A Szentatya katekézise március 7-én

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa utalt rá, hogy az elmúlt hónapokban a Jézus által kiválasztott tanítványokról, az Apostolokról elmélkedett, majd a keresztény hitnek azokat az első tanúit vette sorra, akikről az Újszövetségben olvashatunk. Most figyelmét az Apostolokat követő első és második nemzedék Apostoli atyáinak kívánja szentelni, hogy a hívek jobban megértsék, hogyan kezdődik az egyház zarándokútja a történelemben.

Szent Kelemen, Róma püspöke az első évszázad utolsó éveiben, Péter harmadik utóda volt, Linusz és Anaklétusz pápák után. Életéről a legfontosabb tanúságot Szent Iréneusz tette, aki Lyon püspöke volt 202-ig. Azt írta róla, hogy Kelemen „látta az Apostolokat”, találkozott velük és fülével hallotta prédikációikat, szemével látta hagyományaikat. Későbbi tanúságtevők, a negyedik és a hatodik század között a vértanú jelzővel illették Kelement.

Róma e püspökének tekintélye és megbecsülése olyan nagy volt, hogy több írást tulajdonítottak neki, de az egyetlen biztosan tőle származó írás a Korintusiakhoz írt levél. Ennek a levélnek mintegy kánoni jelentőséget tulajdonítottak. A görögül írt levél elején Kelemen sajnálatát fejezi ki a hirtelen, egymás után bekövetkezett szerencsétlenségek miatt, amelyek megakadályozták gyors beavatkozását a korinthusi helyi egyház életébe. Ezek közé a csapások közé tartozik a Domitiánusz-féle keresztényüldözés, tehát a levél megfogalmazásának időpontja közvetlenül a császár halálát és az üldöztetés végét követő időszakra, azaz 96 utánra tehető.

Kelemen közbelépését – még az első évszázadban vagyunk – a korintusi helyi egyház súlyos helyzete indokolta: a közösség papjait ugyanis lázongó fiatalok egy csoportja leváltotta. A fájdalmas történetre ismét Szent Iréneusz emlékeztet, amikor így ír: „Kelemen idején nem kis viszály támadt a korinthusi testvérek között. A római egyház egy nagyon fontos levelet küldött Korintusba, hogy kiengesztelje őket békében, megújítsa hitüket és hirdesse a hagyományt, amelyet kevéssel azelőtt kapott az Apostoloktól.” Mondhatnánk tehát, hogy ez a levél volt a római primátus első gyakorlása Szent Péter halála után. Kelemen levelében olyan témákkal foglalkozik, amelyek kedvesek voltak Szent Pálnak, aki két hosszú levelet intézett a korintusiakhoz. Ezek közé a témák közé tartozik a mindig időszerű teológiai dialektika, amely az üdvösség állítása és az erkölcsi elkötelezettségre való felszólítás között áll fenn.

Mindent megelőz az üdvözítő kegyelem örömhíre. Az Úr elénk jön, és nekünk adja megbocsátását, szeretetét, a kegyelmet, hogy keresztények és testvérei lehetünk. Ez a hír örömmel tölti el életünket és biztonságot nyújt tetteinkhez: az Úr mindig megelőz minket jóságával és az Úr jósága mindig nagyobb minden bűnünknél. Ezért arra van szükség, hogy elkötelezzük magunkat, a kapott ajándéknak megfelelően és az üdvösség hírére úgy válaszoljunk, hogy nagylelkűen és bátran a megtérés útjára lépünk. Szent Pálhoz képest újdonság, hogy Kelemen a tanbeli és a gyakorlati rész után, amelyek minden páli levél alkotóelemei voltak, egy „nagy imát” csatol, amely gyakorlatilag lezárja a levelet.

A levél megírását közvetlenül kiváltó ok lehetőséget ad Róma püspökének arra, hogy széleskörűen ábrázolja az egyház önazonosságát és küldetését. Ha Korintusban visszaélések történtek – állapítja meg Kelemen – akkor ennek okát a szeretet és más, nélkülözhetetlen keresztény erények elhalványulásában kell keresnünk. Ezért a híveket alázatra és testvéri szeretetre szólítja fel. „Mi pedig, akik az ő része vagyunk, tegyük meg mindazt, ami a megszentelődésünkhöz tartozik” – írja Kelemen. Róma püspöke emlékeztet rá, hogy maga az Úr határozta meg, hogy ki és mikor mutassa be a szent cselekményeket. „Legfelsőbb akaratával rendelte el, hogy minden méltó módon, neki tetszően és akaratának megfelelően történjen. Adottak voltak ugyanis a főpapnak a maga szent cselekményei, ugyanúgy a papoknak is megvannak a nekik rendelt feladataik, a leviták számára az előírt szolgálataik, és a néphez tartozó embert is kötik a nép számára előírt rendelkezések.” – idézett a levélből a Szentatya, megjegyezve, hogy a keresztény irodalomban ez volt az első alkalom, hogy megjelent a görög „laikós” szó, ami Isten népére utalt.

