Tomka Ferenc könyve az egyházi ügynökkérdésről (1. részlet)

III/III-ASOK – ÉS EGYHÁZI VEZETÕK?

A III/III-as akták között több pap, szerzetes, egyházi vezető és keresztény világi jelentései is olvashatóak. A kutatóknak nincs teljes áttekintése minden jelentésről és jelentőről. Bizonyos azonban, hogy voltak egyházi személyek, akik mint ügynökök adtak jelentéseket. Az egyházi jelentések ismeretében a kutatók általában hasonlóan osztályoznak, mint Máté-Tóth András egyetemi tanár, világi teológus.
 
Voltak „kényszer-ügynökök”, akiket valamiképp bekényszerítettek ebbe a kapcsolatba, de felhasználhatatlan, semmitmondó jelentéseket írtak.
 
Voltak „diplomata-ügynökök”, akik az egyház mozgásterét próbáltak tágítani, és ha írtak is jelentéseket kényszerből, azzal senkinek nem ártottak.
 
És voltak olyanok is, akiket különböző okokból – pl. magánéleti vagy egyéb problémával – megzsaroltak, hogy váljanak ügynökké, és jelentéseikben valóban kiszolgáltatták a rendszernek az egyház belső ügyeit, és ártottak az egyháznak.
 
Amikor ismételten arról beszélnek – felelős és felelőtlen emberek –, hogy nagy számú egyházi vezetőnek és papnak van a III/III–as osztályon fennmaradt anyaga, ezzel kapcsolatban több fogalmat, tényt kell tisztáznunk (tudva ugyan, hogy e téren a kutatások elején állunk, és a további kutatások számos kérdésre további fényt deríthetnek). A következőkben néhány alapvető témával nézünk szembe:

1. Hogyan válhattak papok ügynökké?
2. Milyen Egyházzal foglalkozó anyagok találhatóak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában?
3. Példák a papi ügynökök jelentéseiből
4. Ügynöki jelentések e könyv szerzőjéről

1. Hogyan válhattak papok ügynökké?

Papokra szakosodott titkosrendőrök

A papság, és általuk az egész keresztény nép megfélemlítését a diktatúra a 60-as évekig egyik első feladatának tartotta, és pénzt, embert nem kímélt ennek érdekében. A kommunista állam, a „puhának” nevezett diktatúra korában is – a fordulat utolsó napjaiig! – a zsarolás és megfélemlítés minden eszközét felhasználta az egyház és papság „kézben tartásának” érdekében.
 
A papsággal a rájuk szakosított titkosrendőrök foglalkoztak, a BM-ben és a megyei rendőrkapitányságon egyaránt. Õk, a hivatalos nyilatkozatok szerint, elkülönülten dolgoztak az ÁEH–tól (nehogy az is rendőrségi szervnek tűnjön), de valójában szoros összhang volt a két intézmény között.
 
A lelkészek tudták egymástól, hogy a nyomozók nagyjából mindegyiküket rendszeresen felkeresik, próbálnak adatot gyűjteni tőlük, s próbálják „jelentésekre” bírni őket. Ezek a papokra ráállított nyomozók – akivel lehetett – törekedtek rendszeres (pl. havi) látogatásokkal kapcsolatot tartani. Még olyanoknál is újra és újra próbálkoztak, akik korábban határozottan kiutasították őket. (Ezt tudom saját tapasztalatomból és sok pap barátomtól is.)
 
Az egri szemináriumban mintegy 5 éven át rám voltak bízva a szemináriumba érkező elsőévesek. Ez idő alatt legfeljebb egy-két olyan teológussal találkoztam, akit a szemináriumba érkezés előtt fel ne keresett volna a titkosrendőrség, és ne kísérelte volna meg beszervezni őt. (A címüket megtudhatták, mivel a szemináriumi rektoroknak a felvételt követő napon jelenteniük kellett a felvettek névsorát. Egy ideig nem értettük, miért oly fontos az ÁEH-nak, hogy a rektor egy napon belül küldjön fel róluk jelentést.) Többségüket először csak arra hívták meg, hogy ha szemináriumba kerülnek, majd rendszeresen találkozni és beszélgetni szeretnének velük. De találkoztam olyan felsős kispapokkal is, akiket nyíltan szemináriumi társairól vagy elöljáróikról való tájékoztatásra akartak kényszeríteni. Mindenkinek szigorúan meghagyták, hogy a velük való találkozásról ne beszéljen, mert ez államtitok, amelynek megsértése súlyos börtönnel jár. Néhányakkal sikerült aláíratniuk egy papírt, amelyen vállalták, hogy „amennyiben államellenes összeesküvésről tudomást szerzek, ezt kötelességemnek érzem jelenteni”.
 
Hogyan környékezték meg a papságot?
 
Minden alkalmat kihasználtak, hogy valakit „megfogjanak”: a rendszerváltás korában volt olyan plébános, akit azzal zsaroltak meg, hogy apja Horthy katonatisztje volt. Azzal fenyegették, hogy az egész családját meghurcolják, ha nem lép velük kapcsolatba. Később olyankor próbáltak „beszervezni” valakit, ha útlevelet kért, ha közlekedési vétséget követett el, vagy bármilyen kérdésben kritikus helyzetbe jutott, ahol vádolni – s ezáltal zsarolni – lehetett őt, vagy amikor ő akart kérni valamit (pl. külföldi rokon meglátogatását, autót vagy nehezen megszerezhető egészségügyi szolgáltatást, önmaga vagy esetleg beteg édesanyja számára).
 
A győri püspöki levéltárban található pl. egy plébános mentegetődző levele, amelyben püspökének azzal okolja meg a béke-mozgalomba kapcsolódását, hogy erre őt kényszerítették: Apja korábban adótanácsadó volt, nővére tanárnő. Mindkettőt folyton zaklatta a titkosrendőrség. Neki azt ígérték, abbahagyják a zaklatást, ha ő beáll a mozgalomba. Hasonló eszközökkel kényszerítettek a rendőrökkel való időnkénti elbeszélgetésekre, esetleg jelentések írására is.
 
Pap ismerősök több történetet mondtak el zártabb papi körben, amelyekről az újabb kori média-támadásokat megismerve értettük meg, hogy az eset, az időközben közismertté vált III/III-as ügynökök közé való beszervezés akart lenni:
 
Egy káplán mesélte, hogy hittanosokkal tartott (akkoriban tilos) táborozása után megkereste őt a titkosrendőrség. Elmondták, hogy tudomást szereztek törvénybe ütköző, államellenes összeesküvésnek számító táborozásáról. Először állandó kapcsolattartásra akarták rábírni. Amikor ezt visszautasította eléje is tettek egy papírt: írja alá, hogy jelenteni fogja, ha állam ellenes összeesküvésről tudomást szerez. Ezt aláírni minden állampolgár kötelessége – mondták neki.
 
Egy később magas egyházi beosztásba került atya mesélte a fordulat után: A 70-es években mint plébánost behívatták a rendőrségre. Több nyomozó vallatni kezdte hitoktatásáról, életéről. Majd írattak vele egy részletes életrajzot, amelyben lelki életéről, kapcsolatairól kellett vallania. Amikor megírta, összetépték, újra kezdték a kikérdezést, s új életrajzot írattak vele. Így ment ez estétől egy egész éjszakán át, a következő nap délutánig. Akkor ő kiabálni kezdett, hogy ez jogtalanság, engedjék őt szabadon. Egyszer csak belépett a megyei ÁEH-megbízott, aki minden papot ismert. Az atya feléje fordulva felháborodva tiltakozott az eljárás ellen. A „bajszos püspök” udvarias volt. Elmondatta mi történt. Elnézést kért. „Itt valami félreértésről van szó – mondta –, plébános úr jöjjön haza velem.” A nyomozást vezető is elnézést kért, de felszólította őt, hogy hagyja ott életrajzát, és írja alá. Egy idő múlva felkereste őt ugyanez a nyomozó. Azt mondta: gyanú volt ön ellen. Írja alá, hogy ha a népi demokrácia ellen bármiféle tevékenységről tud, azt jelenteni fogja, mégpedig álnév alatt. A plébános aláírta. Utána többször megkeresték, és ő semmiféle jelentést soha nem adott le. Az illető akkor mérte fel mi történt, amikor az újságokban írni kezdtek a III/III-as papi aktákról. „Így hát az enyém is ott lehet” – mondta.
 
A sajtóban néhányszor volt szó a piarista szerzetes elöljáróról, aki egy rendtagjának képét átadta a nyomozóknak (s az illető a III/III-as akták közt megtalálta azt). Vajon ez a tény feltétlenül azt bizonyítja-e, hogy ő „ügynök” volt (az egyház árulója)? Nem lehet feltételeznünk, hogy ő ezt olyan közlésnek ítélte, amelyhez (a fényképhez) a rendőrség bármikor úgyis hozzájuthat, tehát amellyel ő senkinek nem árt? – Mindenképpen van tudomásunk olyan szerzetes elöljáróról, aki rendje több tagjával megbeszélve, úgy értékelte, hogy segítségére van rendjük szabadabb működésének azzal, ha vállalja bizonyos „jelentések” leadását (olyan tényekről, amelyről úgyis könnyen tudomást szerezhet a rendőrség, és nincs bennük titkolnivaló), mintha elzárkózik a jelentéstől.
 
Első kápláni helyemen rögtön találkoztam e látogatókkal. Plébánosom figyelmeztetett, hogy készüljek fel, mert hozzá rendszeresen járnak nyomozók, és lehet, hogy majd hozzám is be akarnak jönni. Ez a plébánosom kiváló ember volt, bizonyosan nem szolgáltatott nekik adatot, de úgy ítélte meg, hogy többet használ az egyház ügyének azzal, ha beszélget velük, mint ha kiutasítja őket.
 
A külföldre utazó teológusok feladatot kaptak
 
Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal igazgatója – egy, a papságot nyilvánvalóan lejáratni akaró nyilatkozatában – úgy fogalmazott, hogy a külföldre engedett teológusok, teológiai tanárok a BM titkosszolgálata által beépített ügynökök voltak. Szerinte ezek a teológusok – a rájuk bízott feladatnak megfelelően – külföldön a rendszer értékeit, a hazai vallásszabadság létét hirdették, hazajövet beszámoltak külföldi tartózkodásukról.
 
Valóban voltak békemozgalmi vagy egyéb egyházi emberek, akik a hazai egyház helyzetét külföldön pozitívan állították be. De nem minden külföldre utazó tett így.
 
Hogy a külföldre utazó teológusok egy része reális tájékoztatást adott a hazai helyzetről, mutatják a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézetnek a hazai helyzetről rendszeresen beszámoló füzetei. Ezek évről évre reálisan és kritikusan be tudták mutatni a magyar egyház helyzetét; nagy arányban a náluk megforduló magyar teológusok információi alapján. (Nem egyszer magam is adtam ilyen tájékoztatást külföldi utak alkalmával András Imre S.J.-nek az intézet vezetőjének.) Ha ilyen tevékenység kiderül, akkoriban az a hazaárulás bűntettét jelenthette volna.
 
Ami a külföldre utazó teológusok itthoni beszámolóit illeti, amelyeket esetleg a kutatók megtalálhatnak majd az ÁEH vagy az BM iratanyagai között, tudni kell: A titkosrendőrség a világútlevél bevezetéséig jogot formált a külföldre utazók „védelmi jellegű” felkészítésére, majd az utazásról való beszámoltatására. Ilyen beszámolókat (pl. egy-egy konferencia programját) valóban le kellett adniuk a külföldre utazóknak. Feltételezhetjük, hogy voltak olyan személyek, akinek ilyen jelentéseit az „ügynöki” iratok közé tették; noha ebben nyilvánvalóan nincs semmiféle ügynöki tevékenység.
 
Mint fiatal teológust, többször hívtak külföldi konferenciákra (teológiai munkáim és idősebb kollégák ajánlása alapján), de a BM éveken át nem adott útlevelet. Amikor először kiengedtek, egy közismert pap-professzorral kettesben utaztunk. Õ a vonaton ezt mondta: „Nekem jelentést kell írnom arról, miként viselkedsz első kint-tartózkodásod alkalmával. Beszéljük meg, mit volna okos leírnunk számukra.” Megbeszéltük. A nemzetközi szimpozionon – ahol az illetőt jól ismerték – ő egy megfelelő alkalommal, a konferencia vezetősége előtt, kemény és világos bírálattal tájékoztatta őket az egyház hazai helyzetéről. Ezt többször hasonlóan tette a későbbiekben, ha vele utaztam. – Mostanában gondoltam át, hogy ez a kiváló ember is a III/III-as „névsorban” szerepelhet.
 
(folytatjuk)