„A testvérem sorsáért kell dolgoznom”

– Már a mozgalom tagja voltál, amikor politikai pályára léptél és parlamenti képviselő lettél, vagy politikai tevékenységed során ismerted meg a mozgalmat?
– 12 éves koromban ismertem meg a mozgalmat. Éppen azért egyeztem bele, hogy a választási kampányban felkerüljek a listára, mert a mozgalom eszméit követtem. 12 éves koromban kezdtem észrevenni azokat a testvéreimet, akik azelőtt is a közelemben voltak, akikkel csak akkor kerültem kapcsolatba, amikor valamiképpen kiszolgáltak. Más trentói fiatalokkal együtt ekkor felfigyeltünk rájuk. Iskola után foglalkoztunk roma gyerekekkel, időseket látogattunk egy olyan városnegyedben, ahol sok idős ember élt egyedül, gyűjtést rendeztünk földrengés sújtotta térségben élő emberek számára, farsang idején karnevált rendeztünk, programot szerveztünk a város utcáin, „karnevál az egységes világért” címmel.

Már házas voltam, háromgyerekes anya, amikor arra kértek, hogy jelöltessem magam a választásokon. Számomra, számunkra természetes volt, hogy igent mondok. Elkötelezetten tevékenykedtem az önkéntes mozgalomban, mindig azt a belső kérdést követtem, hogy „Mit tehetek ma?” Ebből a nézőpontból tekintve a politikában való részvétel természetes minőségi ugrás. Ha a legszegényebbek, az utolsók szükségleteire keresed a választ, hatással kell lenned a társadalmi szabályozásra is.

Belekezdtünk hát a választási kampányba. Ez nem azt jelentette, hogy a mozgalom minden tagja rám szavazott, hanem hogy együtt vállaltuk a feladatot, és emellett mindenki szabadon választhatott. Volt olyan, aki segített ebédet főzni, mert nekem választási gyűlést kellett tartanom, és aztán nem rám szavazott. Mások elhozták a gyerekeket az iskolából, vagy segítettek kidolgozni a választási programot. Amikor az országgyűlés tagja lettem, jó érzés volt, hogy ez a baráti szeretet a politikai életben is megmarad. Nem vesztette el szeretet-jellegét: olyan szeretet, amely átjárja az értelmet és a szívet is. A változás számomra azt jelentette, hogy nagyon sokat kellett tanulnom, dolgoznom, hiszen egyszerre csak az olasz parlament tagjává váltam. Azonban mást is jelentett: törekednem kellett arra, hogy ne kerítsen hatalmába a hagyományos észjárás, hanem – amennyire csak lehetséges – az Evangélium ösztönzésére cselekedjek.

– Nem volt nehéz a szeretetet, a szeretet politikáját képviselni a politika világában?
– De igen, nehéz volt. Azt hiszem, azért lehetett mégis megvalósítani, mert egy közösség állt mögöttem.

Ez olyan szeretet volt, amely nem mondott mindig igent, sokszor mondott nemet is. Orvos vagyok, ezért a szociális ügyekkel foglalkozó bizottság tagja lettem. Ott volt például az ápolókról szóló törvény. Az utasítással szemben azt mondtam: én olyan törvényhozó vagyok, aki az orvosokért, az ápolókért, a fizikoterapeutákért, a betegekért van itt... A második választási kampányban pedig visszautasítottam a gyógyszergyártó cégek támogatását.

1992-ben kitört az iraki háború. Éreztem, hogy nem tudok igent mondani a háborúra. Magamban azonban beláttam: nekem itt nem prófétai, hanem politikai feladatom van. Elkezdem tehát tanulmányozni a háborúk indokait: gazdasági, politikai, geopolitikai indokokat. Azt a következtetést vontam le, hogy itt gazdasági okok rejlenek, nem pedig valami „Hitler-ellenes”, ideológiai háborúról van szó. Azon fáradoztam, hogy meg tudjam magyarázni, miért mondok nemet: tudtam, hogy minden háború értelmetlen, de politikai magyarázatot kerestem. A pártomból három másik emberrel együtt nemet mondtam: mindhárman olyan képviselők voltak, akik mögött egy egész közösség állt. Olyan szeretet volt ez, amely nem mindig mondott igent, olykor nemet is kellett mondania, mert az egyetemes testvériség egyben az igazságosságot, a legszegényebbek iránti szeretetet is jelenti, ezért az igazság helyreállítása érdekében „nem”-ekből és megosztottságból is áll.

Már nem vagyok az országgyűlés tagja, de a feladatom nem változott. Ma is „politikacsináló” vagyok. Mi mindannyian hisszük, hogy a testvériesebb társadalomért végzett bármilyen munka politikai tevékenység és segíteni kell a politikusokat, hogy azok lehessenek, akiknek lenniük kell. Mert – ahogy Andrea Riccardi, Chiara Lubich jóbarátja is mondja – politika nélkül nem lehet egyesíteni a világot.

– Magyarországon a közélet manapság nagyon megosztott, az emberek egy nagy része csalódott vagy egyenesen elkeseredett a politikai helyzet miatt. Nem nagy kihívás idejönni és a szeretet politikájáról beszélni?
– Igen, kihívás. De kihívás ez nemcsak Magyarország, hanem Olaszország, az Egyesült Államok, Irak és az egész emberiség számára. A politika mindenhol válságban van, nem csak Magyarországon, hiszen ez egy kulturális, antropológiai szintű válság.

Meg kell keresni a válság gyökereit. Természetesen a politikának foglalkoznia kell a szabadsággal, a szolidaritással, az egyenlőséggel, de nagyon fontos, hogy mindig abból kell kiindulnia: minden ember a testvérem. Az egyetemes testvériségről beszélni a politikában nem azt jelenti, hogy jólneveltebbenek kell lenni, például kerülni kell a káromkodást a politikustársak között, hanem azt, hogy a testvérem, a népem sorsáért kell dolgozni, mintha a sajátomért tenném. Azt is jelenti, hogy a közjó érdekében szükség van a másik emberre, aki más elgondolásokkal bír. Ez nem a politikai vélemény hiányát jelenti, hanem mindig új teret ad a reménynek, hogy a másik megváltozhat. És legfőképpen arra serkent minket, aki nem vagyunk közvetlenül egyetlen párt tagjai sem, hogy egy másfajta politikát akarjunk, mi magunk kezdjünk el egy másfajta politikát. Ha valami sérülés van a járdán, én nem tehetem meg, hogy másik utat választok. Foglalkoznom kell a problémával, el kell mennem a hatóságokhoz és azt kell mondanom: nem maradhat így, mert az idős néni elesik, a mozgássérült gyerek kocsija felborul. Ez a „politikacsinálás”. A politikus az az ember, aki felelősséggel tartozik ezekért az emberekért, és helyt kell állnia, mert nem csak a szavazatunkat adtuk neki.

Fordította: Thullner Zsuzsa

Szabó Zsuzsanna/Magyar Kurír