Szökőár – 2005. december 30.

A víz tisztává tesz, de tisztelni is kell. Nem lehet vele visszaélni. Ismeretes, hogy jóval kevesebb áldozata lett volna a szökőárnak, ha a szállodákat nem közvetlenül a partra építik, hanem kicsit beljebb. A helyben lakó emberek előtt nyilván nem volt ismeretlen a szökőár, láttak már ilyet, de a szegénységük miatt, és a jómódúak passziójának kiszolgálása miatt kénytelenek voltak ők is túl közel merészkedni a vízhez.

És az őselem elemmé tett mindenkit, gazdagot és szegényt, kiszolgáltat és kiszolgálót. Azokat, akik már elavultnak tartják Krisztus Karácsonyát, tisztelet a kivételnek, s azokat, akik lehet, hogy ünnepeltek volna, de a nyugatiak miatt nem lehetett.

Az őselem elemmé tett mindenkit, akit elsodort, hogy hasznos építőkockaként újra beépüljön a világba, abba, amelyet közülük sokan a nirvána előtti próbaidőnek tartottak, mások pedig olyannak, ahol Krisztus és Karácsonya már csak útban van. Hány hívő keresztényt sodort el a víz? Nem tudjuk. És azt sem szabad mondani, hogy Isten csapása volt a cunami. Súlyos bűn lenne hátradőlni megelégedetten, hogy hát igen, megérdemelték, akik Karácsony ünneplése helyett odamentek. Mert voltak ilyen hangok akkoriban.

Egy azonban biztos. Szabad olvasnunk az eseményekből. Tiszteljük jobban a természetet, és ne csak katasztrófák idején szeressük egymást.

Sánta János