A Szentlélek folytatja majd…

„A 2009. esztendőben folytatódott és egyúttal bezárult a 2008-ban megkezdett Szent Pál-év, amelynek során kiállítás nyílott a Gizella Királyné Múzeumban, ezen kívül számos konferenciát rendeztünk ez alkalomból; magam is részt vettem és előadó voltam egy alkalommal a Regina Mundi plébánia közösségében – kezdi beszámolóját az érsek. Az ünnepi év alkalmat adott arra, hogy újra értelmezzük, tudatosítsuk Pál tanításait, hiszen azok néha eléggé nehezen érthetőek, és emiatt könnyen félreérthetőek. Az apostol alapkérdése az ember megigazulása, vagyis az, hogy miként válik az ember Isten szemében igaz emberré, aki méltó arra, hogy a mennyország örököse legyen. E vonatkozásban kiemeli az apostol a hit szerepét, fontosságát, amelyet protestáns testvéreink is erősen hangsúlyoznak. A hit valóban rendkívüli jelentőségű, összetevői között azonban a legfontosabb az Isten kegyelme. Ugyanakkor „csak” a kegyelemtől valaki még nem válik megigazulttá, a kegyelmet ugyanis el is kell fogadnia az embernek; értelmével, akaratával, érzelmeivel azonosulnia kell vele, cselekedeteinek pedig összhangban kell lennie szándékaival. A hit tehát értelmi alapokon álló emberi döntésnek is tekinthető. Vagy úgy is fogalmazhatunk: a kegyelemhez társul az ember együttműködése is. Ez a hit a megigazulás feltétele.

A Szent Pál-év alkalmat adott arra is, hogy ezt kicsit újragondoljuk papi rekollekciókon, koronagyűléseken és természetesen különböző világi és vallási rendezvényeken. Hogy saját felelősségünket is felismerjük benne. A magam felelősségét, vagyis a püspök felelősségét is, s a papokon keresztül a hívekig valamennyiünkét…

Ami engem Szent Pálban a leginkább megragad, az a magatartásforma, az a szeretetben teljes lelki attitűd, ahogy átadja önmagát teljesen az Úr Jézusnak. Számára Krisztus akarata a döntő. Ha bárkinek az akaratával ellenkezik Krisztus törvénye, Krisztust kell követnie, mondja. Erről is beszélgettünk lelkipásztori összejöveteleken, s ehhez kapcsolódott a nagycsütörtöki krizmaszentelési nagymise is, ahol a papok megújítják hűségígéretüket. Mindazonáltal mégsem a programok sűrűségére helyezném a hangsúlyt, hanem a mindennapi szolgálatunkra; arra, hogy az egyházi év ünnepi és hétköznapi mozzanataiban lelkipásztori feladatainkat mennyire tudtuk Szent Pál szellemében ellátni. Természetesen ennek eredménye sem mérhető.

Központi eseménye volt az évnek az Ezeréves Veszprémi egyházmegye, ezeréves megyék (Veszprém, Fejér, Zala, Pest megye) ünnepségsorozat, amelynek minden lényegesebb állomásán részt vettem, s számos alkalommal szót is kaptam az ünnepségeken. Sólyban ökumenikus istentisztelettel kezdődött a nyitórendezvény; konferenciákon is meghívott voltam, s a záró alkalmakra is elmentem. Zalaegerszegre is meghívtak, ahol szintén ökumenikus szertartást tartottunk. Bár pontosan nem tudjuk, mióta létezik a veszprémi egyházmegye, azt azonban igen, hogy püspökök tartózkodtak itt már 1000 előtt is. Lehet, hogy missziós központ volt Veszprém. Az pedig, hogy kezdettől a veszprémi püspökök koronázták a királynékat, megmutatja, hogy jelentőségében mindjárt az esztergomi érsekség után következett a veszprémi püspökség. 1009-ben Szent István király megrajzolta az egyházmegye határát, erről dokumentum létezik. Számomra ezek az ünnepségek azért voltak jelentősek, mert rákényszerítettek, hogy elgondolkozzam az egyház és az állam kapcsolatáról. Nyilvánvaló, hogy az az idő, amikor egy apostoli királynak a pápa megengedte, hogy egyházmegyéket alapítson – s erre a csak utólag adta áldását –, elmúlt. De hogy nem lehet az államot és az egyházat úgy szétválasztani, ahogy azt egyes ultraliberális gondolkozók szeretnék, az teljesen nyilvánvaló. Nem is volna jó. Nekem itt is az az álláspontom, hogy a józan mértéktartás a helyes. Sem a teljes szétválasztás, sem a teljes összevonás nem volna jó. Tehát nem volna jó, ha mondjuk egy püspököt választanánk meg államfőnek vagy miniszterelnöknek. Mert ő már akkor a sajátos hivatását nem tudná betölteni. Ha pedig egy olyan büntetőtörvényt állítnánk fel, hogy aki nem teljesíti keresztény kötelességét, például nem jár rendszeresen misére hetente, azt szankcionálnák, akkor elveszne az ember szabadsága. S akkor már nem szeretetből tenné, amit tesz, hanem kényszerűségből. Pedig az erkölcs alapja a szabadság. Persze a szabadságot sem szabad túlhangsúlyoznunk, mert akkor szabadosság lesz, s az erkölcsileg rombol. Az állam nem lehet semleges az állampolgárok hite, vallása iránt, mert a hívő polgár állampolgár is. Tehát éppúgy támogatnia kell a vallás ügyét, mint az oktatásügyet, az egészségügyet, a közbiztonságot.

