A teremtéstan aktualitása XVI. Benedek szerint

A közvéleményt mindinkább foglalkoztatja a környezetvédelem, a környezettudatos élet. Az idén pedig a Galilei- és a Darwin-évforduló a világ és az ember eredetének, természetének kérdésére, s ezáltal persze a vallás és a tudomány viszonyára irányítja a figyelmet. Ahhoz, hogy ebben a helyzetben hiteles legyen a keresztény hit, az egyháznak többet kell beszélnie – megújult formában – a teremtésről.

Ezt tavaly nyáron, a bressanonei papsággal folytatott beszélgetése során jelentette ki XVI. Benedek, aki személyes példájával kíván ebben is utat mutatni. Elég a Római Kúria tagjaihoz intézett karácsonyi beszédére vagy a vízkereszti homíliára gondolni, de a témát már 2006-ban érintette, amikor római fiatalok kérdéseire válaszolt kötetlenül, vagy a „Spe salvi” enciklikában.

Életünket a modern tudományok, illetve azok technikai alkalmazása határozza meg. A tudomány a természetet matematikai nyelven írja le, és ez azért lehetséges, mert a természet „intelligens struktúrával” bír. A technika éppen azért megbízható, mert ugyanazon matematikai szabályokra épít, mint amelyek alapján a természet működik. A matematika azonban nem önmagában létezik a természetben, hanem az emberi ész szüleménye.

Logikusan adódik a következtetés, hogy az emberi értelem, ill. a természetben megmutatkozó és az emberi értelem által megfejtett racionális rend közös forrásból fakad. A keresztény hit számára ez a közös forrás a Teremtő Lélek. Ugyanis két opció lehetséges csupán – szögezte le a Pápa –, vagy van Isten, vagy nincs. Vagy elismerjük tehát, hogy a világot egy alkotó ráció határozza meg, vagy irracionálisnak tartjuk. Ez utóbbi esetben viszont minden, ami a világban van, így az ember élete és értelme is, csupán esetleges és a véletlen műve volna. De akkor az a technika sem volna lehetséges és megbízható, ami mindennapjainkban körülvesz bennünket.

Nem lehet végső soron „bizonyítani” az egyik vagy a másik állítást – fejtette ki a Szentatya a római fiatalok előtt – de a kereszténységben az a nagyszerű, hogy a racionalitást választja. Vagyis, hogy a minket körülvevő világ mögött egy teremtő Értelem áll, amiben megbízhatunk. A keresztény világkép tehát az értelem elsődlegességéről szól.

A keresztény hit azonban azt is megmutatja, hogy ez a teremtő Értelem nem rideg számítás, nem puszta matematika, hanem maga a Szeretet. A teremtett világ egyetemes és alapvető törvénye az isteni szeretet, ami Krisztusban megtestesült. Ahogyan azt Dante megfogalmazta – nem véletlenül idézte vízkereszti homíliájában a Szentatya –, Isten „a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot” (Isteni Színjáték, XXXIII. 145.).

Vagy amint a „Spe salvi” enciklika írja: „Végső soron nem a kozmosz elemei, az anyag törvényei uralkodnak a világ és az emberek fölött, hanem egy személyes Isten (…) nem az anyag és a fejlődés törvényei a végső valóságok, hanem az értelem, az akarat, a szeretet – egy Személy” (Spe salvi, 5.).

XVI. Benedek vízkereszti hasonlata szerint ez a konkrét személy a megtestesült Krisztus, aki „a teremtés szimfóniájában” az egész mű értelmezését meghatározó „szóló-motívum”. Az új nap vagy „egy még annál is központibb csillag” az univerzumban: „Õ a kozmosz és a történelem középpontja, mert benne elvegyülés nélkül egyesül a Szerző és műve.” A megtestesült Jézus a teremtés és a történelem csúcspontja, a feltámadott Krisztus pedig még ennél is továbbmegy: a halálon át az örök életbe. Megelőlegezve azt, amikor majd „újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van” (vö. Ef, 1,10).

A teremtésbe és annak önmagán túlmutató végső sorsába vetett hitből fakad a teremtett világ, s benne az ember iránti felelősség.

A Föld nem az ember tulajdona, hogy tetszése és egyéni érdekei szerint kizsákmányolja. Hanem a Teremtő ajándéka, aki annak működési rendjét is meghatározta. Ennek a működési rendnek – a természet törvényeinek – felfedezése révén az embernek azt is meg kell értenie, hogyan kell kezelnie a rábízott adományt. Másszóval Isten a „teremetés nyelvén” is megmutatja a követendő helyes utat.

Amíg a földet Isten alkotásának tartották, az ember küldetését (ld. Ter 1,28: „vonjátok uralmatok alá”) sem úgy értelmezték, hogy rabszolgává kell tenni azt, hanem hogy kezelnie, gyümölcsöztetnie kell, együttműködve a Teremtővel az ajándékban rejlő lehetőségek kibontakoztatásában.

Az egyházra nézve is van következménye ennek a felelősségnek, amint azt a Szentatya a Kúria tagjaihoz intézett, „programadónak” is tekinthető beszédében leszögezte. Az egyháznak nem csupán az üdvösségről kell szólnia, hanem a teremtés iránti felelősséget is tudatosítania kell az emberekben. S a teremtmények közül nem csupán a föld, a víz vagy a levegő védelmére kell szorítkoznia, hanem „az embert is meg kell óvnia önmaga elpusztításától”. Vagyis rá kell mutatnia, hogy a teremtett világ nem esetleges, hanem olyan értelmes rend szerint működik, amit tiszteletben kell tartani, máskülönben elpusztul.

Ez az a pont, ahol a teremtett világ, a környezet védelme összefügg az emberi élet védelmével és az emberi szexualitásra vonatkozó tanítással. Ebben a kontextusban értelmezendő, amikor az egyház azt mondja, hogy az ember férfinak és nőnek lett teremtve, és ezt a természetét tiszteletben kell tartani. Nem csak az esőerdők érdemesek a védelemre, hanem a teremtett ember is. Ugyanis a teremtett világ rendjének semmibevétele (ld. az emberi test manipulációi vagy például az ún. gender-ideológia, ami azt feltételezi, hogy az ember függetlenítheti magát a Teremtőtől) az ember önpusztítását vonja maga után.

Az egyháznak azonban a Teremtő Lélekről kell tanúságot tennie a világban, aki ugyanúgy jelen van a természeti környezetben, mint az Isten képmására teremtett ember természetében.

Érszegi Márk Aurél