Szeretet és felebaráti segítség Szent Vince nyomdokain

Az iskola és a vincés csoportok segítő munkáját a La Croix katolikus napilap írása mutatja be.

„A szeretet részvét, gyakorlatiasság és szervezettség együttese” – mondja a 62 éves Loula Borgis, aki az egyik vincés csoportban talált segítőkre a munkájához. Nyelvészként már korábban is meg volt győződve róla, hogy a bűnözés és az írástudatlanság összefüggenek, ezért tizenegy további vincés önkéntessel összefogva iskolát alapított Párizs XIV. kerületében, ahol írni-olvasni tanítják a bevándorlókat.

Az osztályba tizenegynéhány asszony jár, akik Maliból, Sri Lankáról, Egyiptomból, Marokkóból és Algériából vándoroltak be Franciaországba. Óra előtt úgy mondják fel a leckét egymásnak, mint a kisdiákok. „Elsősorban a kiejtéssel gyűlik meg a bajuk, ami nem kevés derültséget kelt a foglalkozásokon mind a résztvevőkben, mint a tanárokban. Most az „u” és az „ü”  közötti különbséget tanuljuk, ami néhányuknak komoly nehézségeket okoz.”

„Olyan növendékeink is vannak, akik az anyanyelvükön sem tudnak írni és olvasni. Azon vagyunk, hogy legalább a mindennapi élethez szükséges szintig megtanítsuk őket franciául. De célunk az is, hogy a tanfolyammal kimozdítsuk őket otthonról, megtanítsuk őket a metrón közlekedni, könyvtárat használni, hivatalos dokumentumokat kitölteni.”

Az iskola hét éve működik, a vincés csoportok azonban már 300 éve segítenek, ahol csak tudnak. Az elsőt Páli Szent Vince alapította 1617-ben. „Vince a gályarabok mellett teljesített papi szolgálatot, lelencgyerekeket karolt fel, és minden módon igyekezett segíteni a rászorulókon. Ma a szegénység más formákat ölt, mint akkor, de ugyanúgy jelen van” – mondja a 65 éves Sylvie Larbalétrier.

Larbalétrier asszony Marseille-ben olyan csoportot vezet, amely lelki segítséget nyújt a családoknak, mielőtt beszélőre mennek gyermekükkel a fiatalkorúak börtönébe. De a vincés csoportok tevékenységei rendkívül szerteágazóak: élelemmel, ruházattal segítenek, időseket látogatnak, beilleszkedést segítő műhelyeket vezetnek…

Bár évszázadok teltek el, a közösség megőrizte eredeti sajátosságát: kizárólag nőkből állnak és kizárólag nőkkel foglalkoznak. „A szegények zöme nő, többnyire gyermekeiket egyedül nevelő anyák" – mondja Sylvie Larbalétrier. A segítők, korukból kifolyólag (az átlagéletkoruk 62 év) néha férfiak segítségét is kérik, ha nagyobb fizikai erőt igénylő munkáról van szó. A férfiak azonban nem válhatnak a közösség tagjaivá. „Az, hogy nők vagyunk, kifejezett előny a munkánkban – folytatja Loula Borgis. – Ha férfiak is lennének közöttünk, sok bevándorló férj nem engedné hozzánk járni a feleségét.”

„Olyan nőkkel foglalkozunk, akik éppoly kiszolgáltatottak, mint a gyerekek – mondja Marie-France Roch, aki Hyères-ben vezet csoportot, mely ruhaneművel és élelemmel segíti a szegényeket. – Mivel magunk is nők vagyunk, a rászoruló nők nagyobb bizalommal vannak irántunk, kevésbé tartanak attól, hogy közöttünk ismét kiszolgáltatott szituációba kerülnek.”

A „vincés család” tagjai ma kétezren vannak Franciaországban: 104 csoportot alkotnak, és 65 városban vannak jelen. Közösségeik vezetői rendszeres kapcsolatot és megbeszéléseket tartanak. A csoportok tagjai kizárólag önkéntes keresztény nők lehetnek, de nem mindegyikük gyakorolja vallását. Ezt azonban nem tekintik problémának, mert a mozgalom nyitott minden jó szándékú asszony felé, aki szívesen vesz részt a munkájukban.

„Nyíltan keresztények vagyunk, de tartózkodunk minden túlzó vallási megnyilvánulástól – mondja Ghislaine Legrand, aki csoportjával bevándorlók gyerekeinek iskolai felzárkóztatásával foglalkozik. – Ez hitelességünk egyik záloga a bevándorlók felé, akiknek zöme muzulmán, mégis ránk bízzák gyerekeik nevelését.” Ghislaine 70 önkéntest számláló csoportja 50 diáknak segít nap mint nap a házi feladatuk megírásában az asnières-i plébánia egyik helyiségében. „Feszület van a falon, Biblia a polcon, és ez senkit sem zavar. Nem kerüljük a vallásunkkal kapcsolatos témákat, de nem is beszélünk róla apropó nélkül.”

A mozgalom tagjai számára a legfontosabb a „keresztény szeretet” elsajátítása és gyakorlása, ami Marie-France Roch szavaival azt jelenti: „rendelkezésre állni, azaz nem számolni az órákat, és odafigyelni az emberekre. Ez az alázat iskolája.” „De a nagy örömöké is – teszi hozzá Loula Borgis. – Amikor azt látjuk, hogy egy volt diákunk munkát talál, miután tanulmányait befejezte, vagy egy bevándorló kisgyerek, aki kezdetben a nyelvet sem beszélte, barátságokat köt az osztályban, ahová jár, vagy egyszerűen csak mosolyogva jön a következő foglalkozásra, úgy érezzük, megnyertünk egy-egy csatát.”

Magyar Kurír