Ternyák Csaba érsek szentbeszéde Nagymaroson

Kedves Barátaim!

A szentírási olvasmányok, amelyeket az imént hallottunk, olyanok, mintha csak azok a régi egri érsek elődeim választották volna ki őket, akiknek még sok közük volt a szőlőhöz. Az olvasmány és az evangélium is egy szőlőskertről szól. Az ószövetségi olvasmány valójában egy lángoló szívű, csalódott szerelmes éneke. Izaiás próféta az egyik legszebb allegória segítségével szól Istennek népe iránti szeretetéről, és a viszontszeretet hiányáról a nép részéről. Az Úr szőlőjéről szóló ének úgy mutatja be Izraelt, mint Isten ültetvényét, amelyet a legnagyobb figyelmességgel ápolt és gondozott: „Hadd zengjem el barátomnak az ő szőlője iránt érzett szerelmes énekét. A barátomnak volt egy szőlőskertje, termékeny domboldalon. Felásta földjét, a köveket kiszedte belőle és nemes szőlőfajtákkal ültette be. A közepére tornyot épített, sajtót is vágott benne. Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott.“ Mindent úgy tett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Joggal várhatta el, hogy a válogatott szőlőfajták majd kiváló termést hoznak. És erre mi történik? Semmi. A szőlő megmakacsolja magát, sztrájkba lép, csak azért sem hoz jó termést.

Palesztina gazdag volt szőlőskertekben, és a próféták is gyakran fordultak ehhez a képhez, amely olyan közel állt mindenkihez. Izrael Isten szőlőskertje, az Úr műve, szívének öröme. Jeremiás próféta is arról panaszkodik: „Mint nemes szőlővesszőt, úgy ültettelek el, mint egészen kiváló fajtát. Hogy is lett belőled vadszőlő, vadszőlőnek fattyú hajtása?“ Maga a mi Urunk is, ahogy a szentmise evangéliumában hallottuk, hivatkozik Izaiásra és Isten türelméről tanít, aki elküldi szolgáit, egyiket a másik után – az ószövetségi prófétákat – hogy begyűjtse a termést. Végül elküldi szeretett Fiát is, magát Jézust. A szőlőművesek őt „megragadták, kidobták a szőlőből, és megölték.“ Világos utalás ez arra a tényre, hogy Jézust Jeruzsálem falain kívül feszítik keresztre.

A szőlő biztosan Izraelt jelenti, amely nem felelt meg az Úr elvárásainak. De nemcsak Izraelt, hanem az Egyházat és bennünket mindannyiunkat. Mi vagyunk az a szőlő, amely nem hozza meg a kívánt termést. „Krisztus az igazi szőlőtő, aki életet és termékenységet ad a vesszőknek, azaz nekünk, akik az Egyház által őbenne maradunk, s aki nélkül semmit sem tehetünk“ (Jn 15,1–5) – tanítja a zsinat a Lumen gentiumban.

Kérdezzük meg ma az Úrtól, hogy vajon életünkben talál-e bőséges termést? Nem elegendő ugyanis egyszerűen csak termést hoznunk. Bőséges termést kell hoznunk, mert mi is bőségesen kaptunk tőle figyelmességet és gondosságot. Mit vár tőlünk? A szeretet, a jól végzett munka, az eredményes tanulás gyümölcseit várja tőlünk. Meg az áldozatvállalás gyümölcseit, amely a fáradt és csüggedt emmauszi tanítványokat arra indította, hogy azon az éjszakán ismét megtegyék a 32 km-es fárasztó utat vissza Jeruzsálembe. Nem vártak reggelig, nem számoltak a fáradtsággal. Mert lángolt a szívük. Mennyire lángol a mi szívünk? Képesek vagyunk mi is áldozatokat hozni, vagy lelkesedésünk csak az első emelkedőig tart? Esetleg lendületvesztés is követi? Úgy, mint kispap koromban, ifjúsági közösségünkben azét a lányét, akit valaki, némi iróniával, így jellemzett: „Repülj múzsám! Totty.“

Van, aki sokáig hezitál. Fél megházasodni, esetleg fél a papi vagy a szerzetesi hivatást elfogadni, mert azt hiszi, hogy nem alkalmas rá. Elfelejti, hogy önmagától senki sem alkalmas rá, csak az, akit az Isten alkalmassá tesz, akinek lángra gyújtja a szívét.

Milyen szőlő vagyunk mi? Ízletes, édes szőlő, vagy talán olyan, amit savanyúvá tettek bűneink, a langyosság, a lelki középszerűség, a figyelmetlenségek, amelyeket soha nem korrigáltunk, soha nem kértünk értük elnézést.

Sok figyelmességet és gondosságot kaptunk Istentől, „bekerített sövénnyel, taposógödröt ásott, őrtornyot épített“, vagyis ő nem fukarkodott semmivel, hogy művelje és széppé tegye szőlőjét. „Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott.“ Életünk vadszőlője a bűn. Az emberiség történelmében csakúgy, mint minden egyes ember életében megjelenik az emberi gyengeség tapasztalata. Bűneink szoros kapcsolatban, ok-okozati viszonyban vannak a „szeretett Fiú“, Jézus halálával, akit a szőlőmunkások, amikor megláttak, „megragadták, kidobták a szőlőből és megölték“.

Igaz ugyan, hogy mi mindent elrontottunk, ő azonban képes arra, hogy helyrehozza, sőt magát a bűnt tegye üdvösségünk eszközévé. Hiszen a szőlőmunkások gonoszsága és gyilkosságai vezették oda a szőlő urát, hogy végül a Fiát küldje el, hogy behajtsa a termést. És bár Vele is elbántak, mégis Õ az, aki az üdvösség forrása lett számunkra. Ahogy már a zsinat is tanítja: „Senki sem képes önmagától és önerejéből megszabadulni a bűntől és önmaga fölé emelkedni; senki sem tud egymaga szabadulni gyengeségeitől, magányától vagy rabságából, ezért mindenki rászorul Krisztusra mint példaképre, mesterre, szabadítóra, üdvözítőre és életadóra“ (Ad gentes 8).

Nemrégen az egri Szent István Rádióban hallottam egy evangélikus lelkészt beszélni, aki beszámolt arról, hogy kicsi gyermekeit úgy neveli, hogy amikor valamilyen munkájában segíteni akarnak, akkor azt igyekszik mindig megengedni nekik. Még akkor is, ha ez sokszor akadályoztatást, hátramozdítást jelent, és „segítségük“ nélkül sokkal könnyebben, gyorsabban végezne munkáját. Aztán úgy folytatta, hogy Isten is így lehet velünk. Õ egyedül mindent el tudna végezni, mégis elfogadja segítségünket, bevon minket, hátramozdítókat, és ezáltal nevel, fejleszt, tökéletesít bennünket. Valóban, Istennek nincs szüksége különleges eszközökre, hogy terveit véghezvigye, ellentétben velünk, akik lehetőleg a legújabb, legmodernebb eszközöket próbáljuk felhasználni munkánkban. Isten azonban más. Õ egyetlen szavával teremti meg a világot a semmiből. Eszközök nélkül. Ha mégis eszközökhöz nyúl, akkor sem a legkiválóbb eszközöket választja. Szent Pál írja a korintusiaknak, hogy „Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak“ (1Kor 1,27–28).

Azt a követ választja ki, amelyet az építők elvetettek és azt teszi meg szegletkővé. Szögletesre csiszolt, jó formájú kövekből könnyű házat építeni. Ahogy az evangéliumban hallottuk: „Jézus így folytatta: Nem olvastátok soha az írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!“ Nyilvánvaló az utalás ez Krisztusra, akit a nép vezetői elvetettek, aki lenézett volt, és aki Izaiás próféta jövendölései szerint „nem volt sem szép, sem ékes, külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta mi a szenvedés. Olyan, aki elől iszonyattal eltakartuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást“ (Iz 53,2–5).

Végül térjünk vissza még egyszer a nagymarosi találkozó idei témájához. Az Egyház hosszú történelme során sokan voltak olyanok, akiknek az emmauszi tanítványok példájára életük egy pillanatában lángra gyúlt a szívük, és ez a lángolás nem maradt csupán ideig-óráig tartó fellángolás, hanem utána kitartott egész életükön át. Õk a mi pédaképeink! Kétségtelenül ilyen lángoló ember volt Szent Bernát, a ciszterciek alapítója, akinek nővérei itt élnek a közeli Kismaroson, és akinek jelmondata volt: „Lángolj és világíts!“

Assisi Szent Ferenc pedig, akinek éppen ma van a liturgikus ünnepe, „lángoló szívvel szerette a kereszt misztériumát“, ahogy szentmiséjében imádkozzuk. Olyan világban élt, amikor a gazdagság, a siker hajszolása töltötte ki az emberek életét. Õ pedig az egyszerűséget és a szegénységet tette meg élete vezér elvévé. Ezekben akart leginkább Krisztushoz hasonlítani. Legfőbb imádsága volt az Úrhoz: „Signore, cosa vuoi che io faccia? Uram, mit akarsz, mit tegyek?“ Azt hiszem az élete maga volt a válasz erre a kérdésre. Tanuljunk tőle, és emléknapján dicsérjük Istent Szent Ferenc Naphimnuszával, amely nemcsak a lelki, hanem a világirodalomnak is egyik remek alkotása.

Szent Ferenc: Naphimnusz

Felséges Úr, mindenható s jó mindenek felett!
Tied a dicsőség, dicséret, áldás
és minden tisztelet!
Minden Téged illet, Felség, egyedül
s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk, a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
felséges arcod képmása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok,
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.
Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.
Áldjon, én Uram, húgunk, a Víz,
oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.

Áldjon, én Uram,
minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért,
de tűr és megbocsát szerelmedért.
Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk, a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat,
s adjatok hálát Neki,
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

Ámen