Timothy Radcliffe: Miért vagyok keresztény?

A szerző alapgondolata, hogy hitünk állításainak csak akkor van értelme, ha mint egy határozott célra irányuló nyílvesszőként kirepítjük őket Isten felé, „aki minden elképzelést felülmúl. Zavarba ejtő keresztény életünk adja meg állításaink értelmét, és repíti a misztérium felé.” Azt ugyanis bárki könnyen kijelentheti, hogy Isten a szeretet, de az állításnak csak akkor lesz keresztény értelme, ha olyan közösségben hangzik el, amelynek tagjai – bár korántsem tökéletesek –, mégiscsak szeretetkommuniót alkotnak. Radcliffe atya figyelmeztet: „Ha azt mondjuk, hogy Jézus feltámadt a halálból, de életünkben nincs jele a feltámadásnak…, akkor szavaink értelmetlenek lesznek.” Ha viszont megtaláljuk annak módját, hogy megéljük és megosszuk másokkal keresztény reményünket, akkor olyasmit tudunk felajánlani, amire a világ szomjazik. Mi keresztények hiszünk abban, hogy „a jó végső győzelmet fog aratni a gonoszon. Hiszünk a Királyság eljövetelében, és hogy vége lesz minden halálnak és szenvedésnek.” Azt azonban nem tudjuk megmondani, hogy mindez hogyan történik, nem kínálhatunk kész receptet, nem jelenthetjük ki prófétaként, hogy mi lesz az emberiség sorsa a következő száz vagy ezer évben. A kereszténység nem ajánl kész tervet, viszont története van. Timothy Radcliffe e történet lényegét abban a három napban jelöli meg, amely az utolsó vacsorától az üres sírig tartott. Jézus elfogását, elítéltetését majd kereszthalálát követően a tanítványok számára megszűnt minden jövő, a totális reménytelenség vett erőt rajtuk. Ám a feltámadást követően ez a megfélemlített és összeomlani látszó közösség egy új, minden korábbinál gyönyörűbb jövőképben kezdett reménykedni, és vállalva az üldöztetést, a kitaszítottságot, hitét a feltámadt és mennybe emelkedett Krisztusba vetve, hirdette az evangéliumot. A kereszténység paradoxona, hogy a legteljesebb reménytelenségből emelkedik fel a legnagyobb reménységbe, hogy a kereszt sötétségéből ragyog ki a fényesség, az életét a mi bűneinkért odaadó Krisztus halált legyőző cselekedetével. Ez pedig reményt ad minden kor minden emberének, legyen bár a gonosz hatalma látszólag megdönthetetlen.

A kereszténység lényege elsősorban az, hogy megmutassa, életünknek van értelme, van végső célja. „Minden abszurditás, minden átélt szenvedés ellenére az értelemé az utolsó szó.” Ám a könyv írója nem ringatja hamis illúziókban olvasóit, s tényként állapítja meg, hogy az evangélium „olyan szabadságra és boldogságra hív meg minket, amely szembemegy saját kultúránk elvárásaival, és minden bizonnyal különcködésnek tűnik.” Jézus sorsa is ezt példázza, hiszen ő ártatlan áldozat. „A gyűlölet és a félelem áldozata.” A domonkos szerző figyelmeztet bennünket: valahányszor átéljük, hogy nem vagyunk szabadok, és áldozatnak tekintjük magunkat, Jézus mellettünk áll. Elfogása előtt lehetőségei már rendkívül korlátozottak voltak. Várhatott volna a halál bekövetkeztére, vagy megszégyenülve elmenekülhetett volna. A szerző szerint Jézus élete mindkét esetben kudarcnak bizonyulhatott volna. Úgy látszott, hogy ebben a helyzetben nincs jó döntés. Jézus azonban „alkotó módon cselekedett. Megragadta az árulást és ajándékká változtatta át. A közösség szétesését új szövetséggé alakította.” Menekülés helyett egybehívta tanítványait az utolsó vacsorán, majd kiment a Getszemáni-kertbe, s itt még egyszer megmutatta isteni hatalmát, hiszen a katonák földre zuhantak előtte. Ám végül önként vállalta a sorsát, nem hívta le mennyei seregeit. S mindezt szabad akaratából cselekedte. „Jézus teljesen szabad, amikor elfogadja az elkerülhetetlen szükségszerűséget, mert amit meg kell tennie, legmélyebb valóságát fejezi ki.” Ahhoz pedig, hogy belépjünk ebbe a szabadságba, ami Krisztus személyes ajándéka, meg kell szabadulnunk hamis Isten-képünktől. „Le kell rombolnunk azt a bálványt, amelyet Istenről mint erős, nagyhatalmú férfiről alkottunk, aki parancsolgat nekünk, és megmondja, mit kell tennünk ahhoz, hogy szeressen minket. Meg kell szabadulnunk attól az Istentől, aki ellenzi szabadságunkat, és gyerekes alávetettségben tart minket… Fel kell fedeznünk azt az Istent, aki a szabadság forrása, aki létünk legmélyéről fakad fel, és minden pillanatban biztosítja létezésünket.” Jézus elfojthatatlan szabadsága arra hív bennünket, hogy „sohase tekintsük magunkat csupán áldozatnak. Az egyháznak azok mellett kell állnia, akiket bármilyen okból üldöznek.” Sőt, az Egyháznak is föl kell ismernie, kiket tesz ő maga áldozattá, a damaszkuszi úton haladó Saulhoz hasonlóan meg kell hallanunk az Urat, amikor megkérdezi: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”  (Csel 9,4).

A fentiek tükrében Timothy Radcliffe megfogalmazza, hogy milyen feladatok várnak az egyházra, a keresztényekre a jövőben. Először is „ragaszkodnunk kell olyan intézkedésekhez, amelyek az emberiség szenvedését enyhítik… A keresztények első kötelessége, hogy ébren tartsák a tudatot, hogy milyen szenvedésekben van részük testvéreinknek, és kitartsanak amellett, hogy ez tűrhetetlen és szükségtelen.” A szerző sokkoló adatokat közöl: a 400 leggazdagabb amerikainak 69 milliárd dollár évi jövedelme van, ami Botswana, Nigéria, Szenegál és Uganda 161 millió lakosának összesített jövedelme. Istenkáromlásnak tartja, hogy évente nyolcmillió ember hal meg csak azért, mert mélyszegénységben él, miközben egy szűk kisebbség hihetetlenül gazdag. Ez pedig csak azért lehetséges, „mert istenítjük a magántulajdonhoz való jogot. Olyan bálvány ez, amely keresztre feszíti a világot.”  Radcliffe atya tökéletesen egyetért azokkal, akik sürgetik, hogy a piacgazdaságot szabályozó törvények újrafogalmazásánál vegyék figyelembe az eredeti középkori korlátozásokat, az elégségeshez való jogról szóló tanítást. A szerző rámutat: a korlátlan vágyak és a magántulajdon abszolutizálása hozzák létre „a bálvány-háromság harmadik személyét, mintegy a Szentlélek paródiájaként, aki az Atyától és a Fiútól származik. Ez pedig a pénz, ami önmaga célja… A pénz lett mindennek az értelme, az emberi küszködés végső célja, univerzális jelkép, amelynek követelései abszolútak, a végső hivatkozási pont. Nekünk keresztényeknek el kell utasítanunk, hogy a pénz uralmának engedelmeskedjünk, ami azt jelenti, hogy meg kell kérdeznünk, mire való a pénz.” A könyv írója emlékeztet Aquinói Szent Tamás tanítására: az igaz ember az igazságos mennyiségű pénzt akarja, megelégedve azzal.

Timothy Radcliffe leszögezi: keresztény szeretet nem létezik egyenlőség nélkül. Az evangélium elvezet minket a kereszthez, „ahol Jézus ruhátlanul van előttünk, ahogy mi is őelőtte. Itt kölcsönös és viszonzott szeretetbe lépünk. Ez megnyitja a kaput az Istennel a Fiában való egyenlőség botrányába. Nincs olyan szeretet, amelyik nem jut el az egyenlőségig.” Mindez azt jelenti, hogy mi, keresztények merjünk annak látszani, amik vagyunk, bízva abban, hogy az emberek megtanulják, hogyan örüljenek nekünk. A domonkos szerző pap- és szerzetestársait is figyelmezteti: „Nekünk papoknak és szerzeteseknek is mernünk kell kilépni a világosságba, hogy láthassák, milyen törékeny és ügyefogyott emberek vagyunk, akik elvesztik türelmüket, és akik néha nehéznek találják az imádságot vagy bármi egyebet…Nem mondom, hogy csupaszítsuk le lelkünket, csak azt, hogy nincs szükségünk álarcokra. Nem tudjuk Krisztus követésére hívni az embereket, ha nem merünk szembenézni nagypéntek meztelenségével.”

Radcliffe atya szerint a kihívás az Egyház számára az, hogy olyan közösséggé váljék, amely meggyőzően tud Istenről beszélni, „mert az irgalom és a kölcsönös öröm, a boldogág és a béke helye.” A félénkség minden formáját el kell utasítanunk, mert ha az emberek azt látják, hogy félünk a világtól és egymástól, miért hinnék el egyetlen szavunkat is? Nekünk, keresztényeknek bizonyos szempontból különböznünk kell másoktól, hogy velünk találkozva az emberek föltegyék maguknak a kérdést, mi az életünk értelme? „Életünk értelme természetesen Isten. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy csak akkor tudunk az evangéliumról tanúskodni, ha mi keresztények rendkívül jók vagyunk, kiválóbbak másoknál. Jézus éppen nem ilyen közösséget akart alapítani. A bűnösöket, a gyöngéket, a söpredéket hívta magához” – írja a könyv domonkos szerzője. S hogy mi az, amiben különböznünk kell másoktól? Timothy Radcliffe számára ez nagyrészt az otthon fogalmát jelenti: arra vagyunk hivatottak, hogy egyrészt legyünk otthon saját testünkben, vagyis fogadjuk el a külsőnket, akár soványak, akár kövérek vagyunk, fiatalok vagy öregek, férfiak vagy nők, másrészt pedig ismerjük fel, hogy Isten a valóságban találkozik velünk a szentségekben, amelyek életünk minden drámáját áthatják, „a születést és halált, az evést és ivást, szexet és gyógyulást… Itt kezdődik a Királyság zarándokútja… Középütt… áll az egyház, és segít, hogy mindkettőben otthonra leljünk, oázist kínálva az emberiség számára a gyökerek elvesztésétől szenvedő világunkhoz… annak a minden képzeletet felülmúló otthonnak vagyunk teremtve, ami Isten Királysága. Egyetemes otthonunk felé törekszünk, a szó szoros értelmében, ahonnét senki sincs kizárva. Elfogadjuk ennek ajándékát, avval, hogy engedjük, Isten szava tegye tágassá szavainkat, és beszédünk tisztuljon meg minden lenézéstől és uralkodásvágytól.” Ahhoz pedig, hogy az egyház Isten Királyságának meggyőzőbb tanúja lehessen, olyan otthonná kell válnia, ahol valóban otthon érezzük magunkat, „akármilyenek vagyunk vagy voltunk is, akármit tettünk a múltban; és ahol azok, akik találkoznak velünk, megérzik, hogy hazatértek, hogy szeretettel fogadják őket” (Vigilia Kiadó, 2012).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír