Török Csaba: A kultúrák lelke

A különböző fogalmakat, téziseket tanulmányozva Török professzor rámutat, hogy az a kijelentés, hogy a világ „az isteni jóság közlésére teremtetett”, egyenértékű azzal, hogy „Isten dicsőségére teremtetett.” Vagyis a világot nem csupán a közös forrás ténye, de a közös célok is áthatják. A keresztény hívő pedig ebben a tényben mindig olyan igazságot, olyan valóságot látott, amely megalapozta a kultúrák és vallások sokféleségének az egység alapján megvalósuló szemléletét. Az európai kultúrában ez a belső meggyőződés nemcsak a filozófia vagy a teológia, de az irodalom nyelvén is megfogalmazódott. Ennek legismertebb példája Lessing hasonlata Bölcs Náthán című drámájában. Ebben a szerző szól az igazság egyetlen igaz gyűrűjéről, amely elveszett. „Az emberiség kezében van most három gyűrű (a három nagy monoteista vallás: a zsidóság, a kereszténység és az iszlám), ám hogy melyik az igazi, az nem eldönthető.” A Bölcs Náthánban megfogalmazott vélemény szerint „a teljes, békét hozó igazság csak a három gyűrű együttes használatával érhető el.”

Török Csaba a Szentlélek-központú látásmóddal közelít témájához, hangsúlyozva: Isten a Szentlélek által a kinyilatkoztatásban „tündöklik”, a kultúrákban – „szintén a Szentlélek által, az ő hatékony jelenléte révén” – rejtett módon van jelen. A hit és kultúra viszonyát e Szentlélek-központú alapigazságnak kell áthatnia. A kötet szerzője idéz II. János Pál pápa Redemptor hominis  (Az ember Megváltója) kezdetű enciklikájából, amely szerint a feltámadt Krisztus „működik az emberek szívében, a Lélek erejében, amennyiben nem csupán felkelti a jövendő élet vágyát, hanem ezzel sugallja, tisztítja, támogatja a nemes gondolatokat, amelyek által az emberi család emberibbé formálja saját életét, és iparkodik az egész világot ennek a célnak alárendelni.” Ugyanaz a Lélek „hinti az Ige magját, amely a rítusokban és kultúrákban van jelen, s kiérleli azt Krisztusban.” A Szentlélek egyetemes és hatékony jelenléte tehát olyan alapadottság a világban, amellyel a hívő embernek minden cselekedetében számolnia kell. „Nem járható út a Szentlélek szavát és tanítását csakis és kizárólag a Szentírásban vagy a szenthagyományban keresni, hanem azt fel kell tudnunk fedezni a minket körülvevő valóságban,  szépet, igazat és jót alkotni képes kultúrákban. Az életadó Lélek ereje nemcsak a teremtésben, de a teremtés megtartásában és kivirágoztatásában is megragadható, az életnek nemcsak az elindításában, de a beteljesítésében is.”

Török Csaba arra is felhívja a figyelmet, hogy az evangélium nem egy meghatározott kultúra terméke; mindig apostoli párbeszéd révén terjedt és így adták tovább, ami óhatatlanul kultúrák párbeszédét is jelenti. Az evangéliumnak mindig átalakító és megújító ereje van. „Ki csodálkozik azon, ha az evangélium egy kultúrát – vagy annak bizonyos elemeit áthatva – átalakít? Nem volna hitoktatás a hitoktatás, ha nem a kultúra alakulna az evangéliumhoz, hanem az evangélium formálódnék aszerint, hogy milyen kultúrával találkozik.”

A kereszténység és a különböző kultúrák közötti párbeszédet illetően a könyv szerzője hangsúlyozza, hogy az egyháznak nyitottnak és késznek kell lennie arra, hogy a párbeszéd folyamán az önmagáról alkotott képét is befolyásolhatja, sőt akár meg is változtathatja. Az egyház soha nem feledheti, hogy „a Krisztus-eseményben csúcsát és teljességét elérő isteni kinyilatkoztatást kell közölnie, azonban ez csak akkor lesz lehetséges, ha maga az egyház is teljes lényével belép a párbeszédbe.” Ebben az esetben a közlendő (Krisztus üzenete, sőt maga Krisztus) és a közlő (az egyház, Krisztus misztikus teste) között olyan szoros és egyedi kapcsolat áll fenn, amely nem írható le a szokásos alany-tárgy viszonnyal. „Ha hiteles a keresztény élet, a dialógus tárgya (Krisztus) és a beszélő (az egyház, konkrétan: a Krisztus-hívő) elválaszthatatlanul kötődnek egymáshoz… részben átjárják, átszövik egymást (Krisztus bennem és én Krisztusban).” Ezen a ponton pedig „igen plasztikusan és hatalmas vitális erővel szembesülünk a párbeszéd legfőbb szentlélektani nélkülözhetetlen feltételével, hisz e kölcsönös bentlakás a Szentlélek erejében valósul meg. Egyfelől ő az, aki által az ember részesült az isteni életben, másfelől ő az, aki által Isten a világban valóságosan és hatékonyan van jelen, akár a megtestesüléskor, akár az egyházban, akár a szentségekben, akár az egyes emberben.”

A Szentlélek által eltöltött ember pedig puszta létezése révén „átlelkesíti a kultúrát, amely lényege szerint átszellemítve a világot úton van célja felé. Isten Lelke, az ember lelke s a kultúra szelleme között így valósul meg az a csodálatos üdvrendi együttműködés, amely reményt és jövőt nyit előttünk az örökkön ifjú és eleven egyház hitén keresztül magához a szentháromságos egy Istenhez” (Új Ember Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír