Szombati beszélgetések 2.

A közelmúltban A házasság intézményének védelme egykor és ma címmel rendezett konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara a Barankovics István Alapítvány támogatásával. Az előadások különböző jogi szempontok alapján jártak körül házassággal, mint jogintézménnyel kapcsolatos kérdéseket, a történelmi szempontoktól egészen a jogtechnikai kérdésekig. Néhány előadás kifejezetten napjaink aktuális kérdéseit tárgyalta. Ezekről beszélgettünk a Kar dékánjával, Schanda Balázzsal, aki maga is előadó volt a konferencián.

– Előadásának címe A házasság intézményének alkotmányjogi védelme volt. Miért szükséges, hogy az Alkotmány is foglalkozzon a házasság védelmével? Közügy-e a házasság, vagy pedig két ember magánügye?

Kiindulópontunk azt, hogy a társadalom alapegysége a házasságra épülő család. A család és a házasság éppen ezért nem magánügy, vagy nem csak magánügy. A házasság nyilvános volta a hozzá kapcsolódó jogok és kötelezettségek a házasságot jogi kérdésé teszik, tehát nem ugyanarról van szó, mint egy barátság esetén. Arra lehet azt mondani, hogy nagyon szép, de magánügy, még egy életre szóló barátság is magánügy. A házasság azonban nem az.

– Melyek azok a tendenciák, amelyek veszélyeztetik a házasság intézményét?

Az elmúlt évtizedekben általános tendenciává vált, hogy az emberek egy része nem akar házasságban elköteleződni, és a jog elkezdte elismerni az alternatív együttélési formákat. Magyarországon ez 1977-ben kezdődött, amikor a Ptk először utalt lehetséges formaként az élettársi kapcsolatra, két olyan együtt élő, eredetileg férfi és nő kapcsolatára, akik tulajdonképpen házasként élnek együtt, papír nélkül, ahogyan korábban mondták, vadházasságban.

A következő kihívás az volt, hogy az azonos nemű párok részéről is jelentkezett az az igény, hogy az ő párkapcsolataik is nyerjenek jogi elismerést. Emlékeztetni kell arra, hogy minden ilyen felmerülő igénynél két szempont van, amit nehéz szétválasztani: egyrészt van minden ilyen lépésnek egy üzenetértéke, tehát szimbolikus ereje, másrészt minden ilyen lépésnek vannak gyakorlati vonatkozásai, az öröklési jogtól kezdve a társadalombiztosítási szolgáltatásokon keresztül az élet nagyon sok területén. Nehéz szétválasztani azt, hogy valakit egy helyzet sért, vagy mondjuk anyagi előnyökhöz szeretne jutni, e kettő az ilyen kérdésekben mindig keveredik.

Az Alkotmánybíróság 1995-ben hozott egy meghatározó súlyú határozatot, amiben rögzítette azt, hogy a házasság intézménye az azonos nemű párok számára nem nyitható meg.
Az Alkotmánybíróság itt alapvetően azzal érvelt, hogy az Alkotmány a házasság intézményét a család intézményére való tekintettel védi, márpedig azonos nemű pároknak nem születhetnek gyerekei. Ez tulajdonképpen természetjogi érvelés. Mondhatnánk ezzel kapcsolatban egy másik érvet is, amit az Alkotmánybíróság az említett határozatában nem említ, mégis súlyos alkotmányjogi érv: a házasság védelméről kimondó Alkotmányi rendelkezés létrejöttekor egy adott tartalommal rendelkezett. Az alkotmányozó, amikor az Alkotmányban rögzítette azt, hogy a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét, akkor egy konkrét tartalmat értett az alatt a fogalom alatt, hogy házasság. Ezt pedig – az Alkotmány tartalmát – nem lehet egyszerű törvényekkel megváltoztatni mintegy kibányászva az Alkotmány mögül, vagy az Alkotmány alól a talajt, hiszen akkor meg lehetne kerülni az Alkotmány által adott védettséget, tehát azt, hogy az Alkotmány módosítása sokkal nagyobb konszenzust igényel.

Az Alkotmány tehát a házasság intézményét védi, az Alkotmánybíróság kiemeli, hogy mint lehetséges családot védi a házasságot, nyilván a gyermektelen házasságokat is, de ezek mindenképpen két, különböző nemű személynek a kapcsolatát kell, hogy jelentsék.

Az azonos nemű párok igényeire a törvényhozó kétféleképpen reagálhatott: vagy megvizsgálja, hogy hol és milyen konkrét jogokat lenne indokolt megnyitni az azonos nemű, együtt élő párok számára is, vagy pedig az élettársi kapcsolatnak a különnemű személyekre vonatkozó kitételt törli. A törvényhozó az egyszerűbb megoldást választotta, az élettársi kapcsolat jogi elismerése most már kiterjed az azonos nemű személyek számára is. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy az Alkotmány a házasság intézményét védi, az élettársi kapcsolat intézményét nem ismeri. A házasság intézményét tehát az államnak fenn kell tartania, ugyanakkor arra nincs alkotmányos kötelezettsége, hogy az élettársi kapcsolatokról egyáltalán tudomást vegyen. Azonban, ha az élettársi kapcsolatnak is jelentőséget tulajdonít, akkor itt a felek nemének ma már nincs jelentősége.

A következő nagy lépés az a tavalyi év végén megszületett törvény a bejegyzett élettársi kapcsolatról. Ez volt az, amire most az ad limina látogatáson a Szentatya is utalt, amivel kapcsolatban a magyar püspökök tiltakozását méltatta.

Ez az új törvény, amely majd csak 2009. januártól lépne hatályba, az élettársi kapcsolat és a házasság között hoz létre egy új jogintézményt. Ezt az új jogintézményt azonban a törvényhozó egy az egyben a házasság mintájára hozta létre. Ugyanúgy anyakönyvvezető előtt közös akaratkijelentéssel jönne létre ez a bejegyzett élettársi kapcsolat és ugyanazok a kedvezmények illetik meg a bejegyzett élettársakat, mint a házastársakat.

Lehetne azt mondani, hogy a jogalkotó szándéka az volt, hogy az élettársi kapcsolat bizonyíthatóságát erősítse és így bizonyos, az élettárs címén járó kedvezmények, megítélhetőségét egyszerűsítse. Ennek azonban a tények ellentmondanak: A jogalkotónak nyilvánvalóan nem az volt a célja az élettársi kapcsolatok bejegyezhetőségének a megteremtésével, hogy az élettársi viszonnyal kapcsolatos bizonytalanságokat kiküszöbölje, a hagyományos élettársi viszony szabályozásához ugyanis nem is nyúlt hozzá.

2009. januártól háromféle párkapcsolatot ismerne el a jog, a hagyományos élettársi kapcsolatot, a bejegyzett élettársi kapcsolatot és a házasságot. Az új jogintézmény nem félúton van az eddigi kettő között, tulajdonképpen a házasság szintjére emeli a bejegyzett élettársi viszonyt. Minimálisak a különbségek, névviselésben annyi, hogy a bejegyzett élettárs felveheti az élettársának a nevét, de nem alkalmazhatja a né toldatot, -- amit már házastársaknál is egyre kevesebben alkalmaznak. Kiskorú nem hozhat létre bejegyzett élettársi kapcsolatot – de ma már az ilyen kérelem a házasságok esetében is igen ritka.

Egy különbség maradt fenn, ami komolyabbnak tekinthető: Bejegyzett élettársak közös örökbefogadással nem élhetnek. Ez a házastársaknak van fenntartva. Bejegyzett élettársi kapcsolatban álló személy fogadhat örökbe gyermeket, de ezt az örökbefogadást nem a pár közösen teszi, csak az egyik vagy a másik fél fogadja örökbe a gyermeket.

A jogalkotó tehát szinte hivalkodó módon egy a házassággal szinte azonosnak nevezhető kvázi házasság formációt hozott létre, amit ugyanúgy anyakönyveznek, egy kicsit könnyebben bontható, nem vitás esetben közjegyző is határozhat az élettársi kapcsolat felbontásáról, és megszűnési ok az is, ha a felek házasságot kötnek.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért aggályos a házasság intézményének védelme szempontjából, ha létrejön egy „kvázi házasság”. Álláspontom szerint alkotmányjogi aggályt az vet fel, hogy a jogalkotó a házasság intézményének a védelmére szóló alkotmányos kötelezettségét kiüresíti azzal, hogy a házasság mellett kialakít egy másik olyan jogintézményt, amelyet tulajdonképpen ugyanúgy véd, ugyanolyan jogokkal ruház fel, mint a házasságot. Ennek érzékeltetésére egy talán távoli példa: tudjuk, hogy a nemzeti parkok védettek. Ha ezentúl az állam minden bokrot úgy védene, mint egy nemzeti parkot, ez önmagában nem kell, hogy fájjon, sőt még örülhetnénk is neki, de innentől kezdve nem lenne értelme nemzeti parkokról beszélni, mert az akkor ugyanaz, mint egy tájvédelmi körzet. A többletnek reális többletnek kell lennie. Azzal hogy a házasság intézményének védelmére kötelezi az államot az Alkotmány, azzal azt is kimondja, hogy ennek a jogintézménynek léteznie kell, sajátos jogintézményként kell léteznie, és a sajátosságát az államnak meg kell védenie.

– Mivel indokolta a törvényhozó a bejegyzett élettársi kapcsolatoknak a létrehozását?

A törvényjavaslat indoklásában alapvetően szociológiai érvvel érvel: azzal, hogy egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre több az élettársi viszony, a házasságok stabilitása alábbhagyott. Egy szociológiai helyzetre próbál válaszolni a jogalkotó. Kérdéses persze az, hogy ha valakik, akik a házasság intézményét tudatosan elutasítják, mert nem akarják a házassággal járó terheket vállalni, vagy azt mondják, hogy őket nem érdekli a papír – ez a hagyományos megfogalmazás – azok miért akarnának egy ilyen másik papírra szert tenni, amikor egy ilyen papír megszerzése ugyanolyan adminisztrációt igényel, mint egy polgári házasságnak a megkötése. Élettársi kapcsolatra hagyományosan azok lépnek, akik a házassággal kapcsolatos formaságot, kötöttséget elutasítják. Meglepő lenne, hogyha most ők tömegesen a házasság helyett vagy a hagyományos, formátlan élettársi kapcsolat helyett ők most szaladnának az anyakönyvvezetőhöz, hogy ők most bejegyzett élettársi kapcsolatot szeretnének (azaz az új intézmény inkább az azonos nemű párok számára lehet vonzó, akik házasságot nem köthetnek). Egy szociológiai változás nem hathat ki az Alkotmány tartalmára. A házasság intézményét akkor is fenn kell tartania az államnak és akkor is védenie kell, hogyha ezt kevesebben veszik igénybe, mint korábban, vagy ha ennek az intézménynek a stabilitása meggyengült.

– Ha ez a bejegyzett élettársi kapcsolat tulajdonképpen egy kvázi házasság, és ezt a jogintézményt a homoszexuális párokra is kiterjesztették, akkor nem áll fenn az a veszély, hogy a homoszexuális párok házasságot is köthetnek?

Az azonos nemű felek házassága nálunk jogilag kizárt, mivel ezt a magyar Alkotmány nem engedi meg, ezen csak alkotmánymódosítással lehet változtatni. Azonos nemű párok házastársak tehát nem lehetnek, de bejegyzett élettársi kapcsolatban élhetnek. Ez a kvázi házasság előttük is megnyílik. Feltételezhetjük azt, hogy ez az új jogintézmény elsősorban az azonos nemű párok számára lesz vonzó. Hiszen azok, akik papír nélkül akarnak együtt élni azok jövőben is így fognak élni, de erősen valószínűsíthető, hogy ez a bejegyzett élettársi viszony a homoszexuális párok számára lesz előnyös.

Hangsúlyozni kell, hogy a jogtól nem várhatjuk, hogy a magánszféra ügyeibe túl mélyen beavatkozzon. Nem arról van szó tehát, hogy az élettársi viszonyokat, vagy akár a homoszexuális kapcsolatokat büntetni, diszkriminálni kellene. A kérdés az, hogy ezeket a kapcsolatokat jogi szempontból el kell-e ismerni, és van-e jogi relevanciája, vagy pedig azt mondjuk, hogy a barátság nagyon fontos dolog, de nincsen jogi relevanciája. Közüggyé kell-e tenni ezeket a viszonyokat?

Persze lehet néhány olyan kérdés a magánszférában is, amit indokolt jogilag elismerni. Indokolt lehet esetleg olyan eset, hogy a hozzátartozója terhére senki nem köteles tanúvallomást tenni, vagy az, hogy közszolgálatban dolgozók családtagjai ne kerüljenek egymással alá- fölérendeltségi viszonyba – mondhatjuk, hogy nem szerencsés, ha egy miniszter beosztottja a felesége, és az sem szerencsés, ha az élettársa. Ilyen esetekben az azonos nemű párkapcsolatokról a jog tudomást vehet. Azt a jog nem zárja ki, hogy például a beosztott barátja legyen a felettesének. Azonban a jogi elismertség, amely bizonyos dolgokra vonatkozik, az nem jelenti ennek a viszonynak a védettségét. Összegezve: az államnak a házasságot kell védenie, ami egy férfi és egy nő tartós, jogilag szabályozott kapcsolata. Az élettársi viszonyokat, vagy a barátságot és egyebeket nem kell védenie. Ezekre joggal mondhatjuk azt, hogy ezek magánügyek. Az is igaztalan rendszer, amikor nem azonos dolgokat próbálunk azonos módon kezelni. Nemcsak az a diszkrimináció, amikor azonos vagy nagyon hasonló valóságokat kezelünk különbözőképpen, hanem amikor nagyon különbözőket megpróbálunk ugyanabba a dobozba beszuszakolni. Itt megint visszautalok arra, amiről már szó volt: üzenetértékű, amit egy társadalom a maga részéről kommunikál, többek között a fiatalok számára.

– A törvényt már elfogadta az Országgyűlés, de még nem lépett hatályba csak jövő év januárjától hatályos. Lehet-e még valamit tenni annak érdekében, hogy ne lépjen hatályba, illetve, mit lehet tenni akkor a férfi és nő kapcsolatára épülő házasság és család intézményéért?

Ez alatt az év alatt sok minden történhet. Megtörténhet, hogy az Országgyűlés mégsem lépteti hatályba a törvényt. Megtörténhet, hogy az Alkotmánybíróság a törvényt megsemmisíti. Nyilván könnyebb a helyzet, ha még nem éltek ezzel a joggal, mert ha már többen éltek vele, akkor ennek a megszüntetése az ő szempontjukból aggályos lehet.

Ez az év tehát ebből a szempontból nagyon fontos év. Úgy tudom, hogy az Alkotmánybíróság előtt már van néhány olyan indítvány, amely ennek a törvénynek az alkotmányosságát firtatja, meglátjuk, hogy a bíróság ezeket napirendre tűzi-e, határoz-e bennük, és ha igen akkor mikor. Ez utóbb is megtörténhet, hogy az Alkotmánybíróság ennek a jogintézménynek az alkotmányellenességét megállapítja.

Lehet azt is mondani, hogy ha a jogalkotó a házasság mintájára létrehozott egy új jogintézményt, és ezzel kiüresítette a házasság védettségét, akkor vagy az új intézményt kell megszüntetni, vagy új tartalommal kell megtölteni a házasság intézményének védelmét.

Beszélhetünk a jogi védelemről: az, hogy mennyire könnyű házasságot kötni, vagy ettől megszabadulni: ha ezek bemondásra történnek, akkor az intézmény védettségéről már nem beszélhetünk. A házasságok stabilitása, a kötelék védelme közérdek, az államnak

A konferencián is volt egy előadás, amely európai uniós távlatokban foglalkozott ezzel a kérdéssel. Tudjuk, hogy Európában egyedül Málta az az ország, ahol a válás jogintézménye nem létezik, de igen sok helyen többévnyi különélés után lehet csak kezdeni a bontópert. Tehát nem arról van szó, hogy összevesztünk, és szaladunk a bíróságra, hanem ez egy több éves folyamatnak az utolsó állomása. Minden ilyen gesztusban az fejeződik ki, hogy a társadalom érdeke a kötelékek stabilitása, hogy ezek ne legyenek könnyen felbonthatók.

A másik lehetséges védelem, amivel kapcsolatban szintén egy nagyon érdekes előadás hangzott el, az a házasság és a családnak az adójogi helyzete.

Itt azt hallhattuk, hogy Németországban a 90-es évek derekától van egy nagyon markáns alkotmánybírósági gyakorlat arra nézve, hogy a gyereket nevelőket el kell ismernie a társadalomnak. Nem lehet őket ugyanazzal az adóteherrel sújtani, mint a gyerekeket nem nevelőket. Ehhez kapcsolódik az, ami Németországban egy hagyományos jogi intézmény, hogy a házastársak összevont adóalap után adóznak. Ha az egyik félnek nagyon magas a jövedelme, a másiknak nagyon alacsony, akkor összeadják a jövedelmet, és mindketten a két fél után adóznak. Nálunk mindenki személyi jövedelemadót fizet, így például a jól kereső házastárs nagyon sokat fizet, a másik keveset, miközben a kettejük között vagyonközösség van, és közös tartási kötelezettségeik vannak. Ez egy igen durva ellentmondás a rendszerben. A magyar személyi jövedelemadó rendszer immár húsz éve az egyénre koncentrál és teljesen figyelmen kívül hagyja, vagy csak minimális szinten veszi figyelembe az eltartottakat, és teljesen figyelmen kívül hagyja a házastársak vagyonközösségét, vagyis a házastársak helyzetét.

Egy jogrendszer persze valahol lenyomata egy társadalmi valóságnak, de azért az, hogy milyen üzeneteket hordoz, az vissza is hat a társadalmi valóságra. Ha szétzilálódnak a viszonyok, az nem szerencsés dolog.

Persze tudjuk, hogy ma már Németországban is nem csak élettársakról, hanem még életszakasztársakról is beszélnek, de ezzel együtt a házasság intézményét egy más jogintézménnyel össze nem keverhető, nagyon sajátosan védett és privilegizált jogintézményként tartják fenn, és hozzá kell tenni, hogy Németországban a gyerekek nagy többsége a saját két szülőjével nő föl, míg nálunk nem így van.

Kérdés, hogy a zilált viszonyok között felnőtt gyerekek mennyire lesznek képesek arra, hogy ők maguk életre szóló, tartós kapcsolatban elkötelezzék magukat, ha nem látnak maguk mellett olyan családmodellt, ami ebben kitartott. Ennek a házasságot és családot védő eszménynek, amire az Alkotmány elkötelezte magát, az állam által küldött nagyon sokféle üzeneten keresztül közlődnie kell. Ez már nem csak az adórendszert jelenti, hanem azt is, hogy mi az a családmodell, amit például az oktatási rendszer sugall, akár a még nyelvkönyvek példamondatain keresztül is. Ha eluralkodik az a vélekedés, hogy az államnak ehhez semmi köze, ezek magánügyek és teljesen mindegy az, hogy milyen viszonyokban élnek az emberek, akkor ennek nemcsak súlyos társadalmi következményei vannak, ez az Alkotmány szemléletével sem egyeztethető össze. Tehát ha az Alkotmány a házasság és a család védelmére elkötelezte magát, akkor ezt az államnak aprópénzre kell váltania.

Neumayer Katalin/Magyar Kurír