A szociológus: a Szentháromság társadalmi modell

Bernhard Callebaut professzor, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán november 24-én tartott előadásában nagy vonalakban áttekinti a Szentháromság-teológia fejlődését és felvázolja, hogy ez hogyan segítheti elő a társadalom megújulását. Ezzel kapcsolatban kérdeztük meg őt.

Előadásában azt mondta, hogy a Szentháromság egyfajta modell a társadalom számára, és korunkban különösen is időszerű. Vajon miért? Nem mindennapi, hogy egy szociológus teológiai kifejezéshez nyúl. Miért gondolja, hogy oly sok társadalomelmélet után ez nem utópisztikus gondolat?

Amikor ezzel a témakörrel kapcsolatban gondolkodom, mindig abból indulok ki, hogy a legtöbb elemzés alapja az, hogy a társadalom életét a dzsungel törvénye határozza meg. A dzsungelben az erősebb győz, egy ismert latin mondás így fejezte ki: te meghalsz, hogy én élhessek, mors tua, vita mea. Az emberek közötti kapcsolatokat azonban nem lehet leszűkíteni erre a törvényre. Az ember másra hivatott. A Jézus eljövetelét megelőző fejlettebb társadalmakban létrejött a monoteizmus valamilyen formája, egyetlen Istenben hittek, de annak az Istennek nem volt arca, személytelen volt.

Amikor eljött Jézus és elkezdődött a kereszténység története, amely Izrael útjának folytatása, valami új lép be ebbe a képbe. Jézus az Atyjáról kezd beszélni és a Szentlélekről. Jézus más módon beszél arról, hogy ki is ez az Isten. És amikor pontosabban ki akarja fejezni, hogy szerinte milyeneknek kellene lenniük a kapcsolatainknak, azt mondja: „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”. Ebből érthető, hogy az Atyával és a Szentlélekkel való élete példáját látja maga előtt.

E három isteni személy élete nem más, mint szeretet, amelyben életüket adják egymásért. Itt kezdetét veszi valami új, amit az addigi civilizációk nem tudtak jól megragadni, mert az istenképük nem foglalta magába a kapcsolatok kérdését, a különállók – egymástól különbözők – egységének kérdését. Jézus teljesen egyetért a kereszténység előtti vallásokkal abban, hogy Isten egy, egyetlen. Amikor viszont az Atyáról és a Lélekről beszél, akkor kifejezésre juttatja, hogy ez a három személy egy, ugyanakkor különállóak. A kereszténység nem ismer három istent. Ahogy Jézus elmondja az evangéliumokban, ez a különálló, ugyanakkor egységben való élet a szeretet eredménye.  Nyilvánvaló, hogy ebből még nem értjük meg teljesen a misztériumot, amely mindig misztérium marad. Mindig kevesebbet tudunk felfogni Istenből annál, ami Ő valójában. Isten azonban ki akarta nyilatkoztatni számunkra ezt a titkot. És ebből egy szociológus is ihletet meríthet.

A kereszténység előtti kor társadalmában a hívő ember valószínűleg az aszkézis útját járta, elszakadt minden földi dologtól, mert számára egyedül Isten volt valóságos, minden más csak illúzió volt! Ebből következően ezek statikus társadalmak voltak, erősen hierarchikusak, amelyben a horizontális kapcsolatoknak nem volt valódi alapjuk. Mivel Isten egy volt, Istenben nem létezett a kapcsolatok dimenziója, így a különbözőkből felépülő egység dimenziója sem. Jézuson keresztül megértjük, hogy Istenben az első a kapcsolatok kérdése: benne szeretet-kapcsolatok vannak, ezek éltetik, és ezek teszik boldoggá az Atyát, a Fiút, a köztük lévő kapcsolat pedig a Szentlélek.

Természetesen a nagy teológiával emlékeznünk kell arra, hogy Isten mindig nagyobb annál, amennyire mi fel tudjuk Őt fogni, és egyik róla alkotott kép sem tudja elmondani mindazt, amit róla mondani lehetne. Tudjuk, hogy a mai társadalmakban éppen a kapcsolatok terén vannak óriási nehézségek: tapasztaljuk ezt a házastársi kapcsolatban, a családban, szinte valamennyi kapcsolatban, s talán azért is, mert kultúránk által az a felfogás uralkodott bennünk, hogy az egység úgy épül, mint a dzsungelben: azaz ha én élni akarok, neked meg kell halnod. Ha én győzök, te eltűnsz, nem számítasz, félre vagy vetve. 

A Szentháromságban ellenben nem így működnek a kapcsolatok. Az Atya és a Fiú szeretik egymást, de ettől még nem vetik félre a Szentlelket. A Szentlélek szereti az Atyát és a Fiút, és egyiket sem veti félre. Vagyis egyszerűen fogalmazva, tudnak önmaguk lenni, ugyanakkor jól vannak együtt is.

Ez a modell, hogyne inspirálna minket? Hogy is ne adna iránymutatást személyes és társadalmi kapcsolatainkban? Persze, nem lehet azt mondani: a Szentháromság modell számunkra, és úgy ahogy van, lehozhatjuk Isten szintjéről a mi szintünkre. Hiszen az Istentől való különbözőségünk mindig nagyobb a hozzá való hasonlóságunknál. De úgy vélem, a szeretet, minden szeretetből fakadó tett már része egy szentháromság jellegű cselekvésnek.

Nagy teológusokat, filozófusokat, szociológusokat említett. Hogyan tudna behatolni az életünkbe ez a gondolat – világi és egyházi emberek életébe egyaránt –, hogy megvalósuljon ez a modell, és ne maradjon csak a könyvekben és a tudósok íróasztalán?

Úgy vélem, hogy az utóbbi évtizedekben sok nagy teológus, filozófus, és szociológus megsejtette, hogy döntő mérkőzés zajlik azon a téren, amelyen újra átgondoljuk a kapcsolatok fontosságát, és itt az evangéliumi életnek, bőven van mondanivalója. A Szentháromságnak nagyon sok köze van a társadalmi életünkhöz. Gyakran eszembe jut ez a részlet a navarrai püspökök 1986-os, húsvéti leveléből: „Amikor mi, keresztények megvalljuk Isten háromságát, akkor meg akarjuk erősíteni, hogy Isten nem egyedülálló, önmagába zárt, hanem szolidális. Isten közösség, megosztott élet, odaadás, kölcsönös ajándékozás, az élet örömteli közössége. Isten egyidejűleg az, aki szeret, akit szeretnek és a szeretet. A Szentháromság megvallása nemcsak az jelenti, hogy elismerjük mint elvet, hanem azt is, hogy életünk legfőbb modelljeként fogadjuk el.”

Amikor kinyilvánítjuk és tiszteletben tartjuk az emberek között a különbözőséget és a pluralizmust, gyakorlatilag megvalljuk az emberek háromságos különállását. Amikor elhárítjuk a távolságokat, és azért tevékenykedünk, hogy ténylegesen megvalósuljon az egyenlőség férfiak és nők között, szerencsések és balsorsúak, közeliek és távoliak között, akkor a gyakorlatban érvényesítjük a Szentháromság személyeinek egyenlőségét. Amikor azon fáradozunk, hogy „egy szív, egy lélek” legyünk és megtanuljunk mindent közösbe tenni, hogy senki ne szenvedjen szükséget, akkor az egyetlen Istent valljuk meg és magunkba fogadjuk háromságos életét.

Dr. Bernhard Callebaut belga szociológus, a Firenze melletti Sophia Egyetemi Intézet oktatója. Kutatási területe az egyház társadalmi tanításához és a kulturális folyamatok szociológiájához kapcsolódik. Számos pubblikáció szerzője, legutóbbi munkájának címe: Tradition, charisme et prophétie dans le Mouvement International des Focolari. Analyse sociologique, Racines Nouvelle Cité, 2010.

Lisztovszki Tünde/Magyar Kurír

Fotó: Sás Benedek