A Szentatya katekézise a 111. zsoltárról

Halottak napján, november 2-án délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa az igaz ember dicséretéről szóló zsoltárról elmélkedett.

Katekézise elején a Szentatya utalt rá, hogy miután kedden az ég szentjeit ünnepeltük, most az elhunyt hívekről emlékezünk meg. A nap liturgiája arra buzdít bennünket, hogy imádkozzunk meghalt szeretteinkért, gondoljunk a halál misztériumára, amely minden ember közös öröksége. A hit fényében szemléljük derűvel és reménységgel a halál emberi rejtélyét. A Szentírás szerint ugyanis a halál több a végnél: új születés, kötelező átmenet, amely révén eljuthatnak a teljes életre azok, akik földi létüket Isten szavának útmutatásai szerint alakítják.

A 111. zsoltár ezekről az igaz emberekről szól, akik Istenfélők, akik elismerik az Úr természetfeletti voltát, bizalommal és szeretettel csatlakoznak akaratához, abban reménykedve, hogy a halál után találkoznak vele. A zsoltár első verssora szerint „boldogság” vár rájuk: „Boldog ember, aki féli az Urat”. A zsoltáros egyben azt is meghatározza, hogy az Istenfélelem az Úr parancsolata iránti engedelmességben nyilvánul meg. Az a boldog ember, akinek nagy öröme telik abban, hogy megtartja Isten törvényeit.

Az Isten iránti engedelmesség tehát a remény, a belső és külső összhang gyökere. Az erkölcsi törvény megtartása a lelkiismeret mély békéjének forrása. Az „ellenszolgáltatás” bibliai nézete szerint az igazra isteni áldás száll, amely saját és utódai tettei számára biztosítja az állandóságot és sikert: „Törzse hatalmas lesz a földön, áldás van az igazak nemzedékén. Házát bőség és gazdagság tölti el”. Ezzel az optimista nézettel áll szemben Jób keserű panasza, aki igaz ember létére megtapasztalja a fájdalom misztériumát, úgy érzi, hogy igazságtalanul bűnhődik, látszólag értelmetlen megpróbáltatások sújtják. Ezt a zsoltárt tehát a Kinyilatkoztatás egészének összefüggésében kell értelmezni, amely magába foglalja az emberi élet valóságának minden szempontját.

Jogos azonban az a bizalom, amelyet a zsoltáros meg akar ismertetni mindazokkal, akik a feddhetetlen erkölcsi magatartás útját választották, szemben minden olyan látszólagos sikerrel, amelyre az igazságtalanság és erkölcstelenség révén tesznek szert.

Az Isteni szóhoz való hűség lényege egy alapvető választás, vagyis a szegények és rászorulók iránti tevékeny szeretet: „Jó annak, aki gyakorolja az irgalmat…osztogat a szegénynek és adakozik.” Az igaz hívő tehát nagylelkű, tiszteletben tartja a bibliai törvényeket, kamat nélküli kölcsönt ad a szükséget szenvedő testvéreinek, nem szennyezi be magát az uzsora gyalázatos vétkével, amely megsemmisíti a nyomorgók életét.

Az igaz hívő, eleget téve a próféták szüntelen figyelmeztetésének, a társadalom peremére szorultak mellé áll és bőségesen és önzetlenül támogatja őket.

A zsoltár, a hűséges és karitatív, „kegyes, igazságos és irgalmas” hívő alakja mellett egy verssorban utal a gonoszra is, aki irigykedve látja az igaz ember sikereit. A rossz lelkiismeretű emberek gyötrelméről van szó, szemben az igaz emberrel, akinek „bátorsága szilárd”, „szíve nyugodt”.
XVI. Benedek végül Alexandriai Kelemen, a II. század közepén élt egyházatya „Melyik gazdag üdvözül?” írásából idézett, utalással a szegények iránti nagylelkűségre. Az egyházi író szerint Jézus igazságtalannak ítél minden olyan tulajdont, amelyet saját magunk számára tartunk fenn, anélkül, hogy a rászorulók rendelkezésére bocsátanánk. Emlékeztet Szent Pál szavaira, miszerint „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7), vagyis azokat, akik örömmel adnak. Nem fukarkodva vetnek, hogy nehogy ugyanúgy arassanak, hanem önzetlenül és megkülönböztetés nélkül megosztják másokkal, amijük van. Így cselekszenek valóban jót – zárta katekézisét alexandriai Kelemen szavaival XVI. Benedek pápa.

VR/MK