Mint azt korábban hírül adtuk, dr. Tomka Ferenc egyházszociológus könyvet készül megjelentetni az Egyház kommunizmus alatti helyzetéről, a III/III-as ügy Egyházat érintő vetületéről és más, ehhez kapcsolódó aktuális kérdésekről. Megjelenés előtt álló írásának az ügynökkérdésről szóló fejezetét a
Virtuális Plébánia rendelkezésére bocsátotta, előzetes publikáció céljából. Ebből a szövegből közlünk részleteket. Négyrészes sorozatunk harmadik folytatása alább olvasható.
3. Papi vagy püspöki ügynökökről
Vannak papi ügynöki jelentések Az egyházzal kapcsolatos objektum-dossziékban sok ügynök nevével találkozunk. Szerepelnek ügynökök a Magyar Katolikus Püspöki Karral foglalkozó dossziékban ugyanúgy, mint az egyes egyházmegyék objektum-dossziéiban, az összes szerzetesrend (jezsuiták, ferencesek, piaristák, bencések, talán az összes női rendek) objektum-dossziéjában, a Regnum dossziéiban vagy a Bokoréban. Készültek egyes összefoglalók, amelyek jelzik, hogy egy-egy „objektum” feldolgozásában hány ügynököt használt fel a BM, de nincs pontos felmérés az imént feltett kérdésről: hogy ezek közül hány volt az ÁVH beépített embere, hány a keresztény civil-, és hány a papi ember. De a legtöbb rend esetében van egy-két rendtag vagy papi ember is a jelentők között.
Az ügynökök jelentései sok esetben az ő „saját” ún. munka-dossziéjukban (M-dosszié) találhatóak. Több papi M-dossziéval is találkozunk az ÁBTL-ban: Van, ügynöki fedőnéven futó, papi jelentés a különböző egyházmegyékből, országrészekből (Pest, Veszprém, Komárom megyékből, a Balatonfelvidékről, a mátrai falvakról, Debrecenből), az Új Ember vagy a Magyar Kurír szerkesztőségéből; öt M-dosszié a Pápai Magyar Intézet életéről, különböző időszakokból; van pap, aki ellenzéki papokról jelent, másik egyes vidékek papjairól, szerzeteseiről.
Egyes esetekben a dossziékban található feljegyzésekből sejteni, vagy következtetni lehet az illető informátor „beszervezésének” okaira: pl. Pákozdi János fedőnevű informátor tájékoztatást ad volt börtöntársairól, külföldi ismerőseiről, akikkel levelez, korának ismert papjairól. Más esetekben – első látásra – nehéz megsejteni a lelki rugót, olyan jelentés-sor esetében, amikor egy NSZK-beli magyar lelkész jelent az NSZK-beli katolikusokról és az emigrációról. Vagy amikor a római ferences rendi központból jelent Frater Ludvig fedőnéven egy, a központba került atya, a rend nemzetközi és Magyarországgal kapcsolatos eseményeiről.
Hogy néznek ki a papi ügynöki jelentések? Az ügynöki jelentések véletlenszerűen kiválasztott anyagai is példázzák, az ún. jelentések vagy „ügynökök” fent vázolt többféle fajtáját: vannak jelentések, amelyek láthatóan a semmitmondásra törekszenek; és vannak mások, amelyek a rendőrség számára felhasználható tényeket jelentenek.
Ismerjünk meg néhány papi ügynöki jelentést, amelyek az ÁBTL-ban találhatóak.
1. A székesfehérvári egyházmegye békepap irodaigazgatója, majd helynöke Aspiráns fedőnéven (Mórász Pál) alapos részletességgel tájékoztat jelentéseiben – bizonyos napokon óráról órára –, mi történik a püspöki irodában; jelzi, hova megy a püspök, milyen leveleket kap, kik látogatják stb.
Shvoy püspök önéletrajzából kitűnik, hogy ő tudatában volt annak, hogy az ÁEH által odakényszerített irodaigazgatója milyen feladatot hajt végre mellette. Mórász Pál neve országszerte is ismerős volt, azok között a nem nagyszámú békepapok között, akiket a papság jó része árulónak tartott. A dokumentumokból megtudjuk, hogy az államrendőrség az ő segítségével helyezett el lehallgató készüléket a püspök szobájában. Aspiráns jelentései szerepelnek több püspökkel kapcsolatban, és a Kisberk segédpüspök személyére nyitott figyelő dossziéban is.
2. A váci püspök titkára Endre fedőnéven szerepel. Õ is, úgy tűnik, jelenti, ami tudomására jut az egyházmegyében. Beszámol a püspökről, a papságról, az egyházmegye eseményeiről. Beszél Endrey megyéspüspök és Vajda József segédpüspök kapcsolatáról, később, Bánk érsek és Marosi segédpüspök kapcsolatáról – bizonyos nézeteltérésekről is. Feladatul kapja ’tartótisztjétől’: az aulán belül minden lényeges változást azonnal jelentsen.
Miklós Imrének Endrey püspöknél, illetve a váci püspökségen tett látogatását így beszéli el: „Endrey, Miklós Imre köszöntésére, elég vonalas beszédben válaszolt, s mintegy megismételte hűségnyilatkozatát az állam felé.” „A püspök nagyon boldog volt, ismét nagyon jól érezte magát az ünneplés közepette.” Napról napra jelenti, kik voltak a püspök látogatói, meddig voltak nála stb. Szól a püspökségen megtartott ünnepekről, összejövetelekről, az Epsz témáiról, lefolyásáról, hozzászólásokról. Jellemez minden aulistát, nővért, akik a püspöki hivatalban dolgoznak.
Feladatul kapja, hogy írja le mindenkinek gyengéit, érzékenységeit, hibáit; kinek kivel van feszültsége; ki kivel áll baráti kapcsolatban az egyházmegyében, vagy az egyházmegye határain túl; kinek mi a véleménye egyházi vagy állami vitatott kérdésekről. Végig kell jellemeznie az egyházmegye összes esperesét, fontosabb beosztást viselő papját. Beszámol tehetségeikről és erkölcsi gyengéikről is. Jelenti, mely papok szimpatizálnak a rendszerrel és kik nem.
Jancsó Imrét, az egyházmegye egyik buzgó (a jezsuita rend keretébe tartozó) papját pl. így jellemzi: „Alapvető magatartása reakciós. Egyáltalán nem lelhető fel benne a leghalványabb jóindulat sem az állam és az egyház jó viszonyának ápolása irányában. Véleményét nem rejti véka alá még templomi prédikációban sem. A Pest megyei egyházügyi titkár kérte Endrey püspöktől áthelyezését.” Jellemzi a neves békepapokat is: Miháczy Józsefet vagy Dojcsán Ernőt, akiknek pedig tudvalevően jó kapcsolatuk volt az ÁEH-val. A papság karizmatikus mozgalomhoz tartozó tagjaiként mutatja be Nagy Sándort, Szabó Jánost, Ruszina Vilmost, Nagy Károlyt, Mándoki Györgyöt.
Elmondja a papság panaszait az 1976-os ÁEH-s templomi hitoktatásra vonatkozó rendelkezéssel kapcsolatban. Mellékeli a templomi hitoktatás ügyében Lengyel Antal főszékesegyházi plébános kérését a főpásztorhoz, amelyet „Endrey továbbított Lékainak.” Szól az évi hitéleti adatokról: hitoktatásról, keresztelési jelentésekről, 1975 szentévi zarándoklatról (mellékelve a résztvevők teljes névsorát).
Minden jelentésén megtalálható a tartótiszt értékelése: A legtöbbet „fontos információnak” tartja.
Minden beszámolón olvasható a következő találkozóig adott feladat: pl. hogy a mondottaknak alaposabban nézzen utána, vagy figyelje Vajda püspök kapcsolatainak alakulását. A jelentéseken olvasható a következő találkozási időpont és hely megjelölése. A találkozók helye általában egy rendőrségi lakás: ’Virág’ vagy ’Püspökvár’ stb.
A jelzett váci püspöki titkárról is az egész egyházmegye papsága tudta, hogy óvatosan kell előtte beszélni, mert feltehetőleg továbbadja, amit tud!
3. Az előzőkhöz viszonyítva más jellegű az esztergomi érseki hivatal egy munkatársának jelentései 1975 és 87 között – Harangi Pál fedőnéven. Végigolvasva e jelentéseket, úgy tűnik, hogy törekszik semmi rosszat vagy ártót nem mondani senkiről. Minden papról vagy témáról általános vagy pozitív véleményt mond. Jelentéseit kézzel írja, és ott van aláírása is: Harangi Pál
A jelentések témái hasonlóak Endre jelentéseihez. Jelent a segédpüspökökről, az esztergomi tanári karról, a dispozíciókról, esperesekről, papságról, az egyházmegye eseményeiről. A papokról általában pozitív jellemzést ír. Pl. XY „rokonszenves egyéniség”. „Talpraesett, rövid szentbeszédeket mond, szeretik hallgatni.” Z kedves, alapos ember. W kicsit szétszórt…
Õ is kap feladatokat: Adjon jelentést különböző kérdésekben a szemináriumi tanárok felfogásáról, lelkésztársainak pl. az esztergomi érseki szék betöltésével kapcsolatos elképzeléseiről, az esztergomi szeminárium problematikus hallgatóiról. Jelezze a püspökkari körleveleket helyeslő vagy azt bíráló papok nevét, véleményét stb. Véleményt kérnek tőle a kiscsoportos munkáról, a csoportokkal foglalkozó papokról. Balás Bélát és Bulányi Györgyöt is kell jellemeznie. Ebben a korban ők mindketten állami szemmel nézve is, és az államhoz húzó felelős egyházi vezetők szemében is, veszélyes embernek számítottak. Egy valódi ügynök, aki – elképzelésünk szerint – jó pontokat akar szerezni, vagy ártani akar, vagy valami nagyon-fontosat akar mondani, róluk könnyen mondhatott volna kritikát vagy rosszat. De Harangi Pál róluk sem mond semmi rosszat.
A legkülönbözőbb kérdéseket kapja. Válaszai általánosak, semmi „fel-jelentés” nem érezhető belőlük. Pl. a kiscsoportokról azt írja: ez a korból fakadó általános jelenség. Természetes, hogy az egyházban is kialakulnak. A nagymarosi találkozóról: „Nagyon szépen sikerült. Nagy tömeg gyűlt össze… Fegyelmezetten viselkedtek. A váci segédpüspök mondott beszédet. Kifejezte örömét a sok fiatal láttán, mondván, hogy nem kell aggódni az egyház jövője miatt, ha ennyi fiatal van. A találkozón Lékai bíboros is részt vett és hangoztatta, hogy a fiatalok ne járjanak külön utakon, hanem együtt az egyházzal, a hivatalos egyházi keretek között.”
’Tartótisztje’ a jelentésekre írt értékelés szerint, többnyire elégedetlen: „felületes jelentés; kevés új információt közöl; operatív értékkel bíró információkat nem tartalmaz”.
4. Öt „ügynök” anyagai találhatók az ÁBTL-ban – öt önálló M-dossziéban –, amelyek a római Pápai Magyar Intézetből tartalmaznak jelentéseket. Megjegyzendő, hogy a PMI-ben 150 hallgató tanult 2004-ig, és közülük – ismeretünk szerint – csak ennek az öt ügynöki dossziénak vagyunk birtokában. Ez az ott tanulók 3,3 %-a. Pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy azokat, akiket a kommunista állam Rómába „engedett”, nagy arányban megkísérelhette a kezében tartani. A vélemények megbízhatóságára jellemző, hogy elhangzottak kijelentések, amelyek szerint mindazok, akik a PMI-ben tanultak (vagy legalábbis azok, akik a PMI indulásának éveiben az ott tanuláshoz engedélyt kaptak), ügynökök voltak.
A dossziék anyagai szűkszavúak. Nehéz eldönteni, tartalmaznak-e olyan jelentést, ami valami újat mondott volna a rendőrségnek. Hiszen közismert római személyeknek többnyire közismert véleményeit mondják el, vagy nyilvános római eseményekről számolnak be. A legkényesebbnek tűnik, amikor jelentik, kik látogattak el intézetükbe. De a PMI a magyar állam tulajdonában levő ház egyik emeletén kapott helyet; tehát a házba érkező látogatókról a ház titkosszolgálata (és maga a portás) bizonyára úgyis jelentett. Több dosszié több beszámolóján olvashatóak a tartótisztek elégedetlenségét jelző megjegyzések: „Nem vagyok megelégedve munkájával; tarthatatlan, amit csinál” stb. Az egyik dossziéban a legtöbb jelentés végén ilyenfajta értékelés áll: „semmitmondó, nem tartalmaz felhasználható értesülést; értéktelen, tartalmatlan; nem fordít időt a kívánt feladatok végrehajtására” stb.
Az utóbbi M-dosszié egy olyan személytől származik, akit magam is jól ismertem. Tudtommal legtöbb ismerőse mélyen becsületes és komoly lelki életet élő papnak ismerte őt. Sokan példaszerű személyiségnek tartották; Rómában léte előtt is, és azután is. A könyv szerzője számára ő is egy jellemző példája azoknak a nagyon is rendes papoknak, akiket az állambiztonsági embereknek valamiképpen sikerült egy bizonyos ideig tartó találkozásokra bírniuk – de semmi terhelő adatot nem szolgáltattak.
5. Vannak ezeken a papírokon – a hívő ember számára fájóan különös történetek. Pl. Palánkay Tibor jezsuita atyának egy plébános biztosít egyházi adószedői állást – az BM megbízásából –, hogy általa ellenőrizhessék az atyát. Ennek az Ungi László fedőnevű plébánosnak a gyóntatóját – Egri fedőnéven – is sikerül a rendőrségnek jelentésekre bírnia. Vele próbálják ellenőrizni Ungit. A jelentések között vannak ilyen groteszkek is, mint Egrié, aki jelent Ungiról, de szemérmesen odaírja, hogy ezt nem gyónásból tudja tőle, csak magán-beszélgetésből.
A papi ügynökök arányai és az eddigi adatok mérlegelése
Felmérések a papi ügynökök számáról A püspökök „kivétel nélkül”, a papság 95-99 %-a „ügynök volt” nyilatkozta Bulányi György, idézte több napilap. A Canale dokumentum szerint az ÁVH 1958-ban a papság 3,67 %-át véli ügynöknek. Pedig amint az előzőkből következik, az sem bizonyos, hogy ők melyik „kategóriába” tartoztak.
a) E könyv szerzője végiggondolta saját, a kommunizmus alatt átélt 25 éves papi életének emlékeit és tapasztalatait. Ezek alapján – számos paptársával való egyeztetés után – a kor sok papjával együtt arra a feltételezésre jutott, hogy bár köztudottan voltak papi emberek, akik jelentettek a BM-nek vagy az ÁEH-nak, paptársaikról vagy az egyházról; illetve akik meghunyászkodva végrehajtották a rájuk kiszabott feladatokat. De a papság kicsiny százaléka volt ügynök, és talán 1-2 %-a mondható valamiképpen árulónak.
b) Ezt a feltételezést igazolták a szerző eddigi, különböző területeken végzett kutatásai; a szerző személyére vonatozó III/III-as jelentések és ÁEH-s anyagok elemzései, valamint több egyéb – részben az előzőkben, részben a következőkben ismertetett – kutatása.
c) A III/III-as papi ügynöki jelentések kutatói hasonló eredményre jutnak: vagyis, hogy a papság egy kis százalékának van ügynöki jelentése, és ezeknek a jelentéseknek egy része sem nevezhető egyház-árulásnak, azaz a szó szoros értelmében ügynöki jelentésnek; inkább a rendőrökkel való beszélgetésre (netán nekik jelentés írására) kényszerült emberek közléseinek látszanak, akik arra törekszenek, hogy semmi ártalmasat nem mondjanak.
„Reprezentatív felmérések” az ügynökök számáról Álljon itt életem tanúsága e kor egyik arculatáról, amelyről – ilyen szempontból – minimális az írásos emlék.
Egész kommunizmus alatti életemben ún. „földalatti” munkát is folytattam (sok hozzám hasonló atyával és sok világival is együtt). Minden nyári, téli és húsvéti szünetben tiltott ifjúsági és felnőtt táborokat, lelkigyakorlatokat tartottam (nyaranta többet), 1969-től a politikai fordulatig. Folyamatosan vezettem házi csoportokat, házi összejöveteleket egyetemistáknak, pedagógus jelölteknek – ami különösen tilos volt. Ezekért egy időben sokakat börtönbe zártak; később súlyos rendőrségi nyomást gyakoroltak a hasonló munkában résztvevőkre. Ha igaz volna, hogy a papság jelentős része ügynök volt, akkor paptársaimnak fel kellett volna jelenteniük, hiszen sokan tudtak munkámról. Ezzel szemben életem mit igazol? Három helyen voltam káplán. Tehát legalább három plébánosom tudta, amit teszek, mert velük meg is beszéltem. Minden helyemen volt több pap barátom, aki tudott munkámról, vagy maga is hasonlóan dolgozott. Később, mint egri teológiai tanár, 15 éven át ugyanezt a munkát folytattam. E helyen 10-12 teológiai tanárral voltam mindennapos kapcsolatban; némileg tágabb, de közeli kapcsolatban 6-8 atyával az egri városi lelkipásztorkodásból, valamint 3-5 papi személlyel, akik az érsekség munkatársai voltak. Ez összesen 20-25 személy. A korról szóló minden visszaemlékezés tárgyilagosan leírja, hogy a városi plébánosok és az egyházmegyei vezetők általában „békepapok” voltak. A korabeli iratok beszámolnak arról is, hogy országos viszonylatban az egri egyházmegyében volt a legmagasabb a békepapok aránya. Fennmaradt ÁEH-s dokumentumok kijelentik, hogy az egri főegyházmegye „legtöbb vezető posztján” a „mi embereink” vannak; s ezért ennek az egyházmegyének sorsa felől az ÁEH nyugodt. Olvasunk kijelentéseket, amelyek arra utalnak, hogy a békepapok jelentős arányban „ügynökök”. Annál jelentősebb „felmérésemnek” ez az adata, hogy
egyelőre egyetlen olyan dokumentum nem került elő – sem a Történeti Hivatalból nekem átadott jelentések közül, sem a Magyar Országos Levéltárban található ÁEH-s anyagok közül (ahol az egri szemináriumra és ifjúsági munkára vonatkozó jelentéseket vizsgáltuk át) – amely az engem körülvevő papság köreiből jelentést tartalmazna ellenem. Pedig ismerték munkámat: Tanár kollégáim látták, hogy a városi ifjúsági és kisközösségi munka mellett, minden szabadságomat (szilveszter táján, vizsgaidőszakok végén, a tavaszi szünetben, nyáron) házon kívül töltöm, mert (tiltott) lelkigyakorlatokat tartottam.
