Szombati beszélgetések (1)

Hit - racionalitás - lelkiség

Nézőpont – 2008. március 29., szombat | 14:43

Beszélgetés Scharle Péterrel, a Magyar Mérnöki Kamara alelnökével - hitről, tudományról, racionalitásról és lelkiségről.

– A mérnöki szakma racionális alapokon nyugszik. Az ezt művelő ember hogyan tudja egymásra vonatkoztatni a mindennapos mérnöki munkát a transzcendentális küldetésérzéssel?

– Azt gondolom, hogy az embernek egészen egyértelműen úgy kell elrendeznie az életét, hogy a természeti törvényekkel barátságban éljen, ismerje és elfogadja, sőt mérnökként még alkalmazza is azokat. Létezik azután egy közösségi, emberi dimenzió, ahol más emberekkel kell tudni úgy együtt lenni, hogy az összetartozás törvényszerűségeinek is megfeleljünk gazdasági, szociológiai, jogi és egyéb vonatkozásban. Ezek a törvények talán egy kicsit statisztikusabbak, de azért nem sokkal kevésbé kemény törvények. Sajátos a harmadik, a spirituális, transzcendens dimenzió. Ebben is léteznek megismerhető törvényszerűségek, s ebben is el kell tudnunk helyezni magunkat. Az emberi életben ezt a három dimenziót össze lehet illeszteni oly módon, hogy valamiképpen átjárják egymást. Akadnak persze olyan emberek, akik egyik-másik dimenzióban nem élik meg a maguk létezését annyira intenzíven, netán ki sem bontakoznak valamelyikben. Vannak például olyan transzcendens szerepértelmezések, amelyekben a közösségi beillesztettség alárendeltté válhat. Számomra fontos az előbb felsorolt három dimenzió egyensúlyban tartása.

– A kosárfüles, új Pentele híd tervezőmérnöke, Horváth Adrián egy interjúban szimbolikus, lelki értelmet is tulajdonított munkájának, amennyiben a híd összeköt két partot, és embereket. Számára ez is a szeretetszolgálat egy fajtája volt.

– Ez a gondolat egyrészt alkat kérdése, másrészt lelki beállítódás folyománya is lehet. Horváth Adrián, kedves kollégám és barátom, talán a világ bencés megközelítéséből indul ki. Én a piaristákhoz jártam, az ő világhoz való viszonyuk talán valamivel kevésbé költői, bennük a technikai, hétköznapi, gyakorlati megvalósításban való jelenlét nem feltétlenül töltődik fel transzcendens, spirituális motivációkkal. De ugyanolyan boldogok vagyunk, mert a kettő egymás nélkül is működhet, nem zavarják egymást. Ki sem szabad játszani őket egymás ellen. Adrián a minap kapott Széchenyi-díjat a híd megtervezéséért és a kivitelezésben való közreműködésért – miközben ezen dolgozott, egy-egy nehéz nap közben biztosan segítette őt az említett értelmezés. Nekem nincs spirituális élményem, amikor egy alagútban járok, aminek a tervezésében részt vettem. Ilyen például a Moszkva téri metróállomás, ezt negyven évvel ezelőtt olyan tervezőcsoport tervezte, amelynek én is tagja voltam. Tudom, hogy melyik szerkezeti elem építésében vettem részt. Sosem gondoltam arra azonban, hogy én most hány ember életét védem ezzel a szeretet jegyében. Arra igen, hogy ismert műszaki szabályok, törvények, előírások szerint ennek jónak kell lennie, akkor is, ha megtelik a peron ateistákkal.

– Mint egyetemi oktató, hogyan látja: lehet-e valami lelki pluszt adni a diákoknak?

– Ott már ez a technikai, természettörvényekhez kötődő prioritás oldódik. Ott valóban van személyes kapcsolat, amely a csoporthoz köt, egyértelműen azt is jelenti, hogy a hallgatóságnak nem csak joga, hanem lehetősége is észrevenni azt, hogy bennem van dimenzionális nyitottság. Erre szemléletes példa a következő: a természettörvények keménységét szoktam azzal illusztrálni, hogy a testek „általában” lefelé esnek. Newton óta még a törvényszerűséget is tudjuk, hogyan. Szombaton és munkaszüneti napon is lefelé esnek, sőt, vasárnap szakrális testek is lefelé esnek, s ezért a paténát a pap az áldoztatáskor odatartatja a szentostya alá. Ha ezt így példaként elmondom a hallgatóimnak, látom az arcukon, hogy ki az, aki ezt a jelenetet érti, mert járt már vasárnap katolikus templomban szentmisén, és van, aki üveges szemmel vagy egyszerűen csak érdeklődve néz, nem is érti, miről beszélek. Az, hogy ez a két dolog – a fizika és a szakralitás – egyszerre létezik, az jelent egy olyan mellérendelést, mely véleményem szerint a hallgató számára azért fontos, mert beláthatja, hogy bizonyos dolgokban a természet viszonyait kell megtanulnia, s abból nálam vizsgázni fog. Másokról is tudhat, de azt nem kérdezem. A természettörvényeknek a kisugárzó hatása a maguk rendjében érvényes. A világ azonban ennél sokkal tágasabb. Ott például vannak, létezhetnek szakrális testek is!

– Egy gyakorlati területen dolgozó ember hogyan tudja a racionalitás mellett a spirituális érzékenységét is fenntartani?

– Gyermekkoromban, másoktól kapott tanács szerint a legjobb módszerem erre a rácsodálkozás képességének megőrzése. Tudatában vagyok annak, hogy a leghétköznapibb helyzetekben, legkonvencionálisabb kapcsolatokban képesnek kell lenni elképedni és megdöbbenni azon, hogy a körülöttünk lévő világ milyen izgalmas. Rahnernak van egy nagyon érdekes gondolata a Hit alapjai című könyvében. Rövid fejtegetés szól a kötetben arról, hogy a keresztény ember miféle. Nem egy különleges ember Rahner szerint, de elfogadó személyiség, aki az életet annak minden talányával, minden képtelenségével, minden kalandjával együtt fogadja el. Ilyen értelemben azt a fajta egyidejűséget, amelyben természeti, közösségi és a szakrális vonatkozások fel tudnak szikrázni, azt a rácsodálkozás élményében megkapom.

– Amikor az ember az anyaggal találkozik, olyan érzése támadhat, hogy a végtelenség nyílik meg, akármilyen kicsi vagy nagy dimenzióban szemléli azt.

– Semmi zavarót nem találok ebben. A gimnáziumi hittanárunk, Medvigy tanár úr nagyon egyértelműen hívta fel a figyelmünket arra, hogy a teológia szerint a világ lehetne időben és térben véges is, meg végtelen is. Az, hogy ilyen vagy olyan, nem kell, hogy zavarja azt a hitünket, amelyik a transzcendens ismeretekkel függ össze a kinyilatkoztatásban. Ha onnan tudjuk, hogy milyen, akkor azt abban a dimenzióban el lehet fogadni. Az anyagi világnak a végtelensége azért nem okoz számomra gondot, mert az egy dimenzión belüli végtelenség, és nem jelenti azt, hogy minden dimenziót kimerítő végtelenség. A közösség, a társadalom, az emberlét dimenziójában már nem érvényes ilyen értelemben az anyagi világ végtelensége, ez egy második végtelenség. A harmadik meg a transzcendens végtelenség, de az is egy önálló dimenzió, amit sosem akartam valahogy „belegyűrni” az anyagi világba. Ezért nem hatott rám annyira soha az a materialista gondolat, amelyik az anyagi világ kimeríthetetlenségéből arra a következtetésre jut, hogy ami abban nincs benne, az nem is létezhet.

– Ezzel mintha eljutottunk volna az einsteini visszatéréshez a transzcendens felé…

– Szinte minden fizikusnak van valamiféle saját, személyes teóriája, nagy fizikus így is láthatja, meg úgy is a világot. Én a magam szerény módján gondolom azt, amit mondtam.

– Úgy érzem, mikor valaki szaktudománnyal foglalkozik, mintha egy kicsit apológiára is kényszerülne. Szokott kérdéseket föltenni a lelkiismeretének menet közben?

– Nekem nincsenek ilyen gondjaim, hála Istennek. Mindig is úgy gondoltam, hogy amit lehet tudni, azt nem hinni kell, hanem megtanulni. Amit viszont hinni kell (vagy nem kell), azt épp azért kell(het) hinni, mert nem lehet tudni. Bennem azért nincsen kétely a szakmai ismeretek tartományán belül, mert ahol hittel fogadok el valamit, ott nincs bennem olyan kényszerképzet, hogy „na de erről meg kell bizonyosodnom, hogy ez racionálisan is így van-e!” Én a transzcendens dimenzióban tökéletesen beérem az 50-50%-kal. Vagyis ami hihető, azt én hitben, – itt egy kicsit közelítve a protestáns hitértelmezéshez – a hit erejével élem át. Elfogadom, de nem akarom az 50 %-ot 51-re növelni óriási erőfeszítésekkel, hogy azt hihessem, már bizonyítva is van az, amit hiszek. Az az érzésem, hogy ez ajándék, kegyelem. Valószínűleg az Úristen azt akarja, hogy én ezzel ne foglalkozzam, hanem dolgozzak, s ne a kételyek határán időzzek különféle filozófiai fejtegetéssekkel.

– Milyen személyes emléket őriz piarista diák korából?

– Én egy nagyon érdekes időszakban jártam a gimnáziumba. Az ötvenes évek derekán egy szülőnek vállalni azt, hogy oda íratja a gyerekét, az káderlapra bekerülő adat volt. Mikor1954-ben édesapám úgy döntött, hogy beírat a piaristákhoz, az egy nehéz döntés lehetett az ő számára is, nagyon meg kellett fontolni. 1956 éppen félbevágta a gimnáziumi időszakomat. A 38 fős osztályból sok osztálytársam távozott külföldre. Én 1958-ban érettségiztem, számomra ez az izgalmas időszak egy életre meghatározónak bizonyult. Kiváló tanárom volt például Pogány János matematikából, Kovács Mihály fizikából, Fekete Antal magyarból, Szemenyei László osztályfőnök, de minden más tanáromat is említhetném. Az elkötelezett tudás átadási igyekezet, amit a kegyes atyáknál tapasztaltam, annyira széppé tette a számomra ezt az időszakot, hogy máig mást se tudok, csak élvezni ezt az életfelfogást.

– Nem lehetett azt érezni, hogy a piaristáknak is volt valamiféle megfelelési kényszerük az akkori hatalom felé, hogy a rendi iskolának van létjogosultsága, mert magas színvonalat képvisel?

– Kettős dolog volt ez. Akkor is ezt tették volna, ha éppen klerikus beállítódású kormányzata lett volna az országnak. Alapvetően azt gondolták, hogy minden diáknak és minden tanárnak kötelessége saját magából kihozni azt a teljesítményt, ami benne lakozik. Ehhez nincs szükség azzal foglalkozni, hogy mit gondol a kormányzat. Ha ez megtörtént, attól kezdve viszont nem kell izgulni. El kellett menni felvételi vizsgára, tudomásul kellet venni a numerus clausust, meg kellett próbálni egy év múlva, két év múlva. Emiatt is zajlottak úgy a történelem óráink, hogy az állami tankönyv volt feladva házi feladatként, aki nem tudta, egyest kapott, de az óra azzal telt, hogy a tanár elmesélte, hogyan történtek valójában a dolgok. Ez egyáltalában nem volt túlterhelés. Szerencsére a természettudományokban a tartalmi mellébeszélésnek nem is volt értelme.

Matykó Károly/Magyar Kurír