Szeptember 2. – Egyedüllét, nem sivárság

Amikor erre az egyedüllétre vállalkozott – melynek tökéletes belső és külső szeretetnek kell lennie –, nem az a szándék vezette, hogy elidegenedjék testvéreitől, és nem azért tette, mert megveti a világot. Legalábbis akkor, ha valóban tudatosan döntött mellette, nem pedig gőgösen, hogy ő „más” lehet, mint a többiek. Bár a pap a világtól elkülönülten él, de nem szakad el Isten népétől, mert hivatása az emberek javára szól, teljesen a szeretetszolgálat számára van felszentelve és arra a teremtő munkára, amelyre az Úr lefoglalta őt.

A magány olykor fájdalmasan nehezedik a papra, de emiatt nem fogja megbánni nagylelkű választását. Krisztus is egyedül maradt életének legdrámaibb óráiban, még azok is magára hagyták, akiket élete során tanúnak és munkatársnak választott ki, és akiket a végsőkig szeretett. Mégis kijelentette: Nem vagyok egyedül, mivel az Atya velem van.

(Részlet a „Amint az Atya szeretett engem... – 365 gondolat a papság évére című könyvből.
Citta Nuova, 2009
http://editrice.cittanuova.it/notizia.asp)