hivatásunk örömével és azzal a készséggel, hogy minden erőnkkel az Urat szolgáljuk napjainkban, nagyon is tudatában vagyok kérdésének, hogy ma milyen nehéz plébánosnak lenni, főként az ősi kereszténység országaiban. A plébániák mind kiterjedtebbek… és lehetetlen ismerni mindenkit és lehetetlen elvégezni minden munkát, amit elvárnak egy plébánostól. Így valóban felvetődik a kérdés, merre kell menni, miként ön is kérdezte. Mindenekelőtt azt válaszolom: tudom, hogy nagyon sok plébános van a világon, akik tényleg teljes erővel dolgoznak az evangelizálásért, az Úr jelenlétéért és Szentségeiért, és ezeknek a hűséges papoknak, akik életük minden erejével, a Krisztus iránti szenvedélyes szeretetükkel szolgálnak, szeretnék nagy köszönetet mondani, ebben a mostani pillanatban. Mondtam, nem lehetséges mindent megtenni, amit elvárnak tőlünk, vagy amit meg kellene tennünk, mert erőink végesek és a helyzet mind nehezebb egy mind változatosabb, mind összetettebb világban. Gondolom, mindenekelőtt az a fontos, hogy a hívek lássák, a pap nem csak egy munkát („job”) végez, ledolgozza a munkaidejét, aztán szabad és önmagának él, hanem Krisztusért szenvedélyes ember, aki magában hordozza Krisztus szeretetének a tüzét. Ha látják, hogy eltölti az Úr öröme, megértik, hogy nem tud mindent megtenni és elfogadják a korlátait és segítenek a plébánosnak. Ez tűnik számomra a legfontosabbnak: az emberek lássák és érezzék, hogy a plébános valóban az Úr meghívottjának tudja magát, akit eltölt az Úr és az övéi iránti szeretet. Ha mindez megvan, akkor megértik és látják is annak a lehetetlenségét, hogy mindent megtegyen. Tehát, töltse el egész lényünket az Evangélium öröme, ez az első feltétel. Aztán meg kell tenni a választásokat, a prioritások szerint, meglátni, mi a lehetséges és mi a lehetetlen. Elmondanám, mi az első három prioritás, vagyis papi életünk három oszlopa. Az első az Eucharisztia és a Szentségek. Jelenvalóvá tenni az Eucharisztiát, főként vasárnaponként, amennyiben lehetséges mindenki számára és oly módon bemutatni a szentmisét, hogy mindenki számára valóban látható esemény legyen az Úrnak irántunk mutatott szeretete. Aztán az Ige hirdetése az összes dimenziójában: a személyes párbeszédtől kezdve egészen a homíliáig. A harmadik pont a „caritas”, Krisztus szeretete, vagyis jelen lenni a kicsik, a gyerekek, a nehézségben lévő személyek számára, a peremre szorítottak számára…, valóban jelenvalóvá tenni a Jó Pásztor szeretetét. És aztán egy nagyon fontos prioritás a Krisztussal való személyes kapcsolat. A breviáriumban november 4-én olvassuk Borromeo Szent Károly, a nagy lelkipásztor egy szép szövegét, aki valóban egész önmagát adta oda: „Ne hanyagold el a saját lelked, mert ha nem törődsz a saját lelkeddel, nem tudod adni, ahogyan azt adnod kellene. Tehát önmagad, a saját lelked számára is „időt kell szakítanod”, vagy más szavakkal: a Krisztussal való kapcsolatod, a személyes beszélgetésed Krisztussal, alapvető lelkipásztori prioritás, mintegy a mások számára végzett munkánk feltétele! Az imádság nem egy másodlagos dolog: a pap saját hivatása az imádság! Hogyan is képviselhetné a népet, ha nem tud imádkozni vagy ha nem talál időt az imádságra. A személyes imádság, mindenekelőtt a breviárium, alapvető táplálék a lelkünk számára, az egész tevékenységünk számára. És végül, felismerni a korlátainkat és megnyílni alázattal… Emlékezzünk a Márk evangélium hatodik fejezetére (Mk 6,30-33), ahol az apostolok túl vannak „stresszelve”, mert meg akarnak csinálni mindent, és az Úr mondja nekik: „Menjünk el innét, pihenjetek egy kicsit!” („Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Õ pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!" Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek”). Ez is egy lelkipásztori munka: megtalálni és birtokolni az alázatot, a bátorságot a pihenésre… Így tehát azt gondolom, hogy az Úr iránti szenvedélyes szeretet megmutatja nekünk a prioritásokat, a döntéseket, segít bennünket, hogy megtaláljuk a helyes utat. Köszönet mindnyájatoknak! 

Második kérdés (Afrika, Elefántcsontpart – teológia-spiritualitás)

– Szentatya, Mathias Agnero vagyok, Afrikából jövök, pontosabban Elefántcsontpartról. Ön egy teológus pápa, miközben mi, amennyiben sikerül éppen csak néhány könyvet olvasunk a képzésünkre. Úgy tűnik, mindazonáltal, hogy szakadék támadt a teológia és a tanítás, még jobban mondva a teológia és a spiritualitás között. Szükségét érezzük, hogy a tanulmányaink ne legyenek akadémikus jellegűek, hanem táplálják a lelkiségünket. Érezzük, hogy szükségünk van erre, ugyanazon lelkipásztori munkában. Némelykor úgy tűnik, a teológiának Isten nem a középpontja és Jézus nem az „első teológiai hely”, hanem a teológia ízléseket és zavaros áramlatokat követ. Következményként elszaporodnak a személyes vélekedések, melyek megengedik, hogy fellépjenek az Egyházban is nem katolikus gondolatok. Hogyan is ne vesztenénk el a tájékozódásunkat az életünkben és a szolgálatunkban, amikor a világ ítéli meg a hitet és nem fordítva. Úgy érezzük, eltávolodtunk a középponttól.

Szentatya: Köszönöm. Ön egy nagyon nehéz és fájdalmas problémát érint. Tényleg van egy olyan teológia, mely mindenekelőtt akadémikus akar lenni, tudományosnak tűnik és elfelejti az életszerű valóságot, Isten jelenlétét, jelenlétét közöttünk, hogy ő ma is szól hozzánk, nem csak a múltban. Már Szent Bonaventúra megkülönböztette saját korában a teológia két formáját, mondván: „Van egy teológia, mely az értelem arroganciájából ered, és amely mindent uralni akar. Az Istent alanyból tárggyá fokozza le, miközben alanynak kellene lennie, aki szól hozzánk és vezet bennünket”. Valóban létezik a teológiának egy ilyen félreértése, ami az értelem arroganciája és nem táplálja a hitet, hanem elhomályosítja Isten jelenlétét a világban. Aztán, van egy olyan teológia, mely inkább szeretetből akarja ismerni azt, akit szeret, ezt a teológiát a szeretet ösztönzi, a szeretet vezeti. Ez az igazi teológia, amely Isten, Krisztus szeretetéből jön és mind mélyebben akar belépni a Krisztussal való közösségbe. Valójában napjaink kísértései nagyok, mindenekelőtt felvetődik a modern világlátás egyik fajtája…. Például úgy, hogy végső kritériummá válik, amikor is nem lehetséges e szerint a modern világszemlélet szerint, vagyis nem történhetett meg valójában, hogy Isten belép a világba. E szempont szerint minden úgy van, ahogy mindig is volt, hogy a történelmi események mindig ugyanazon fajtából valók, mely kizárja az Evangélium újszerű mivoltát, kizárja Isten betörését a világba, az igazi újdonságot, ami a hitünk öröme. Mit is kell tenni? Mindenekelőtt a teológusoknak mondanám: Legyetek bátrak! És szeretnék köszönetet mondani sok teológusnak, akik jó munkát végeznek. Igen, vannak visszaélések, tudjuk ezt, de a világ minden táján van sok-sok teológus, akik valóban élik az Isten Igéjét, a szemlélődésből táplálkoznak, élik az Egyház hitét és segíteni akarnak, hogy ez a hit jelen legyen a napjainkban. Ezeknek a teológusoknak mondok most nagy köszönetet. És szólok a teológusokhoz általában: Ne féljetek a tudományosságnak ettől a kísértetétől!. 1946-tól kezdve követem a teológiát. ’46 januárjában kezdtem el teológiát tanulni és így tehát a teológusok három nemzedékét láttam, mondhatom, azoknak az időknek a hipotézisei, melyek később a hatvanas és nyolcvanas években a legújabbak voltak, abszolút tudományosak, szinte abszolút dogmatikusak, de időközben mégis megöregedtek és ma már nem érvényesek többé! Több közülük szinte nevetségesnek tűnik… Tehát, legyetek bátrak, ellenállni a látszólagos tudományosságnak! Ne vessétek alá magatokat a pillanat ötleteinek, hanem gondolkodjatok az Egyház nagy hitéből indulva, mely minden időben jelen van, és utat nyit számunkra az igazságnak. Mindenekfölött pedig ne gondolkodjatok a pozitivista értelem módján, mely kizárja a transzcendenst, ami így persze nem megközelíthető. Ez nem az igazi teológia! Ez az értelem gyenge, mely csak a megtapasztalhatót mutatja be, ez valójában elégtelen értelem. Mi teológusok azt a „nagy értelmet” kell, hogy használjuk, amelyben Isten megmutatkozik, és amely nyitott Isten nagyságára. Bátrak legyünk, hogy túllépjünk a pozitivizmuson, hogy eljussunk annak a megtapasztalásához, Aki velünk van és mi Õvele. Nekem ez nagy jelentőségűnek tűnik. Tehát hordozzuk a nagy, a tágas értelem bátorságát, és legyünk alázatosak, ne dőljünk be a pillanatnyi feltevéseknek, éljünk a minden idők Egyházának a hitéből! Nincs nagyobb többség a szentek többségénél. Az igazi többség a szentek az Egyházban és a Szentekhez kell igazodnunk!

Aztán, a szeminaristáknak és a papoknak ugyanazt mondom: gondoljátok meg, hogy a Szentírás nem egy elszigetelt könyv, az Egyház élő közösségében él, ugyanaz az alanya minden századon át és biztosítja az Isten Igéje jelenlétét. Az Isten nekünk adta az Egyházat, mint élő alanyt, a pápával közösségben levő püspökök struktúrájával. A világ püspökeinek ez a nagy valósága - a pápával való közösségben - biztosítja az igazság állandó tanúságtételét. Legyen bizalmunk a pápával közösségben levő püspökök permanens Tanítóhivatalában, amely Isten jelenlétét képviseli. Legyen bizalmunk az Egyház életében! Mindenekelőtt azonban legyünk kritikusak. A teológiai képzés – ezt elsősorban a szeminaristáknak mondom – minden bizonnyal nagyon fontos. Korunkban jól kell ismernünk a Szentírást, a szekták kihívásaival szemben is. Legyünk valóban a Szentírás barátai, ismerjük korunk szellemi áramlatait, hogy értelmesen válaszolhassunk - Pál Apostol szavával szólva – „számot adva hitünk értelméről”. A képzés nagyon fontos. De legyünk kritikusak: a hit kritériuma az a kritérium, mellyel a teológusokat és a teológiákat látjuk. Ebben az összefüggésben II. János Pál pápa egy abszolút biztos kritériumot adott nekünk a Katolikus Egyház Katekizmusában. Itt látjuk a hitünk szintézisét és ez a katekizmus valóban döntő szempont, hogy lássuk: valójában hová vezet egy teológia, elfogadható-e vagy sem. Tehát, ajánlom ennek a könyvnek az olvasását és tanulmányozását, mert így előbbre haladhatunk a pozitív értelemben vett kritikus teológiával, mely kritikus a divatos irányzatokkal szemben, ugyanakkor nyitott az igazi újdonságok, Isten Igéje kimeríthetetlen mélysége iránt, aki újból felfedi magát minden időben, így korunkban is.

Harmadik kérdés (Európa, Szlovákia – cölibátus)

– Szentatya, Karol Miklosko a nevem, Európából, Szlovákiából  jövök és misszionárius vagyok Oroszországban. Amikor bemutatom a szentmisét, magamra találok és értem, hogy itt önmagamra, gyökereimre és küldetésem erejére lelek. A kereszt áldozata felfedi nekem a Jó Pásztort, aki mindenét adja nyájáért és minden bárányáért. Amikor azt mondom: „Ez az én testem… és ez az én vérem”, mely áldozatul adatik és ontatik értünk, akkor megértem a cölibátus és az engedelmesség szépségét, amit szabadon megígértem a szentelésem pillanatában. A cölibátus – a maga természetes nehézségeivel együtt ugyan - de mégis magától értetődőnek tűnik számomra, amikor Krisztusra tekintek, ám szinte elkábít a sok közönséges kritika, mellyel ezt az adományt illetik. Alázattal kérem, Szentatya, világosítsa meg nekünk az egyházi cölibátus mélységét és autentikus értelmét.

Szentatya: Köszönet kérdése két részéért. Az első megmutatja a cölibátusunk állandó és eleven alapját, a második pedig mindazon nehézségre utal, amelyek közepette élünk. Fontos az első rész, vagyis hogy életünk középpontjában valóban a szent Eucharisztia mindennapi ünneplésének kell állnia. Itt központi jellegűek az átváltoztatás szavai: „Ez az én testem… és ez az én vérem”, vagyis hogy mi Krisztus nevében beszélünk. Krisztus megengedi nekünk, hogy az ő „én”-je nevében szóljunk. Krisztus önmagába vonz bennünket és megengedi, hogy egyesüljünk az ő „én”-jével. Így ezen aktus révén, hogy tudniillik magába vonz minket, a mi „én”-ünk az övével egyesül és így megvalósul az állandóság, papságának egyetlensége. Ezáltal valóban ő marad mindig az egyetlen pap, mindazonáltal nagyon is jelen marad a világban, mert saját magába visz bennünket és így teszi jelenvalóvá rajtunk keresztül a papi küldetését. Ez azt jelenti, hogy Krisztus Istenébe vagyunk mintegy „belevonzva”, és az ő „én”-jével való egyesülés az, mely megvalósul az átváltoztatás szavai által. Az „én téged feloldozlak” formulában is – mert közülünk önmagától senki sem oldozhatna fel bűnöket - Krisztusnak, az Istennek az „én”-je az, mely egyedül bűnöket tud megbocsátani. Az ő „én”-jének a mienkével való egyesülése magában foglalja, hogy a Feltámadott valóságába vonzott bennünket. A feltámadás élete felé tartunk, melyről a Máté evangélium 22. fejezete beszél a szadduceusoknak: az egy „új” élet, amelyben már benne vagyunk. Fontos megengedni, hogy behatoljunk mindig újból Krisztus „én”-jének velünk való azonosulásába, és hogy ez vigyen bennünket a feltámadás világába. Ebben az értelemben a cölibátus egy elővételezés, anticipálás. Átlépjük a jelen időt. Hagyjuk magunkat és az időnket is a feltámadás világa, Krisztus újdonsága felé vinni, az új és igazi élet felé. Tehát a cölibátus egy elővételezés, mely az Úr kegyelme által valósul meg, aki magához vonz bennünket, a feltámadás világa felé. Ez arra szólít fel bennünket, hogy haladjuk meg önmagunkat, ez a jelent, a jövő igazi jelene felé, ami a mában lesz jelenvalóvá. És itt vagyunk most egy nagyon fontos pontnál. A mai világ kereszténységének egyik nagy problémája, hogy nem gondol többé Isten jövőjére. Látszólag ugyanis elég ennek a világnak a jelen. Csak ezt a világot akarja, csak ebben a világban akar élni. Így valójában bezárja az ajtót a létezés igazi nagysága előtt. A cölibátus értelme a jövő elővételezésével valójában ezeknek az ajtók megnyitását jelenti, hogy nagyobbá tegyük ezt a világot, hogy megmutassuk a jövő valóságát, amit már most a jelenben kell megélnünk. Meg kell élni a hit tanúságtételét, hinni valóban, hogy az Isten létezik, hogy Isten belép az életembe, hogy életemet Krisztusra, a jövő életre alapozhatom. Mindannyian ismerjük azt a közönséges kritikát, melyről ön beszélt. Igaz, hogy az agnosztikus gondolkodás számára, a világban, melyben Isten számára nincs hely, a cölibátus egy nagy botrány, mert éppen azt mutatja, hogy valóságként, megélt valóságként kell számba venni. Az Úr, az ő eljövendő világa így valóság lesz a mi időnkben. Ennek pedig az előbbi kritika szerint el kell tűnnie! Bizonyos szempontból meglephet bennünket ez az állandó kritika a cölibátus ellen, egy olyan időben, amikor egyre inkább divattá válik nem házasodni. De ez a nem házasodás egy teljes egészében és alapvetően más, a cölibátustól különböző dolog, mert a nem házasodás azon az akaraton alapul, hogy csak önmaguknak éljenek és ne fogadjanak el semmiféle végleges köteléket, hogy életüket minden pillanatban teljes önállóságban éljék, hogy minden pillanatban szabadon döntsenek arról, mit csinálnak és mit akarnak az élettől. Ez tehát egy „nem” a kötelékre, egy „nem” a véglegességre. Élet ugyan, de csak saját maguk számára.

