Szilágyi Loránd: Keresztények a társadalom peremén

Szilágyi Loránd pápák, főpásztorok, világiak – hívők és nem hívők – gondolatait elemezve vizsgálja, hogy milyen helyzetben van a kereszténység a mai, pluralista világban. Napjainkban meg kell barátkoznunk azzal, hogy keresztényként nem élvezhetünk semmivel sem több kiváltságot, mint más vallások követői. A gyakorlatban tartózkodnunk kell olyan kijelentésektől, hogy mi az „egy igaz vallás” követői vagyunk, és mindenki más téved. Ahhoz azonban jogunk van, hogy tanításunkat ütköztessük másokéval, és szeretetteljes párbeszédben képviseljük hitünk igazságait a társadalom minden területén.

A szerző megállapítja: az ember világ fölötti uralma és autonómiája a Szentírásban van megalapozva, és része annak a méltóságnak, amely nélkül nem lehetne szó cselekvési szabadságról, így felelősségről sem. Ebben a keresztény értelemben vett szekularizációban valósul meg az a tényleges függetlenség, amely a szeretetre való képesség, az önátadás feltétele. A szekularizmus lényege azonban éppen e szabadsággal való visszaélés. Az ember ugyanis – szabadsága ellenére – teremtmény, aki létében alapvető módon függ az őt fenntartó, egyúttal életközösségre is hívó „isteni Szótól”. A bibliai antropológia szerint az ember sajátos méltósága abban áll, hogy szabadsága és szellemisége folytán képes Istennel párbeszédet folytatni. A szekularizmus viszont ezzel szemben az ember abszolút függetlenségét állítja, „egyrészt elméletileg, mint ateista humanizmust, másrészt gyakorlatilag, mint korlátlan liberalizmust”. Ennek lényege a feuerbachi meghatározás szerint az, hogy „az ember embernek az istene”. Amikor pedig az ember fellázad az őt párbeszédre hívó Isten ellen, akkor szükségképpen kezdi az uralma alá rendelt világot szolgálni. Ennek a bálványimádásnak a kialakulását és terjedését jelzi a teljesítmény, a fogyasztás és az élvezetek istenítése, „majd mindezek hatásaként a hatalom és az erő kultusza”. Az élet értelmének a birtoklásban és élvezésben való megfogalmazása ugyanis szükségképpen ütközteti az embereket az élet minden szférájában, „s így lesz az ember embernek farkasa”. Az embert azonban ez az életforma nem képes véglegesen kielégíteni, ezért különböző pótszerekhez nyúl, vagy bálványok, hamis istenek imádásába menekül.

Szilágyi Loránd leszögezi: A „tedd a jót, és kerüld a rosszat” erkölcsi törvény objektív norma. Erre az úgynevezett „előzetes lelkiismeret” figyelmeztet bennünket. Ha nem hallgatunk a szavára, amit szabad akaratunk lehetővé tesz, akkor maga a felforgatott természet fordul ellenünk, „betegségek, háborúk, társadalmi feszültségek, ökológiai problémák formájában”. Ezt a hatást nevezzük „a természettörvény szankciójának”. A szerző emlékeztet rá, hogy a természettörvény alapos tanulmányozását követően a teológusok megállapították: az emberi természet legtökéletesebb megvalósulását „az emberré lett Isten Fiában, Urunkban, Jézus Krisztusban és az ő életáldozatában szemlélhetjük, amely a természettörvény leghitelesebb tanítása és valóra váltása”.

A könyv írója leszögezi: az élet végső nagy kérdéseire az anyagi jólét, a fogyasztás nem ad megnyugtató választ, amint ezt napjaink jóléti társadalmainak példája is mutatja. Felidézi, hogy Szent II. János Pál pápa Fides et ratio (Hit és ész) kezdetű enciklikájában felhívta a figyelmet arra, hogy az életnek kizárólag a hasznosság és gyakorlati alkalmazhatóság felőli értelmezése antropológiai zsákutca, mert megfosztja az embert azoktól a lehetőségeitől, hogy egzisztenciális kérdéseire valaha is választ találjon. Az ember végső soron Istené, ezért igaz Szent Ágoston mondása: „Magadnak teremtettél minket Urunk, és ezért nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned.”

Kitér a szerző arra is, hogy napjaink divatos tanaival – reinkarnáció, lélekvándorlás, New Age-mozgalmak, asztrológia – szemben nem könnyű feladat a mai keresztények számára képviselni az evangélium tanítását. Ez azért is nehéz, mert korunkban már nemcsak magyarországi, hanem általában kontinensméretű „vallási analfabétizmusról” beszélhetünk. A hazai diákok jelentős része előtt többek között szövegértési nehézségek miatt Isten fogalma, Jézus Krisztus személye, működése, halálának és feltámadásának ténye szinte teljesen ismeretlen.

Mindezek ellenére soha nem szabad feladnunk a reményt. A kétségbeesést az Egyház a Szentlélek elleni bűnnek tartja, mert egzisztenciális hitetlenséget takar Isten jóságával és mindenhatóságával szemben. „A reménytelenség tehát voltaképpen istentagadás, a sötétség hatalma értelmünk, érzelmünk és akaratunk felett” – írja a könyv szerzője. Rámutat: életünk célja, hogy eljussunk Jézus Krisztus követésének arra a fokára, amelyet a pedagógia „bensővé válásnak” nevez. Ezt az állapotot Szent Pál apostol így fejezte ki: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).

Szilágyi Loránd: Keresztények a társadalom peremén
(a szerző magánkiadása, 2017)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír