Testamentum: Abbé Pierre gondolatai az életről, Istenről, emberről

Pierre abbé (1912-2007) a nyomorúság, a szenvedés és az igazságtalanság, a szociális kirekesztés elleni küzdelem kiemelkedő személyisége volt, aki előbb kapucinus szerzetesként, majd világi papként szolgált. A „hajléktalanok atyja”-ként ismert lelkipásztort a nagyvilágban, különösen is szűkebb hazájában, Franciaországban már életében mítosz övezte. Pierre abbé 1949-ben alapította meg az Emmausz közösséget, amely ma több mint negyven országban – köztük Magyarországon is – van jelen, és mintegy 317 csoportot számlál az egész világon.

A Bencés Kiadó által megjelentetett Testamentum-ban Pierre abbé 2003-ban, négy esztendővel halála előtt fogalmazta meg gondolatait a hitről, az egyházról, az emberiség állapotáról, a jövőbeli kilátásokról. Elmélkedésében mellőzi a jámborságot, egy olyan világról alkot ítéletet, amelyben a Föld lakosainak tizenöt százaléka birtokolja a javak nyolcvanöt százalékát, s amelyben hatalmas a nyomor, mind riasztóbbak a különbségek a gazdag és szegény országok között. Még az olyan fejlett államban, mint Franciaország – egyike a világ hét vezető hatalmának – is több mint hárommillióan élnek méltatlan körülmények között. Az életében mindenütt feltétlen szeretetnek és tiszteletnek örvendő lelkipásztort nem vigasztalta, hogy az adatok szerint az ötvenes években még a franciák 29 százaléka élt rossz lakáskörülmények között, a kétezres évek elején pedig már csak kilenc százalékuk, ugyanis vallja: „Ha a francáknak akár csak 1 százaléka is rossz lakáskörülmények között élne, akkor is megtenném, amit ma a 9 százalékért. Minél kisebb az arányuk, annál nagyobb a mulasztásunk, hiszen annál könnyebb megtalálni a megoldást. A családok 9 százaléka, 1 százaléka, egyetlen család… Ha emberekről van szó, soha nincs elhanyagolható mennyiség.”

Pierre abbé nem tagadja, hogy mindig is lobbanékony természete volt, de emlékeztet a kufárokat a templomból kiverő Jézusra. Szerinte a lobbanékonyság lehetőség, ahogy a rokonszenv és az okosság is, azt pedig, hogy bűn vagy erény, a tárgy dönti el, amelyre vonatkoztatjuk. Ha valaki veszít a játékban és dühbe gurul, azzal azt leplezi, hogy valójában önmagát szereti, „de ha azért dühödök meg, mert meg akarom szabadítani a másik embert, akkor kiderül, hogy a másik embert szeretem.” Pierre abbé azt is elismeri, hogy gyűlöli az emberek gonosztetteit, de a rosszat elkövető egyének iránt soha nem érez gyűlöletet, inkább csak levertséget: „Istenem, hogyan lehetséges ez?”

Isten emberi ésszel felfoghatatlan nagyságáról elmélkedve a szerző rámutat, hogy az Örökkévalót sem mikroszkóppal, sem másként nem ragadhatjuk meg, ám tetteinkkel igen. „…Aki nemet mond az igazságtalanságra; aki igaz szeretetből szembeszáll a haszonszerzéssel, és a legkisebbek szolgálatára szánja magát… az a benne felfakadó kimondhatatlan jóérzésből megtudja, hogy megragadta őt a megtagadhatatlan Örökkévaló, s ő, aki nem több, mint a szabadság parányi, a szeretetre épp csak képes szikrája, bizonyosságot nyer, hogy e kezdeti szeretetét már megelőzte a felé forduló végtelen Szeretet, s a benne lakó türelmetlen éhség és szomjúság az ő jele és várakozása.”

A szeretet fogalmát illetően Pierre abbé emlékeztet rá, hogy amikor Isten megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, feltárta előtte: „Én vagyok Jahve, aki vagyok.” Ebben a kinyilatkoztatásban a francia pap megtalálta a Lét bizonyosságát, ebből az „Én vagyok”-ból jövünk, aki később majd azt mondja: „Én vagyok a Szeretet.” Ez a Szeretet Pierre abbé számára betölti az egész univerzumot, hiszen a tudományos kutatások szerint a miénken kívül ezermilliárd másik kozmosz is létezhet, s ha élnek rajta szabad lények – még ha nem feltétlenül hasonlítanak is ránk –, „megvan bennük az a valami, ami nélkül minden abszurd lenne. Ha léteznek, akkor az ő eredetük is a Szeretet, s ez a Szeretet a sorsuk, akárcsak a miénk. Egyébként ez a jog alapja is: ha a Szeretetből eredek, ha azért élek, hogy viszonozzam a Szeretetet, akkor jogom van megkövetelni a sorsom beteljesítéséhez szükséges eszközöket.”

A Szeretetnek az élet minden területén, így a politikában is jelen kell lennie, máskülönben „csonka, sánta, hatástalan.” Pierre abbé hitének legelső alapja az örökkévaló Szeretet. A második az a bizonyosság, hogy „Ő szeret engem; harmadik alapja pedig annak bizonyossága, hogy a bennünk élő titokzatos szabadságnak nem más az értelme, mint az, hogy képessé tesz bennünket szeretettel válaszolni a Szeretetre.” A szabadság pedig attól gyönyörű, hogy nem valamitől, hanem valamire tesz szabaddá minket. „Arra, hogy szeressünk, s hogy szeressenek.” Az Emmausz közösség egykori vezetője nem ért egyet Jean-Paul Sartre francia íróval, aki vallotta, hogy a pokol a másik ember. Ezzel szemben úgy véli: „A pokol nem más, mint annak magánya, aki abszurd módon be akarja érni önmagával.”

Pierre abbé 1963-ban túlélt egy hajótörést, s látva maga körül sokak megrendítő halálát, megfogalmazta, hogy az ehhez hasonló szörnyű események „mind alkalmat jelentenek, hogy szíven üssenek, és megértessék velünk, milyen nagy szükség van papokra; hogy milyen nagyszerű szerepet tölt be a pap: magára vállalja mindezt a szenvedést, és értelmet kölcsönöz neki azáltal, hogy áldozatul ajánlja fel. A papi élet alapvetően, természetesen és szükségszerűen misztikus élet.”

A világban tapasztalt szenvedések és a hit kapcsolatát taglalva Pierre abbé vallja: az a hívő tud hiteles lenni, aki mindezek ellenére is hisz, „nem hunyja le a szemét, ha olyan jelenségekkel találkozik, amelyek tagadni látszanak Istent: igazságtalansággal, szenvedéssel, földrengésekkel, áradásokkal, ha egy kamion elgázol egy gyereket, vagy az AIDS földre sújt egy családot. Csak az a hívő hiteles, aki azt tudja mondani nem hívő testvérének: én is ugyanúgy lázadok, méltatlankodom, megbotránkozom, mint te. Istenhez fellebbezek, mert engem is megsebez mások fájdalma… A világ botrányait talán még nehezebben is viseli a hívő, mivel az egész evangélium arra biztatja, hogy minden szörnyűség és bűn ellenére a tökéletesség eljövetelét szolgálja a világban, és látnia kell, mennyire távol maradunk ettől.”

Külön foglalkozik Pierre abbé a negyedik világgal – Joseph Wresinski lengyel-spanyol pap megfogalmazása –, vagyis azokkal, akik ki vannak zárva mindenfajta közösségből, s döbbenetesnek tartja, hogy a mai világ mennyire nem vesz róluk tudomást. Sokan azt hitték, „ez valami új hóbort, vagy múló kellemetlenség, amin túl kell esnünk. Pedig ez a valóság. Tartós valóság.” Ám nem megijednünk kell a „külvárosi veszedelemtől”, hanem arra figyelnünk, hogy mit tehetünk konkrétan a nyomorban élőkért, ki-ki a maga területén. „A fontos az, hogy legalább megtegyük azt, ami megtehető.”

Pierre abbé számára nem létezik „fölösleges” ember, vallja, hogy soha senki nem lehet fölösleges. Ha pedig egyesek mégis „fölösleges” személyekről beszélnek, „az a mi ostoba hozzáállásunk bűne: mintha hatvan liter jó bort mindenáron ötvenliteres ballonban akarnánk tárolni… Amíg nem értjük meg, hogy a tíz liter bor nem fölösleges, s nem készítünk újabb ballont a tárolására, addig minden télen új ’hajléktalanbotrányokra’ és minden nyáron újabb ’külvárosi randalírozásokra’ számíthatunk.” Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor katasztrófába rohanunk, „a fölöslegesek”, az éhezők, a „kiszuperáltak” elkeseredése robbanáshoz fog vezetni.

Pierre abbé egyúttal figyelmeztet, hogy a mai korszak egyetlen korábbi korhoz sem hasonlítható, „minden globális, planetáris méreteket öltött.” Ezért nem menekülhetünk meg egymás nélkül, „Nem áldozhatjuk fel a gyengéket… Helyet kell találni mindenki számára, méghozzá hasznos helyet… Ma már fel kell ismernünk a tükörben a szegények mellett, akik egyre többen vannak, a munkanélküliségtől fenyegett és félelemben élő középosztályt is.” Ha nem változik semmi, akkor a jövőnk nem lesz túl szívderítő, az emberiség egy része „a sivatagba megy, s olyan közösségek születnek, amelyek az evangéliumi szegénységet követik; egy másik része drogok és más gyilkos dolgok kereskedelméből fog élni. A többség azonban ide-oda fog hánykolódni a szerzetesek és kufárok között.” 

Ahhoz, hogy mindezt elkerüljük, s létrejöjjön egy emberibb emberiség – egy igazságosabb és testvériesebb világ, ahogy azt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1996-os szociális körlevele megfogalmazta –, globális szeretetre van szükség, hiszen az élet célja az, hogy „megtanuljunk szeretni” – írja az egész életében a társadalom kitaszítottjaiért munkálkodó Pierre abbé (Bencés Kiadó, 2011).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír