Testben élünk

Benyik György katolikus pap, teológus tanulmányának kérdése: Testellenes a kereszténység? A szerző az Ószövetségből kiindulva egészen napjainkig vizsgálja az ezzel kapcsolatos vélekedéseket, bőségesen idézve a Szentírásból, az egyházatyák műveiből és egyéb dokumentumokból. Összegzése: a kereszténységnek voltak ugyan testellenes korszakai és irányzatai, de alapvetően az egészséges testi és lelki-szellemi élet felépítésére serkentette a híveket. A szélsőségesen testközpontú gondolkodás veszélye, hogy „elvonja a figyelmet a lelki értékekről, és a pillanatok, a pillanatnyi jó érzésnek élő fogyasztó lénnyé degradálja az eredetileg Isten képmására alkotott embert.” Ezzel a személy „theomorf” létéről a pusztán testi emberre terelődik a figyelem. Ebben a kontextusban nem ellenség a lelki és a vallási tevékenység, hanem egyenesen fölöslegesnek látszik.

Bodó Márta irodalomtörténész, a Keresztény Szó és a Vasárnap katolikus lapok főszerkesztője többek között Kosztolányi Dezső, Szilágyi Domokos, Borbély Szilárd szövegein keresztül vizsgálja, hogyan jelenik meg a test témája a magyar irodalomban (A vágy tárgya, a tudás helye: testek a magyar irodalomban). Ez a téma olyan értelemben tabu, hogy a társadalmi közbeszéd nem tud róla szalonképesen szólni, ezért igyekszik hallgatni és megbotránkozik, ha valaki áttöri a hallgatás falát. „A magyar irodalmi testek ráadásul többnyire női testek férfiszemszögből.” Bodó Márta kifejti: az idézett férfiszerzők két kiemelt léthelyzetben, a szerelemben és a betegségben mutatták meg, hogy mit gondolnak a testről. Mint minden férfiember, „az élet titkában, a születésben és a halálban ők, az alkotó emberek is nő(k)re vannak utalva”. A szerző kiemeli, hogy Jézus születését egy nő igenje tette lehetségessé, „majd az anyává levő fiatal lány az örömét rögtön egy másik nővel osztotta meg, s az ujjongott az élet fakadásának hírére; Jézus halálát előkészítendő egy nő olaja és könnye mosta a lábát; halála után a nő, az anya karjaiban nyugodott; feltámadásának egy nő volt a tanúja, holott egy nő tanúságtétele korábban nem is számított”.

Kolcsár Melinda belgyógyász, aki mindennap megtérő kereszténynek vallja magát, a sokat idézett mondásból – Ép testben ép lélek? – kiindulva rámutat, hogy az idézet pontatlan és részleges formája az eredetileg megfogalmazott gondolatnak, amely a római szatirikus költőtől, Juvenalistól származik, és helyesen így hangzik: „Imádkozzunk azért, hogy ép lélek legyen ép testben.” Juvenalis ezt a római polgárok erkölcsi hanyatlását látva írta, abban bízva, hogy Róma bukása elkerülhető, ha polgárainak életvitele megjavul. Kolcsár Melinda szerint napjainkban is időszerű ez a figyelmeztetés, „hiszen sokat kell imádkoznunk hitünk, egyházunk, népünk, magyarságunk, kultúránk megmaradásáért, és hogy építő-cselekvő emberként ki-ki a maga helyén részt tudjon ebben venni”. Valóban arra van szükségünk, hogy ép lélek legyen ép testben. A fordítottja nemcsak pontatlan, hanem téves is, hiszen csupán a test épsége semmiképpen sem rejt magában lelki épséget is. „Ahol romlik a lélek, mindennek a romlását maga után vonja: először a testét, aztán a családét, majd a nagyobb közösségét. Imádkozva a lélek épségét szolgálja az ember, szeretve le tud mondani a másik javára, azután jöhet a kocogás…”

Biológia és metafizika szerves kapcsolatáról beszél a kötetben Papp Lajos nyugdíjas szívsebész (Biológia és metafizika. Pap Lajos szívsebész gyógyításról és hitről). Felhívja figyelmünket arra, hogy szívünk, mint a templomban az oltár, a legvédettebb helyen van a mellkasban, a „bejáratoktól” távol. Nem véletlen az ismert magyar mondás sem: „Hallgass a szívedre!” A Teremtő ugyanis a szívünkön keresztül küld nekünk üzenetet, kevésbé az értelmünkön és a testünkön keresztül. A nemzetközi hírű orvos professzor nem végzett úgy műtétet, hogy a beteg ne hitt volna annak sikerében. Minden beavatkozás előtt arra kérte a beteget, hogy ne csak benne bízzon, hanem a Teremtőben is. Több évtizedes tapasztalatai alapján állítja: „Az istenhívő emberek gyorsabban és kisebb fájdalommal gyógyultak, mint az istentelenek. Sokkal több segítséget kellett adni azoknak, akik küzdöttek maguk és Isten ellen. Ám ha a gyógyulási folyamatban egyszer befogadták Istent, akkor hirtelen minden megváltozott.”

Pál Ferenc római katolikus pap naiv álláspontnak tartja, hogy amikor látjuk, hogy „Isten nélkül nem megy az életünk”, akkor hálát adunk neki, hogy vele megy (Isten „őrzésének” helye az ember. Pál Ferenccel beszélget Ozsváth Judit). „A reális álláspont az, hogy nekünk Istennel együtt se megy. Mert ha nekünk Istennel együtt menne, akkor már nem követnénk el bűnöket, hiszen vele együtt vagyunk. Akkor az apostolok, akik Jézussal együtt voltak, ott álltak volna a kereszt alatt, hiszen Jézussal megy, nélküle nem megy.” A realitás tehát az, hogy „nekünk Istennel sem megy, de itt vessző van, és a mondat úgy folytatódik: de Istennek megy velünk.” Ezért az alapvető kérdés. „Istenem, hogy akarod, hogy menjen? Mert ha én kitűzök egy célt és azt akarom, hogy te gyere és segíts nekem, akkor valószínű, hogy vereséget fogok szenvedni.”

Elekes Szende pszichológus fejtegetéseiben (Homo patiens: a szenvedés értelmének kérdése a pszichológiai segítségnyújtásban) nem kívánja azt sugallni, hogy a szenvedésnek lenne bármilyen egyetemes, abszolút értelme, amely olcsó vigaszként előkapható minden esetben. A pszichológiai segítségnyújtás szempontjából elsősorban az számít, hogy a szenvedést hogyan tudja az adott személy beilleszteni világképébe, lehet-e annak bármilyen pozitív hatása az életében. A keresztény ember felismeri, hogy ha elfogadja a szenvedést, „értelmet találhat benne a Krisztus keresztjével való egyesülés révén, aki belépett a történelembe és sorsközösséget vállalt a szenvedő emberrel. A szenvedésnek értelmet kölcsönöz az a tudat, hogy jelen van benne Krisztus, aki együtt viseli a szenvedést az emberrel.” A pszichológus segítőként annyit tehet, hogy mély tisztelettel fordul a szenvedő ember felé, és támogatja őt küzdelmében, „amint az értelem után kutat.”

Darvas Piroska segítő nővér a Szent Ignác-i lelkiség szerint él szerzetesként több mint húsz éve. Számára a valóság két arcát jelenti népviseletben ropni a táncot, vagy a kápolnában meditatív lépésekbe és gesztusokba önteni az istenkeresést. A vele készített beszélgetésben vallja: a tánc mindig is a lelkiség része volt, mert az élethez visz közel, így magához Istenhez. „Isten közelségében minden ima… a táncban élet van, az életben tánc van.” (A táncban élet van és az életben tánc van. Darvas Piroska segítőnővérrel Bereczki Silvia SA beszélget)

A kötet minden megszólalója segít az olvasónak abban, hogy felismerje, bár gyakran megfeledkezünk erről, mindennapi életünkben alapvetően fontos, hogy törekedjünk a test, a lélek és a szellem egységének a megteremtésére, és soha ne feledkezzünk el az élet transzcendens mivoltáról.

(Bodó Márta szerk.: Testben élünk, Verbum – Keresztény Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2016.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír