A szeretet szolgálata – Beszélgetés a Lelkipásztori Napok szervezőivel

– A tavalyi konferencia mottója „A mustármag reménye” volt, emlékeztetve ezzel kisebbségi létünkre, de a kicsinységből merített erőre is. Mi lett ezzel a mustármaggal, milyen hozadéka lett a tavalyi konferenciának?

Tomka Ferenc: Mindig nagy örömmel tapasztaljuk, hogy a Lelkipásztori Napok nem önálló konferencia, hanem egy folyamat. Évről évre látjuk egyrészt azt, hogy a résztvevők sokkal nagyobb reménnyel jönnek vissza – mint ahogy tíz évvel ezelőtt nagyon sok reménytelenséggel. Másrészt folyamatában látva a konferenciát, minden évben kapunk olyan visszajelzéseket, hogy egy itteni indítást számos plébánián megvalósítottak, tehát inkább globalitásában látjuk ezt a folyamatot.

Brückner Ákos Előd: A mustármag egy jelkép. Tudjuk, hogy az egyház történelmében mindig is fontosak voltak a szimbólumok, a jelképek, hiszen a szent cselekmények, a liturgia is tele van velük, s bár a világ már egyre kevésbé érti ezeket, számunkra ezek most is nagyon fontosak. A jelképes gesztus a tavalyi konferencia végén, hogy mindenki kapott egy-egy pici szem mustármagot, amit elültetett a közös cserépbe, azt jelenti, hogy magába asszimilálta a remény bibliai képét, tehát tevékeny módon is magáévá tette azt, amit az egész konferencia kifejezni kívánt. A mustármag reménye egyébként a pápa egyik neves könyvének címére utal, persze bibliai háttérrel.

Nobilis Márió: A tavalyi konferencia végén elültetett mustármagok a közös cserépben valóban ki is hajtottak az Országos Lelkipásztori Intézet irodájában, tehát a csíra kézzelfoghatóan is megjelent. A tavalyi konferencián voltak olyan résztvevők, akikről akkor láttuk, hogy valami nagyon megragadta őket, intenzíven vettek részt a programban, jól megértették a lényeget, segítettek a csoportokban. Közülük az idei konferencián sokan már csoportvezetők vagy animátorok voltak, és hozták a tapasztalatukat: a reménységet, a bizonyosságot, hogy érdemes lelkipásztorkodni, és így lelkipásztorkodni az emberekért.

Bíró László: Emlékszem, hogy amikor a tavalyi konferenciát terveztük, egyfajta pesszimizmust, lendületvesztést éreztünk a papokban, a világiakban, ezért a tavalyi Lelkipásztori Napok ezzel szemben a reményre akarta meghívni az ittlévőket. Egyházunkban sokszor hiányzik a pozitív látásmód: észrevenni az ige magvait például a társadalomban vagy a család életében. Szeretnénk magunkat hozzászoktatni a pozitív látáshoz. Azt gondolom, hogy a tavaly megkezdett útnak szép folytatása az idei, és lassan megtanuljuk észrevenni azt a szépet, ami körülöttünk van. Mert a Szentlélek működik, és Krisztus Urunk ma is jelen van az egyházban közöttünk. Azt látom, hogy az évről évre résztvevőkben egyre erősödik a mustármag reménye.

– Az idei konferencia fő témái, súlypontjai a karitász, a társadalom, a család, a Teremtés megőrzése. Ezek a területek mind felelősséget is jelentenek, és ezek a felelősségek egymásba is fonódnak. Tehát például a karitász felelőssége már a társadalomé is, a társadalomé pedig már túlmutat ezen is, a teremtés megőrzése felé. Ahogy az egyik előadásban elhangzott, minden közösség középpontjában szintén egy közösség áll, és ezt a közösséget a szeretet tartja össze. Így ez a felelősség a szeretet felelőssége.

Nobilis Márió: Nem véletlenül választottuk mottónak a Szentatya enciklikájának címét (Deus caritas est), nemcsak azért, mert valóban a szeretet a kulcsszó, hanem azért is, mert ő ebben a dokumentumban éppen azt bontja ki, hogy az egészen isteni szeretet – amely misztérium, titok, kimeríthetetlen mélység – mennyire konkrétan és gyakorlati módon jelenik meg az ember és az emberi közösség életének különböző aspektusaiban. Ezeket az egymás után következő, egyre szélesedő felelősségeket tehát nem is csak egy fonalra lehet felfűzni, hanem a nap sugaraiként is le tudnám írni. Az isteni szeretet sokféle irányba kisugárzik, és a mostani konferencián leginkább az egész „napot” szerettük volna látni, a nap sugarainak minden irányba terjedő voltát. Hiszen Isten szeretete sem csupán egyetlen irányban, tehát nem csak a liturgiában, az imádságban, a kontemplációban vagy épp a karitászban fejeződik ki, hanem életünknek és a lelkipásztori életnek is minden aspektusát beragyogja. A lelkipásztor egyrészt továbbadója ennek a szeretetnek, amely másrészt az ő életét is átjárja – ezt a kettősséget is ki akartuk emelni.

Tomka Ferenc: Az említettek mind jelen vannak a pápai körlevélben, tehát a politikai felelősség, a karitatív felelősség, a család titka a szeretetben. És jelen van az egésznek a teológiai alapja: minden abból fakad, hogy akkor egyesülünk Istennel, ha szeretünk; azzal tudjuk az Isten mosolyát adni a felebarátnak, ha szeretünk, és azáltal születik körülöttünk a Szentháromság-közösség, ami az egyháznak ma legnagyobb küldetése, ha Isten szeretetében élünk. Tehát az összes alapgondolatunk a Szentatya körleveléből származik, ami azt is mutatja, hogy a Szentatya körlevele mennyire átöleli ezt a témát.

Brückner Ákos Előd: A téma súlyát az adja meg, hogy az Újszövetség középpontjában álló tényről van szó: Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. János első levelének fő mondanivalója, hogy ez az igazság, Isten- és emberszeretet hogyan függ össze egymással. A körlevél 16-18-19. pontja tulajdonképpen ezt fogalmazza meg mai nyelven. Meg kell állapítani, hogy ez az enciklika egy korszakalkotó írás, hiszen a mi korunkban, amely elnyesegeti, elrontja, meghamisítja a szavak értelmét vagy más jelentésben használja, egy kristálytiszta teológiai látást kapunk a szeretetről. Ez a körlevél rendet teremt az emberi gondolkodás számára, például az erósz és az agapé értelmében vett szeretet olyannyira összezavarodott kérdésében is.

Bíró László: A középkorú vagy annál is idősebb papság és világi munkatársaik is a népegyházból érkeznek. S amikor találkoznak a mai, kereső emberrel, akkor egyfajta fájdalmat, sokszor sértődöttséget élnek meg: úgy látják, hogy az illető nem kellő motiváltsággal érkezik oda, például az esküvőt pusztán az ünnep fényének emeléséért kéri, a keresztelőt csak azért, hogy meg lehessen tartani a paszitát és sorolhatnám. Ez a fájdalom, ez a sértődöttség aztán sokszor számonkérésként, olykor hatalmi attitűddel jelenik meg a keresővel szemben. Amikor a Szentatya nyomán a Deus caritas est mottóval rendeztük meg ezt a Lelkipásztori Napokat, a szolgáló szeretetre hívva fel a figyelmet, akkor abban szerettünk volna segíteni, hogy akár a hitoktató, akár a lelkipásztori munkatárs, akár maga a pap helyesen tudjon odafordulni a keresőhöz, csúnyán fogalmazva az egyházi szolgáltatást kérőhöz. Még ha nem is tudja az illető megfogalmazni, hogy miért jött, akkor is befogadást, elfogadottságot találjon az egyházban. Mind az egyház, mind a hozzánk érkező kereső számára fontos, hogy ezek a találkozások tényleg a szeretet jegyében foganjanak.

Tomka Ferenc: Tehát nem küldjük el, de nem is egyszerűen csak kiszolgáltatjuk a szentséget, hanem szeretettel meghívjuk Jézus útjára.

– Ki hogyan fogalmazná meg az idei Lelkipásztori Napok végkicsengését, üzenetét?

Nobilis Márió: Sokan odajöttek hozzánk elmondani, hogy nagy erőt jelentett nekik ez a pár nap, és azt hiszem, minden évben ez a legfontosabb hozadéka, eredménye a Lelkipásztori Napoknak. Azok az emberek, akik sokszor magukat magányosnak érezve, reménytelennek látszó körülmények között, kisebbségben, esetleg szórványvidéken lelkipásztorkodnak, nemcsak azt látják itt a Lelkipásztori Napokon, hogy valójában nincsenek egyedül, hanem azt is, hogy értelme és távlata van annak, amit tesznek és amiben próbálkoznak. Tehát hogy az, amire törekszenek, isteni mélységekből forrásozik, távlata, jövője van: az üdvösség történetében van benne az ő küszködésük. Ez a legfontosabb. Ezenkívül most jó néhány sajátos lelkipásztori szempont is elhangzott, például a jegyesfelkészítéssel, a Teremtés iránti felelősséggel vagy a Szent Erzsébet-évvel és Szent Imre születésének millenniumával kapcsolatban, ami egészen konkrét lelkipásztori programok megvalósítására indít egyeseket.

Brückner Ákos Előd: Ez a pár nap minden évben nagy erőforrás számunkra: az ember itt elfogadottnak érezheti magát, mert Istentől kapott szeretettel szeretjük egymást, és ez olyan, mint az akkumulátornak a feltöltés. A családiasság élményét is megkapjuk. A konferencia folyamatát is érdemes szemlélni, hiszen gyökerében már jó 30 éve létezik. Eleinte teológiai tanárok számára rendezték meg, aztán fokozatosan átalakult a lelkipásztori teológia szolgálatára. Határon innen és túlról, mindenféle emberi helyzetből érkező férfi és nő, idős és fiatal van együtt, tehát térben és időben is egy átfogó élmény ez, és reméljük, hogy a kisugárzása is hasonló. Ennek jeleként ma a záró liturgián mindenki egy cipót kapott ajándékba. Idén ezzel a jellel bocsátjuk útra a résztvevőket, amely azt sugallja, hogy ugyanúgy, mint a szeretetet, „ezt sem te készítetted, de kaptad, és légy szíves szeleteld fel és oszd szét a többiek számára: oszd meg másokkal, amit itt kaptál”.

Tomka Ferenc: Miközben minden évnek megvan a saját témája, a legfőbb célunk mindig az, hogy a plébániára hazatérő papságot, lelkipásztori munkatársakat megerősítsük. A legnagyobb örömünk, hogy a legkülönbözőbb témákról szóló konferenciák esetében is sikerült elérnünk ezt a legfőbb célt, mindig ragyogó arccal mennek haza a résztvevők, s aki első alkalommal van itt, azt mondja: „de kár, hogy most jöttem csak először…”

Bíró László: Az elmúlt 30 évben végigkísértem a Teológiai Napokat, később Lelkipásztori Napokat, és azt gondolom, hogy magyar egyház helyzete ma nagyon hasonlít az ősegyházéra: diaspóra-helyzetben vagyunk, s ahogyan az ősegyház a katekumenális látásból tudott megszületni, megerősödni, úgy most mi is visszatérünk lassan ehhez a katekumenális látáshoz, amelyben domináns a közösségi lelkiség, a hitbéli tapasztalás megosztása, a bevezetés a hitbe és kísérés a hitben a közösség által.. Azt gondolom, hogy mi, akik évről évre közösen gondolkodunk a Lelkipásztori Napok megálmodásán, magunk is a Szentlélektől vezetettek vagyunk. Ezen a lelkipásztori konferencián lépésről lépésre valami új fogalmazódik meg, és a Szentlélek vezetése alatt ezek a megfogalmazások hajszálereken keresztül eljutnak a magyar egyház különböző helyeire. Az egyház folytonosan megújul a Szentlélek vezetése alatt itt édes magyar hazánkban, és azt remélem, hogy ehhez a maga módján a Lelkipásztori Napok is hozzájárul.

Horánszky Anna/Magyar Kurír