Ugyanakkor a cölibátus éppen az ellenkező: végleges „igen”, annak megengedése, hogy az Isten kézen fogja, hogy az Isten kezébe tegye magát, az ő „igen”-jébe lépjen. Így tehát a hűség, a bizalom cselekedete, olyan tett, mely a házasságban a hűséget feltételezi. Valójában az ellentettje ennek a „nem”-nek, ennek az önállóságnak, mely nem akar elköteleződni, nem akar kötelékbe lépni. Így éppen ezáltal, a végleges „igen” az, mely feltételezi, megerősíti a házasság végleges „igen”-jét. Ez a házasság bibliai forma, a férfi és nő létének természetes formája, alapja a nagy keresztény kultúrának, a világ nagy kultúráinak. Ha eltűnik, akkor az szétrombolja a kultúránk gyökerét. Ezért a cölibátus megerősíti a házasság „igen”-jét a világ jövőjére mondott „igen”-jével. Így akarunk tovább menni és megjeleníteni egy olyan hitnek a botrányát, mely mindent Isten létezésére tesz fel. Tudjuk, hogy e mellett a nagy botrány mellett, amit a világ nem akar látni, léteznek a mi elégtelenségeink másodlagos botrányai is, a bűneinké, amelyek elhomályosítják az igazi és nagy botrányt és elgondolkodtatnak: „Ezek vajon nem Isten fundamentumán élnek?”. De annyi hűség van! A cölibátus - éppen a kritikák mutatják meg - nagy jele a hitnek, Isten jelenlétének a világban. Kérjük az Urat, hogy segítsen bennünket szabaddá válni a másodlagos botrányoktól, hogy jelenvalóvá legyen a nagy botránya a hitünknek, a bizalmunknak és az életerőnknek, mely Istenben és Jézus Krisztusban találja meg fundamentumát.

Negyedik kérdés (Ázsia, Japán – kultusz)

– Szentatya, Atsushi Yamashita vagyok, Ázsiából, Japánból. A papi modell – akit Szentséged nekünk ebben az évben ajánlott – az arsi plébános. Õ életének és szolgálatának központját az Eucharisztiában, a szentségi és személyes gyóntatásban, a kultusz szeretetében és méltó szolgálatában látta. Szem előtt tartom Vianney Szent János komoly szegénységének jeleit és a kultusz értékes dolgai iránti szenvedélyes szeretetét. Hogyan éljük a papi életünknek ezeket az alapvető dimenzióit, anélkül, hogy a klerikalizmus vagy a valóságtól elidegenedett magatartás csapdájába esnénk, amit a világ ma nem enged meg nekünk?