Ezáltal Kelemen, utalva Izrael ősi liturgiájára, felfedi az egyházról alkotott ideális képét. „Egy Istenünk van, egy a Krisztusunk, egy a reánk áradó kegyelem Lelke, és egy a mi hivatásunk Krisztusban. Miért tépjük és miért szaggatjuk szét Krisztusnak tagjait? – teszi fel a kérdést Kelemen. A „laikus hívek” és a hierarchia közötti világos megkülönböztetés egyáltalán nem jelent szembenállást, hanem azt, hogy ugyanannak a szervezetnek a tagjai más és más szerepet töltenek be. Az egyház ugyanis nem a fejetlenség vagy az anarchia helye, ahol mindenki mindig azt tesz, amit akar. Ebben a szervben, amelynek árnyalt struktúrája van, mindenki hivatásának megfelelően végzi szolgálatát. A közösség vezetőit illetően Kelemen kifejezetten utal az apostoli folytonosság tanára. Azok a normák, amelyek ezt szabályozzák, végső soron magától Istentől származnak. Az Atya elküldte Jézus Krisztust, aki viszont a világba küldte az Apostolokat. Az Apostolok jelölték ki a közösségek első vezetőit, és elrendelték, hogy őket más, hozzájuk méltó emberek kövessék a tisztségben. Mindez tehát „annak rendje szerint Isten akaratából volt”. Ezekkel a szavakkal Szent Kelemen hangsúlyozza, hogy az egyháznak szentségi, nem pedig politikai szerkezete van.

Isten cselekvése, amellyel a liturgiában találkozunk, megelőzi döntéseinket és gondolatainkat. Az egyház mindenekelőtt Isten ajándéka és nem a mi alkotásunk, tehát ez a szentségi szerkezet nemcsak a rendet biztosítja, hanem Isten előzetes ajándékát is, amelyre mindnyájunknak szükségünk van. A levél végén a „nagy ima” kozmikus távlatot kölcsönöz az előzetesen kifejtett gondolatoknak. Kelemen dicsőíti Istent és hálát ad neki szeretetének csodálatos gondviseléséért, amely megteremtette a világot és azt továbbra is üdvözíti és megszenteli. Különös súlyt kap a kormányzókért mondott fohász. Az Újszövetség sorai után ez a legősibb ima a politikai intézményekért.

A keresztényüldözést követően, és annak tudatában, hogy tovább folytatódnak majd az üldöztetések, a hívek nem szűnnek meg imádkozni azokért a hatóságokért, akik igazságtalanul elítélték őket. Ennek mindenekelőtt krisztológiai oka van: imádkozni kell az üldözőkért, mint ahogy ezt Jézus tette a kereszten. Ez az ima tartalmaz azonban egy olyan tanítást is, amely az évszázadok során meghatározta a keresztények magatartását a politikai élettel, az állami hatóságokkal szemben. A hatóságokért imádkozva Kelemen elismeri az Isten által megszabott rendben a politikai intézmények törvényességét, ugyanakkor aggodalommal imádkozik Istenhez, hogy akiknek hatalmunk van, „békességben és egyszerűségben, istenfélő módon használják a kapott hatalmat, és így irgalomra leljenek.” A császár ugyanis nem minden, van egy másik hatalom, amelynek eredete és lényege nem e világból, hanem „fölülről” való: az Igazság hatalma, amelynek az államokkal szemben is joga van ahhoz, hogy hallassa szavát.

Kelemen levele tehát számos, örökösen időszerű témával foglalkozik – mondta katekézisében a Szentatya. Azért is jelentős, mivel az első évszázadtól kezdve tanúsítja a római egyház gondoskodását, azt, hogy a római egyház elöl jár a szeretetben minden más egyházat megelőzve.

Végül XVI. Benedek pápa arra buzdította a híveket, hogy Róma püspökének szavaival imádkozzanak az egész világért: „Uralkodónk, mutasd meg arcodat felettünk, hogy békességben a jót tegyük, hatalmas kezed oltalmazzon bennünket. Mindezeket egyedül te teheted meg mivelünk, mi tégedet vallunk meg, lelkünk főpapja és pártfogója, Jézus Krisztus által, és általa tiéd a dicsőség és a magasztalás most és nemzedékről nemzedékre és örökkön örökké. Ámen.”

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Kép: RV