Tagore-kiállítás nyílt az Országos Széchényi Könyvtárban

A kiállítás  végigköveti a Bengáliából induló költő hazai fogadtatását a maga sokszínűségében, különös hangsúlyt fektetve az 1926-os magyarországi útjára, valamint a magyar Tagore-kiadásokra és publicisztikára. Emellett bemutatja a Bengáliába látogató magyarokat, az ötvenes-évekbeli Tagore-képet és Tagore irodalmon túli szerepét.

Tagore az úgynevezett bengáli reneszánsz egyik legjelentősebb képviselőjeként 1913-ban kapott irodalmi Nobel-díjat, elsőként a nem európai írók közül. Hatása ettől kezdve intenzív volt a magyar szellemi életre, több mint húsz kötete jelent meg a húszas évek elején, személye a közbeszéd tárgyává vált.

Sikerének forrása, hogy a racionalitáson, az európai tudáson túli tudást próbálta tolmácsolni verseiben – hangzott el a megnyitón. Tagore családja a Brahma-Szamadzs (Teremtő Istenben Hívők Társasága) nevű vallási mozgalom tagja volt, mely a XIX. század elején európai, protestáns hatásra jött létre Indiában, a védanta filozófiáját és a keresztény vallás gondolatvilágát, egyistenhitét próbálta egyesíteni. Egyik alapítója Tagore nagyapja volt. Rammohan Roj, a másik alapító, akinek nevéhez leginkább szokták kötni ezt a „brahmanista egyház”-at, így írja le az új vallás létrejöttének mozgatórugóit: „Miután sokáig és szüntelenül kutattam az igazságot, arra a következtetésre jutottam, hogy Krisztus tanítása tükrözi legjobban az erkölcsi alapelveket, és hogy Krisztus tanítását a gondolkodó ember jobban tudja alkalmazni, mint bármelyik más tant, amellyel megismerkedtem”. Tőle ered az a gondolat is, hogy a szent könyvek alapvető üzenetei – bármelyik vallást tükrözzék is – lényegében véve nem különböznek egymástól.

Tagore verseiben nagyon nagy mértékben jelentkezik ez a racionális tudás fölött álló tudás – mondta a tegnap délutáni  megnyitón Bethlenfalvy Géza orientalista, az ELTE Belső-Ázsia tanszékének egyetemi tanára, az altajisztikai kutatócsoport tagja, a tibetisztika professzora.  Erre a tudásra óriási igény volt a húszas évek Magyarországának értelmiségi köreiben, amint ez  visszatükröződik Tagore 1926-os látogatásának élénk sajtóvisszhangjában is. Amellett, hogy a korabeli lapok részletesen beszámoltak a költő magyarországi útjának eseményeiről – „India fog világítani a gyűlölet civilizációjába süllyedt Európa felé” és hasonló címekkel – közzétették Tagore Zeneakadémián tartott beszédét is, melyben a számok, a halmozás, a gyűlölet, a kínlódás civilizációjaként aposztrofálta Európát, mely civilizáció nem is érdemli meg a civilizáció címet, mert messzire elfajult annak eredeti jelentésétől. „A civilizáció és a haladás évszázadok óta ellentétben állnak egymással. Az igazi civilizáció éppen az ellenkezője annak, amit ma haladásnak nevezünk. Térjünk vissza minden civilizáció, minden haladás kezdetére, és kísérjük figyelemmel a civilizáció és az emberi fejlődés útját” – próbálta felrázni az akkori budapesti közönséget beszédében Tagore.

Kuncz Aladár – a később kultusz-övezte Fekete kolostor című regény írója – Tagorét megindult fához hasonlította, akinek küldetése, hogy a „messzi Napkeletről elhozta hozzánk a fák bölcseletét”. Babits Mihály pedig, Tagore egyik első hazai fordítója Szent Ferenchez hasonlította őt.

A Tagore budapesti és balatonfüredi tartózkodását nyomon követő újságcikkek most kinagyítva, jól olvashatóan fotografálva hozzáférhetők a kiállítás látogatói számáram számos fényképpel, egy különös festőnő-páros,  Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet – anya és lánya – a költőről festett képeivel, illetve Tagore festményeiről készült reprodukciókkal egyetemben. Ez a két hölgy öt évet töltött Tagore Santinikétanban alapított felsőfokú tanintézményében, és a későbbiekben – Bethlenfalvy Géza a megnyitón elhangzott szavait idézve – „imádattal gondoltak vissza” ezekre az évekre. A professzor elmesélte a két Brunner kiutazásának meseszerű történetét: Erzsébet, a leány álmot látott: egy öregember jelent meg előtte, égő mécsest nyújtva felé. Amikor Erzsébet apja nyúlt a mécses felé, el akart aludni a láng. Mire az öreg, aki nem volt más, mint Tagore, odaszólt Erzsébetnek: vidd el ezt a fényt a világ minden részébe!  Az álom hatására levelet írtak Tagorénak, a következő címzéssel: Tagore, India. Válaszként meghívás érkezett számukra Tagore santinikétani egyetemére, ahová kalandos úton jutottak el.

A kiállítás igyekezett egybegyűjteni mindazt, ami Tagore magyar vonatkozásai tekintetében fellelhető. Így Santinikétanról, a helyről, „ahol a béke uralkodott” (a shanti szó jelentése béke), s ahova – az indiai hagyományokkal ellentétben – lányokat és alsóbb kasztbélieket, sőt kaszton kívüli érinthetetleneket is fölvettek, s az ott folyó korabeli életről is számos fotó mesél a Széchényi könyvtárba látogatóknak.

A kiállítás június 18-ig látogatható az Országos Széchényi Könyvtár VII. katalógustermében.

Máté Erika/Magyar Kurír