A Szentatya homíliája az egyházi mozgalmak és új közösségek találkozóján

Kedves Testvéreim!

Igen nagy számban jöttetek el ma este a Szent Péter térre, hogy részt vegyetek pünkösd vigíliáján. Különböző népekhez és kultúrákhoz tartoztok, az egyházi mozgalmak és új közösségek valamennyi tagját képviselitek itt, akik lélekben mindannyian Péter utóda köré gyűlnek, hogy hirdessék a Jézus Krisztusba vetett hit örömét, és megújítsák elköteleződésüket, hogy hűséges tanítványai akarunk lenni a mi korunkban. Köszönöm a részvételeteket, és szívből köszöntöm valamennyiőtöket. Szeretettel üdvözlöm elsősorban a bíboros urakat, tisztelendő püspök- és paptestvéreimet, a szerzeteseket és a szerzetesnőket. Köszöntöm sokféle egyházi közösségeitek vezetőit, akik megmutatják, mennyire elevenen működik a Lélek Isten népében. Köszöntöm azt, aki előkészítette ezt a rendkívüli eseményt, különösen a Világiak Pápai Tanácsában együttműködnek a Titkársággal, Josef Clemenst, és a tanács elnökét, Stanis³aw Ry³kót, akinek köszönöm szívből jövő szavait, amelyeket a vesperás liturgiájának kezdetén mondott. Megható emlékként idéződik föl bennünk az a hasonló találkozó, amelynek ugyanez a tér adott helyet, 1998. május 30-án, szeretett II. János Pál pápánkkal. Korunk nagy evangelizálója pápasága éveiben mindvégig figyelemmel kísért és vezetett benneteket; több alkalommal „gondviselésszerűnek nevezte csoportjaitokat és közösségeiteket, mindenekelőtt azért, mert a megszentelő Lélek felhasználja őket, hogy felébressze a hitet sok keresztény ember szívében, és újra fölfedeztesse velük a keresztségben kapott hivatásukat, segítve őket, hogy a remény tanúi legyenek, telve a szeretet tüzével, amely a Szentlélek ajándéka.

Most azt kérdezzük magunktól: Ki vagy mi a Szentlélek? Hogyan ismerhetjük föl? Hogyan megyünk mi hozzá, s hogyan jön ő hozzánk? Hogyan működik? Elsőre az Egyház nagyszerű pünkösdi himnusza ad választ, amellyel a vesperást kezdtük: „Veni, Creator Spiritus… – Jöjj, Szentlélek Úristen!” A himnusz itt a Biblia első soraira utal, amelyek képek segítségével írják le a világegyetem teremtését. Ott mindenekelőtt azt olvassuk, hogy a káosz, a mélység vizei fölött ott lebegett Isten Lelke. A világ, amelyben élünk, a Teremtő Lélek műve. A pünkösd nem pusztán az Egyház születése, s ezért elsősorban az ő ünnepe; a pünkösd a teremtés ünnepe is. A világ nem magától van, Isten teremtő Lelkétől való, Isten teremtő Igéjéből ered. Éppen ezért Isten bölcsességét is tükrözi. Gazdagságában és törvényeinek mindent átfogó logikájában bepillantást enged Isten teremtő Lelkének működésében. Tiszteletteljes istenfélelemre szólít fel. Aki keresztényként hisz a teremtő Lélekben, az tudomásul veszi, hogy a világgal és annak dolgaival nem élhetünk és bánhatunk kényünk-kedvünk szerint; a teremtésre olyan ajándékként kell tekintenünk, amelyet ránk bíztak, nem azért, hogy szétromboljuk, hanem hogy Isten kertje, s így az ember kertje legyen. A földdel történő sokféle visszaélés láttán ma szinte halljuk a teremtés sóhajtozását, amelyről Szent Pál beszél („Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig" Róm 8,22); kezdjük megérteni az apostol szavait, vagyis azt, hogy a teremtés türelmetlenül várja Isten fiainak megnyilatkozását, hogy megszabaduljon és eljusson ragyogására. Kedves barátaim, mi Isten olyan fiai akarunk lenni, akiket vár a teremtés, és azzá is válhatunk, mert a keresztségben az Úr azzá tett minket. Igen, a teremtés és a történelem várnak ránk, olyan férfiakra és nőkre, akik valóban Isten fiai, és úgy is viselkednek. Ha végigtekintünk a történelmen, látjuk, ahogy a kolostorok körül fel tudott virágzani a teremtett világ, ogy Isten Lelkének újjáéledéséből az emberek szívében visszatért a Teremtő Lélek ragyogása a földre – az a fényesség, amelyet az emberi hatalomvágy barbárságai elsötétítettek és olykor szinte ki is oltottak. Majd Assisi Szent Ferenc körül ugyanez történik – ami mindenhol, ahol Isten Lelke eljut a lelkekbe, az a Lélek, amelyet a mi himnuszunk fénynek, szeretetnek és erőnek nevez. Így találtunk egy első választ arra a kérdésre, hogy mi a Szentlélek, hogyan működik és hogyan ismerhetjük fel. A teremtésben jön felénk. Mindazonáltal Isten jó teremtésére az emberi történelem folyamán a szenny vastag rétege rakódott, ami ha nem egyenesen lehetetlenné, de mindenképpen nehézzé teszi, hogy felismerjük benne a Teremtő visszfényét, még ha egy tengerparti naplementében, egy hegyi kirándulás során vagy egy nyíló virág láttán mindig újra föl is ébred bennünk, szinte önmagától a Teremtő létezésének tudata.

A Teremtő Lélek azonban segítségünkre siet. Belépett a történelembe, és így új módon szól hozzánk. Jézus Krisztusban Isten maga lett emberré, és megengedte, hogy úgymond bepillantsunk magának Istennek a belső világába. S ott egészen váratlan dolgot láthatunk: Istenben van egy Én és egy Te. A titokzatos és távoli Isten nem végtelen magány, Õ egy szeretet-esemény. Ha a teremtést nézve úgy gondoljuk, hogy mögött felismerhetjük a Teremtő Lelket, Istent magát, mintegy teremtő matematikát, mint egy olyan hatalmat, amely a világ törvényeit és azok rendjét, ugyanakkor úgy is, mint a szépséget – most megtudjuk: a Teremtő Léleknek van szíve. Õ: Szeretet. Van a Fiú, aki beszél az Atyával. S mindkettő egy, a Szentlélekben, aki, hogy úgy mondjuk, annak az ajándékozásnak és a szeretetnek a légköre, amely a kettőt az egyetlen Istenné teszi. A szeretetnek ez az egysége, ami Isten, sokkal magasabb, mint egy oszthatatlan részecske egysége lehet. A háromságos Isten az egyedüli Isten.

Jézus által Isten belső világába pillanthatunk. János evangéliumában ezt így fejezte ki: „Istent soha nem látta senki: az egyszülött Fiú, aki az Atyánál van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Jézus azonban nem csak Isten belső világába enged bepillantanunk; vele Isten mintegy ki is lépett intimitásából, és elénk sietett. Mindenekelőtt életével, szenvedésével, halálával és föltámadásával; igéjével. De Jézus nem éri be azzal, hogy elénk siet. Többet akar. Hogy eggyé váljunk. Ezt jelentik a lakoma és a menyegző képei. Nekünk nemcsak valamit tudnunk kell róla, hanem ő maga által Istenbe kell bevonódnunk. Ezért kell meghalnia és föltámadnia, mert most már nem egy meghatározott helyen van, hanem Lelke, a Szentlélek kiárad belőle, és belép szívünkbe, egybe kapcsolva magával Jézussal és az Atyával: az egy és háromságos Istennel.

A pünkösd ez: Jézus, és általa Isten maga eljön hozzánk, és önmagába von minket. „Elküldi a Szentlelket” – így fejezi ki az Írás. Mi a hatása? Mindenekelőtt két vonatkozását szeretném felmutatni: a Szentlélek, aki által Isten jön hozzánk, életet és szabadságot hoz nekünk. Nézzük meg mindkettőt egy kicsit közelebbről. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen”, mondja Jézus János evangéliumában (Jn 10,10). Élet és szabadság – mindannyian erre vágyunk. De mi ez, hol és hogyan találjuk meg az „életet”? Úgy gondolom, hogy önmagától az emberek döntő többsége úgy fogja föl az életet, mint az evangéliumi tékozló fiú. Kikérte örökségét, és most végre szabadnak érezte magát, végre az otthoni kötelezettségek súlya nélkül akart élni, csak élni. Mindent megkapni az élettől, amit csak adni tud. Kiélvezni teljesen – élni, csak élni, teleszívni magát az élet bőségével, és nem veszíteni el semmit abból, ami értékes dolgot kínálni tud. A végén disznókat őrzött, és még azokat az állatokat is irigyelte – annyira üressé, hiábavalóvá lett az élete. És hiábavalónak bizonyult szabadsága is. Talán nem ez történik ma is? Amikor csak birtokolni akarjuk az életet, az egyre üresebbé, egyre szegényebbé válik; a végén az ember könnyen a kábítószerekhez, a nagy illúzióba menekül. S fölmerül a kétely, vajon valóban jó dolog-e élni. Nem, így nem találjuk meg az életet. Jézus a jó Pásztorról szóló beszédében szól az életről, annak bőségéről. Ez a szó kettős összefüggésbe helyezkedik. A pásztorról Jézus azt mondja, hogy életét adja. „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda” (vö. Jn 10, 18). Az életet úgy találjuk meg, ha odaadjuk; úgy nem, ha birtokolni, uralni akarjuk. Ez az, amit meg kell tanulnunk Jézustól; s erre tanít meg a Szentlélek, aki tiszta ajándék, Isten ön-ajándékozása. Az ember minél jobban odaajándékozza életét másokért, magáért a jóért, annál bőségesebben árad az élet folyama. Másodszor, az Úr azt mondja, hogy az élet abból fakad, ha együtt megyünk a Pásztorral, aki ismeri a legelőt – azokat a helyeket, ahol az élet vizei fakadnak. Az életet a vele, aki maga az élet – az Élő Istennel való közösségben találjuk meg. E közösségbe a Szentlélek vezet be minket, akit a vesperás himnusza fons vivusnak, élő forrásnak nevez. A legelő, ahol az élet vizei fakadnak, Isten Igéje, ahogy a Szentírásban találjuk, az Egyház hite szerint. A legelő maga Isten, akit a hit közösségében megtanulunk megismerni a Szentlélek erején keresztül. Kedves barátaim, a mozgalmak pontosan az igaz élet szomjúságából születtek; minden szempontból az élet mozgalmai. Ahol már nem buzog az élet igazi forrása, ahol csak kisajátítják az életet, ahelyett, hogy ajándékoznák, ott veszélybe kerül azután a többi ember élete is; ott készek kizárni a védtelen, még meg nem született életet, mert úgy látszik, saját életünkből vesz el teret. Ha az életet akarjuk védeni, akkor mindenekelőtt meg kell találnunk az élet forrását; akkor magának az életnek kell újra teljes szépségében és magasztosságában fölfénylenie, akkor engednünk kell, hogy a Szentlélek, az élet teremtő forrása éltessen minket.

A szabadság témájára éppen az előbb már utaltunk. A tékozló fiú útra kelésében éppen összekapcsolódik az élet és a szabadság témája. Õ élni akar, ezért teljesen szabad akar lenni. Szabadnak lenni e fölfogás szerint azt jelenti: megtehetni mindent, amit az ember akar; nem kell elfogadni semmiféle feltételt, ami kívülem és fölöttem áll. Csak az én vágyaimat és akaratomat követem. Aki így él, igen hamar összeütközik majd valaki mással, aki ugyanígy akr élni. A szabadság ezen önző fölfogásának szükségszerű következménye az erőszak, a szabadság és az élet kölcsönös megsemmisítése. A Szentírás azonban a szabadság fogalmát a fiúság fogalmához köti: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atyánk!” (Róm 8, 15). Mit jelent ez? Szent Pál itt az ókori világ társadalmi rendjt föltételezi, amelyben voltak rabszolgák, akiknek nem volt semmijük, s ezért nem volt érdekük a dolgok rendes folyása. Ezel szemben voltak a fiak, akik egyben örökösök is voltak, és ezért gondjuk volt saját vagyonuk megőrzésére és jó igazgatására, vagy az állam megmaradására. Mivel szabadok voltak, felelősségük is volt. A kor társadalmi hátterétől eltekintve az elv mindmáig érvényes: a szabadság és a felelősség együtt jár. Az igazi szabadság a felelősségben mutatkozik meg, abban, ahogy az ember a világért, önmagáért és a többi emberért társ-felelősséget vállalva cselekszik. Az a fiú szabad, aki nem hagyja, hogy tönkremenjen az, amit birtokol. Mindazok a világi felelősségek azonban, amelyekről beszéltünk, csak részlegesek, egy adott területre, államra stb. vonatkoznak. A Szentlélek azonban Isten fiaivá és lányaivá tesz minket. Isten felelősségének részeseivé avat minket, világáért, az egész emberiségért. Arra tanít, hogy Isten szemével tekintsünk a világra, a másik emberre és önmagunkra. Mi nem szolgaként tesszük a jót, akiknek nem áll szabadságukban mást tenni, hanem azért, mert személy szerint hordozzuk a felelősséget az egészért; mert szeretjük az igazságot és a jót, mert szeretjük magát Istent, így teremtményeit is. Ez az igazi szabadság, amelyre a Szentlélek el akar minket vezetni. Az egyházi mozgalmak a szabadságnak, ennek az igazi szabadságnak az iskolái akarnak lenni, és azzá kell lenniük. Ott ezt a szabadságot akarjuk megtanulni, nem a szolgai szabadságot, amelynek célja, hogy kivágja magának a közös tortából a részét, még ha az azután másnak hiányozni fog is. Mi az igazi és nagy szabadságra vágyunk, az örökösökére, Isten fiainak szabadságára. Ebben a világban, amely annyira telve van képzelt szabadságokkal, amelyek tönkre teszik a környezetet és az embert, a Szentlélek erejével meg akarjuk tanulni együtt az igazi szabadságot, a szabadság iskoláit akarjuk építeni, életünkkel meg akarjuk mutatni másoknak, hogy szabadok vagyunk, és mennyire szép valóban szabadnak lenni, Isten fiainak igazi szabadságában.

A Szentlélek, amikor életet és szabadságot ad, egységet is ad. Három olyan ajándék ez, amely egymástól elválaszthatatlan. Túl hosszan beszéltem már, de engedjétek meg, hogy még egy szót szóljak az egységről. Hogy megértsük, hasznos lehet egy mondat, amely elsőre talán úgy tűnhet, mintha távolabb vinne tőle. Jézus ezt mondja Nikodémusnak, aki az igazságot keresve éjszaka megy el hozzá: „A Lélek ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8). De a Lélek akarata nem önkényes. Az igazságot és a jóságot akarja. Ezért nem mindenfelé fúj, hol erről, hol arról; fújása nem szétszór, hanem egybegyűjt, mert az igazság egyesít, és a szeretet is egyesít. A Szentlélek Jézus Krisztus Lelke, a Lélek, aki egyesíti az Atyát a Fiúval a Szeretetben, amelyet az egy Istenben ad és elfogad. Annyira eggyé tesz minket, hogy Szent Pál egyszer azt mondhatta: „Mindannyian egygyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). A Szentlélek fújásával Krisztus felé visz minket. A Szentlélek test szerint működik; nemcsak szubjektíven, „lelkileg”. Tanítványainak, akik azt hitték, „kísértet”, puszta lélek, a föltámadt Krisztus azt mondja: „Én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok: a szellemnek – nincsen csontja és húsa, nekem pedig, ahogy látjátok, van” (vö. Lk 24,39). Ez érvényes a föltámadt Krisztusra a történelem minden korszakában. Õ nem kísértet, nem pusztán egy szellem, egy gondolat, egy eszme. Õ Megtestesülve maradt – az, aki fölvette testünket –, és továbbra is építi Testét, minket formál Testévé. A Lélek ott fúj, ahol akar, és akarata a testté lett egység, az egység, amely találkozik a világgal, és átalakítja azt.