Az egri városi papság ugyancsak tudott munkámról, hiszen a csoportjainkba járó fiatalok egyik része főiskolás kollégista volt, másik része az ő plébániáikról származott. Tudtak, hallhattak e munka tiltott formáiról is, a lelkigyakorlatokról, kirándulásokról, a lakásokban tartott összejövetelekről és szentmisékről, szilveszterekről, farsangokról, ünnepekről stb. Ismételten keveredtünk vitába is, mind a szemináriumi kollégákkal, mind a városi atyákkal, a kisközösségi munka miatt (bár legalább annyiszor segítettek e munkában pl. a templomigazgatók vagy plébánosok, akiknek templomaiban az ifjúsággal összejöveteleket tartottunk). És egyikük sem jelentett fel, sőt alkalmanként többen tudtomra adták, hogy bár veszélyesnek tartják, nagyra becsülik tevékenységemet. – Ha állami emberek, „ügynökök” lettek volna, fel kellett volna jelenteniük!
Már csak az emberi gyengeség is magyarázhatta volna, hogy ellenem szóljanak: hiszen feszültségek – Egerbe kerülésem első éveiben – több esetben támadtak körülöttem. Ennek egyik összetevője volt, hogy az egri főegyházmegyében akkoriban – a korabeli állami tilalom (és a Czapik érsek-féle „óvatos” egyházpolitika) hatására – alig volt ifjúsági hittan vagy csoportos lelkipásztori munka. Amikor ezt a munkát elkezdtem, több atya jóindulattal, mások szinte dühösen figyelmeztettek, hogy ez tilos, ebből baj lehet; ezzel a fiatalokat, családjaikat, az egyházat, a szemináriumot is bajba hozhatom. (Többször emlékeztettek Debreczeni Sixtus ciszter atya példájára, akit egy ÁVH-s teherautó gázolt halálra, nyilvánvalóan (és előző fenyegetések után) buzgó munkája miatt, Egerben. Még közelebbi emlék volt az 1961 februári egri közösségi munkások elleni támadás, amelynek során 17 házkutatást tartottak, és két személyt tartóztattak le, majd zártak be, ifjúsági munka vádjával.
Voltak nevelő kollégák, akikkel a szemináriumi, nevelési kérdésekben voltak nézeteltéréseink. Az idősebb teológiai tanárokra és több kanonok atyára zavaróan hatott, hogy a szemináriumba bejártak ifjúsági hittanos lányok is, beszélgetni vagy gyónni; hogy tegeződtünk a fiatalokkal; hogy – pap létemre – alkalmanként farmerben járok vagy gitározom. A szemináriumban korábban ilyen magatartás ismeretlen volt. Mindezek miatt nem lepődtem volna meg (és talán súlyos véteknek sem tartottam volna), ha ilyen irányú megjegyzéseket vagy pletykákat találtam volna feljegyezve a rendőrség által leírt III/III-as jelentések között, vagy találnék az ÁEH által feljegyzett adatok között. Egyelőre nem találtak ilyet.
És nemcsak paptársaimtól – akik közül pedig néhányakról tudtam, hogy néha jártak hozzájuk nyomozók – nem tudtam meg semmit az állam által tiltott munkámról, hanem a számos kispaptól sem, akik később papok lettek, és akiknek egyik fele ismételten részt vett velem tilos lelkigyakorlataimon, másik fele legalábbis tudott ezekről. Õk lehettek vagy 150-200-an.
Ezek a tapasztalatok egy „reprezentatív felmérés” erejével bírnak, az „ügynök-papok” arányáról. Kétségtelen, hogy ebben az egyházmegyében, s különösen a székvárosban, Egerben sok volt az ún. „békepap”. Többek véleményét, szemléletét ez befolyásolta is. Például pozitívan álltak a papi békemozgalom tevékenységéhez; jobbnak ítélték az egyháznak a kommunista rendszerben való helyzetét, mint ahogyan én (s még néhány kollégánk); közvetlenebbek voltak az államot képviselő személyekkel, mint a magunkfajták; negatívabb véleményük volt Mindszenty hercegprímás úr politikájáról és személyéről, mint nekünk. De egészében legtöbbjüket becsületes papi embernek ismertem. Legtöbbjükről nem tételeztem fel, hogy valakinek ártani akarnának.
(folytatjuk)