Az elmúlt esztendő talán legkimagaslóbb eseménye volt május 9-én a Gizella-zarándoklat, amely Boldog Gizella halálának 950. évfordulójához kapcsolódott ezúttal. Érseki szolgálatom alatt (tizenkét éve vagyok Veszprémben) talán ez volt a legünnepélyesebb zarándoklat, melyre megérkezett a Szent Korona másolata is, s zarándokmenetben vihettük föl az érseki palota elé a Gizella-ereklyével egyetemben, ahol szabadtéri szentmiseáldozatot mutattunk be Erdő Péter bíboros vezetésével. Püspök atyák is nagy számban érkeztek az eseményre, Paskai László nyugalmazott bíboros is velünk volt, s Juliusz Janusz nuncius úr is. Az esemény lelki kisugárzását jelzi, hogy szinte az egész tér megtelt hívekkel, érdeklődőkkel.

2009. június 19-én megnyitottuk egyházmegyénkben is a papság évét, melynek jelszava: Krisztus hűsége a pap hűsége  – kitartani az Úr Jézus, az egyházunk mellett. Manapság az egyházat sok támadás éri, de ennek ellenére szeretnünk és szolgálnunk kell, hiszen olyan ez a kötődésünk, mint anyánkhoz vagy apánkhoz fűződő kapcsolatunk. Azért mert anyám arcán ráncokat veszek észre, még nem fordulhatok vele szembe, vagy nem fordulhatok el tőle, s nem tagadhatom meg az iránta való szeretetemet. A papság éve Vianney Szent János – a papok védőszentje – halálának 150. évfordulójához kapcsolódik, 2010-ben Jézus Szent Szíve ünnepéig tart. Ebből az alkalomból első szombatonként az esti mise előtt rózsafüzért imádkozunk a székesegyházban. A papi találkozókon a meghívott vendég-lelkipásztor előadása előtt rövid elmélkedést tartunk a papi szolgálatról. Esztergomban országos papi találkozón veszünk majd részt 2010. április 15-én, s egyházmegyénk papjainak április 19. és 23. között egyházmegyei papi zarándoklatot is szervezünk Arsba, ahol Vianney Szent János működött egykor; valamint La Salette-be, a híres Mária-zarándokhelyre.

Arra kérdésre, hogy a papság éve milyen lelki ajándékokat nyújthat a híveknek, Márfi érsek így válaszolt: a pap szolgálata, küldetése kettős: Isten dicsőítése – a szentmiseáldozat bemutatása és a lelkipásztorkodás a hívek közösségeiben. Persze gondolhatunk olyan lelki alkalmakra is, ahol nemcsak a hívek, hanem a hitetlenek, keresők vagy az egyháztól elhatárolódók is találkozhatnak az egyházzal bizonyos események kapcsán. Ilyen volt például a februári tragédia, Marian Cozma meggyilkolása után az az ökumenikus szertartás, ahol sokféle ember gyűlt egybe a székesegyházban.

A papság éve elsősorban a papi önazonosság-tudat megerősítését tűzte maga elé: tudjam, mit jelent, hogy pap vagyok, s értékeljem azt. Hálás legyek az Úristennek, hogy elhívott e szolgálatra, s ne legyen amiatt kisebbségi érzésem, hogy nem vagyok például világhírű sportoló, mérnök, tanár, művész vagy jogász stb., hanem „csak” pap. És fontos az is, hogy a hangsúlyt ne külső találkozókra, hanem a belső megtérésre, megújulásra helyezzük. Hogy tudatosítsuk: küldetésünk nemcsak a templomba járókhoz szól, hanem azokhoz is, akik a templom küszöbét át sem lépik. Én a magam részéről szívesen elmegyek olyan helyekre is, olyan világi rendezvényekre is, ahova meghívnak, vagy esetleg megkérnek, hogy nyissam meg az összejövetelt, áldjak, szenteljek meg valamilyen épületet, értékes kezdeményezést. A Marian Cozma-emlékszertartás egy ilyen rendkívül fontos és emlékezetes alkalom volt, amelyen jelen volt az evangélikus, a református püspök, illetve a Gyulán székelő román ortodox főpásztor is. Valóban olyan ünnepség volt, amelynek a hatása alól senki sem tudta kivonni magát. Amikor a Rajkó zenekar játszotta az Ave Mariát, a Boldogasszony, Anyánkat – sokan megkönnyezték. Voltak ott hívők és nem hívők, katolikusok, evangélikusok és ortodoxok, magyarok, románok, horvátok, szerbek, cigányok. Erre mondhatjuk: szent missziós alkalom is volt.

Nekünk papoknak most arra kell összpontosítanunk, hogy figyelmünket ne csupán a híveinkre fordítsuk, hiszen missziós küldetésünk van. Meg kell szólítani valamilyen módon azokat is, akik nem tartoznak hozzánk. Nem szabad azonban azt várnunk, hogy azonnal megtérjenek, megkeresztelkedjenek. A krisztusi szeretetüzenetet át kell adnunk mindenkinek, s a Szentlélek azután majd folytatja megkezdett munkánkat a ma még távol állók lelkében is.”

Az interjút Toldi Éva készítette a Veszprémi Kalendárium számára.

Magyar Kurír