Az Efezusiakhoz írt levelében Szent Pál azt mondja, hogy Krisztus testének, amely az Egyház, vannak ízületei is (vö. 4,16), s meg is nevezi őket: apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók (vö. 4,12). A Szentlélek a maga ajándékaiban sokféle, ahogy látjuk. Ha a történelmet nézzük, ha ezt a gyülekezetet nézzük itt, a Szent Péter téren, akkor felismerjük, hogy mindig új ajándékokat támaszt; látjuk, mennyire különfélék azok a szervek, amelyeket teremt, és hogy mindig, újra és újra, test szerint működik. De benne a sokféleség és az egység együtt jár. Ott fúj, ahol akar. Váratlanul, váratlan helyeken, és előzőleg nem is képzelt formában. És micsoda sokféleséggel és test-szerűen teszi! Pontosan itt elválaszthatatlan egymástól a sokféleség és az egység. Õ a ti sokféleségeteket akarja, és az egyetlen test számára akar benneteket, egységben az Egyház tartós rendjével, az ízületeivel, az apostolok utódaival és Szent Péter utódjával. Nem kímél meg attól a fáradságtól, hogy megtanuljuk kölcsönösen hogyan viszonyuljunk egymáshoz, de megmutatja, hogy Õ az egyetlen testet szeme előtt tartva, és az egyetlen test egységében működik. Csakis így nyeri el az egység az erejét és szépségét. Vegyetek részt az egyetlen test építésében! A pásztorok figyelnek majd, hogy ne oltsák ki a Lelket (vö. 1Tessz 5,19), ti pedig nem szűntök meg továbbra is hozni ajándékaitokat az egész közösségért. Még egyszer mondom: a Szentlélek ott fúj, ahol akar. De akarata az egység. Õ Krisztus felé vezet minket, az ő Testében. „Õ az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkor. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben.” (Ef 4,16).

A Szentlélek az egységet akarja, a teljességet. Ezért jelenléte mindenekelőtt a missziós küldetésben mutatkozik meg. Aki életében találkozott valamivel, ami igaz, szép és jó – az egyetlen igaz kinccsel, a drágagyönggyel – siet, hogy megossza másokkal, családjával, munkahelyén, életének minden területén. Minden félelem nélkül, mert tudja, hogy megkapta a fogadott fiúságot; mindenféle követelés nélkül, mert tudja, hogy minden ajándék; elbátortalanodás nélkül, mert Isten Lelke megelőzi tevékenységét az emberek „szívében”, és mint a legkülönbözőbb kultúrák és vallások magja. Minden határ nélkül, mert örömhírt visz, amely mindenkihez szól, minden néphez. Kedves barátaim, kérlek benneteket, hogy legyetek még jobban, sokkal jobban munkatársai a pápának egyetemes apostoli szolgálatában, kitárva a kapukat Krisztus előtt. Ez az Egyház legjobb szolgálata az emberek felé, és egészen különleges módon a szegények felé, hogy az emberek élete, a társadalom igazságosabb rendje és a nemzetek közötti együttélés Krisztusban megtalálja azt a „szegletkövet”, amelyre építeni lehet az igazi kultúrát, a szeretet kultúráját. A Szentlélek a hívőknek megadja, hogy magasabb szempontból lássák a világot, az életet, a történelmet, és olyan remény őrzőivé teszi őket, amely nem csal meg soha.

Imádkozzunk Istenhez, az Atyához, Urunk, Jézus Krisztus által, a Szentlélek kegyelmében, hogy a pünkösd főünnepe lángoló tűz és heves szélvész legyen a keresztény életünk és az egész Egyház küldetése számára. Mozgalmaitok és Közösségeitek szándékait a Szentséges Szűz Mária szívébe teszem le, aki ott volt az emeleti teremben az apostolokkal együtt; ő nyerje meg imádságával azok konkrét megvalósulását. Mindannyiótokra kérem a Szentlélek ajándékainak kiáradását, hogy korunkban is megtapasztaljuk a pünkösd újbóli megvalósulását.

Magyar Kurír

Szabó Zsuzsanna fordítása