Szentatya: Köszönöm. Tehát a kérdés: hogyan éljük az Eucharisztia központi szerepét anélkül, hogy elvesznénk a tisztán kultikus életben, mely a hétköznapi emberek világától idegen. Tudjuk, hogy a klerikalizmus a papok számára állandó kísértés a századokon át, miként ma is. Annál fontosabb, hogy igaz módon éljük az Eucharisztiát, mely nem bezárkózás a világ elől, hanem éppen nyitás a világ szükséglete felé. Szem előtt kell tartani, hogy az Eucharisztiában megvalósul az a nagy dráma, hogy Isten kilép önmagából, és elhagyja - miként a Filippiekhez írt levél mondja – saját dicsőségét, kilép és leszáll egészen odáig, hogy egy legyen velünk, egészen a kereszthalálig. Isten szeretetének a kalandja – mely elhagyja, elengedi saját magát, hogy velünk legyen – jelenvalóvá válik az Eucharisztiában. Ez a nagy tett, Isten szeretetének a kalandja valójában Isten alázata, aki önmagát adja nekünk. Az Eucharisztiát ebben az értelemben úgy kell szemlélni, mint belépést Istennek ebbe az útjába. Szent Ágoston mondja a „De civitate Dei” X. könyvében: „hoc est sacrificium christianorum multi unum corpus in Christo”, vagyis a keresztények áldozata Krisztus szeretete által egyesítve lenni Krisztus egyetlen teste egységében. Az áldozat valóban abban áll, hogy kilépünk önmagunkból, hogy engedjük magunkat belevinni az egyetlen kenyér, az egyetlen Test közösségébe és így belépni Isten szeretetének nagy kalandjába. Úgy kell mindig ünnepelni, élni és szemlélni az Eucharisztiát, mint az „énem”-től való szabadulás iskoláját, a belépést az egyetlen kenyérbe, ami mindenki kenyere és amely egyesít bennünket Krisztus egyetlen Testében. Ezért az Eucharisztia, önmagánál fogva a kezdet és a szeretet aktusának a valósága, mely elkötelez bennünket a szeretet e valóságához mások iránt és a valóság egyesítéséhez, illetve hogy Krisztus áldozata mindenki közösségét jelenti az ő testében. Ily módon kell tanulni az Eucharisztiát, mely éppen a klerikalizmus, az önmagába zárkózás ellentettje. Gondoljunk csak Teréz anyára, századunk valóban nagy példájára. Õ annak a szeretetnek a példája, mely elhagyja önmagát, elhagy minden fajta klerikalizmust, világtól idegenséget. A peremre szorultakhoz megy, a legszegényebbekhez, akik közel vannak a halálhoz és teljesen odaadja magát a szeretetben szegények, az emargináltak számára. Ám Teréz anya, aki ránk hagyta ezt a példát és a közössége, mely a nyomában jár, az alapítás legelső feltételének tartja a tabernákulum előtti jelenlétet. Isten szeretetének jelenléte nélkül nem lett volna lehetséges megvalósítani ezt az apostolkodást, nem lett volna lehetséges élni abban az önmagáról való lemondásban, csakis beleilleszkedve ebbe az Istenre-hagyatkozásba, Istennek ebbe a kalandjába, Istennek ebbe az alázatába, tudták és tudják betölteni ma is a szeretetnek ezt a nagy művét, a mindenki felé nyitottságukat. Ebben az értelemben mondanám: az Eucharisztiát kezdeti értelmétől fogva, igazi mélységében élni, ez az élet iskolája, a legszigorúbb védekezés a klerikalizmus minden kísértése ellen.

5. Kérdés (Óceánia – hivatások)

– Szentatya, don Anthony Denton vagyok, Óceániából jövők, pontosabban Ausztráliából. Ma este itt nagyon sokan vagyunk papok. Tudjuk azonban, hogy szemináriumaink nincsenek tele és hogy a jövőben, a világ különféle részén, a hivatások számának csökkenése, talán durva csökkenése vár ránk. Mit tudunk tenni valóban hatékonyan a hivatásokért? Hogyan ajánljuk napjaink fiataljainak a mi életünket, benne azzal, ami nagyszerű és szép?

Szentatya: Köszönöm. Valóban, Ön korunk egy nagy és fájdalmas problémáját érinti ismét. Mégpedig a hivatások hiányát, aminek következtében a helyi egyházak abba a veszélybe kerülnek, hogy elsorvadnak, mert hiányzik az élet Igéje, hiányzik az Eucharisztia szentsége. Mit tegyünk? A kísértés nagy, hogy mi magunk vegyük kezünkbe a helyzetet, hogy alakítsuk át a papságot, Krisztus szentségét, azt, hogy Õ választott bennünket, egy olyan foglalkozássá, egy olyan „job”-bá, melynek megvan a maga szolgálati ideje, ami pusztán csak saját magunkra tartozik, és amit éppúgy végzünk mint bármilyen más hivatást. De ez egy kísértés, nem is oldja meg a problémát. Saulra, Izrael királyára kell gondolnom, aki a filiszteusok elleni csata előtt Sámuelt várja, az Úrnak járó szükséges áldozatért. És amikor Sámuel nem érkezik a várt pillanatban, ő maga teljesíti be az áldozatot, minthogy nincsen pap. Azt gondolja, hogy így megoldja a problémát, de természetesen nem oldja meg, mert saját kezébe veszi azt, amit nem tehet meg, csak maga az Isten. Eszerint a gondolkodásmód szerint nem lenne szabad várni, hogy a dolgok valóban Isten módja szerint alakuljanak. Ennek megfelelően, ha mi is csak úgy végeznénk a dolgunkat, mint egyet sok más munka között, lemondva a szakralitásról, az újdonságról, a szentség különleges jellegéről, ami egyedül Istentől ered, és ami csak az ő meghívásából származik és így nem a mi teljesítményünktől függ, valójában nem oldanánk meg semmit. Annál inkább kell – amiként a Úr maga hív erre bennünket – hogy könyörögjünk az Istenhez, kopogtassunk az ajtón, Istennek a szívén, azért hogy adjon hivatásokat. Imádkozzunk nagy állhatatossággal, nagy eltökéltséggel, nagy meggyőződéssel, állandóan, bizalommal, még akkor is, ha csak úgy hagyja mindezt, ha megvárakoztat bennünket, amint azt Saullal tette, túl azon az időn, amit mi előre elterveztünk. Ez tehát az első szempont számomra: bátorítsuk a híveket, hogy legyenek alázatosak, hogy bizakodjanak, bátran és állhatatosan imádkozzanak a hivatásokért, kopogtassanak Isten szívén, hogy adjon nekünk papokat. Ezen túl szeretnék még talán három szempontot említeni. Az első: nekünk mindannyiunknak meg kell tenni minden lehetségest, hogy olyan módon éljük a saját papságunkat, hogy az mind meggyőzőbb legyen, hogy a fiatalok elmondhassák: ez egy igazi hivatás, így lehet élni, így valami lényeges dolgot lehet tenni a világért. Gondolom, senki nem lett volna közülünk pap, ha nem ismert volna meggyőző papokat, akikben égett az Úr szeretetének a tüze. Tehát ez az első: törekedjünk mi papok arra, hogy meggyőzőek legyünk. A második szempont, hogy fohászkodjunk, miként már említettem, kezdeményezzünk imádságot, és legyen bennünk alázat, bizalom, hogy beszéljünk az Úrral, erővel és határozottsággal. A harmadik szempont: legyünk bátrak a fiatalokkal beszélni abban a helyzetben, amikor Istenre gondolhatnak, aki hívja őket, mert néha szükséges egy-egy emberi szó, hogy megnyissa a hallást az isteni hívásra. Beszélni kell a fiatalokkal és mindenekelőtt segíteni kell őket, hogy találjanak egy életszerű környezetet, amelyben élhetnek. A mai világ olyan, hogy szinte kizártnak tűnik benne egy papi hivatás megérlelődése. Szükségük van egy olyan környezetre, melyben megjelenik a hit szépsége, melyben megmutatkozik, hogy ez az életmód „az” életmód és így segítsük őket, hogy találjanak mozgalmakat vagy plébániákat – közösséget a plébánián – vagy más kontextusban, melyben tényleg körülveszi őket a hit, az Isten szeretete és nyitottak maradhatnak, hogy megérkezzék az Isten hívása és segítse őket. Egyébként pedig, hálát adok az Úrnak korunk összes szeminaristájáért, a fiatal papokért és imádkozzunk. Az Úr megsegít bennünket!

Fordította: Vértesaljai László SJ

Magyar Kurír