Tóth Sára: Táncol a por

A kötet szerzője elemzi többek között Pál apostol Filippiekhez írt levelének két sorát: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!” (4,4). Tóth Sára rámutat a nyilvánvaló kettősségre: egyrészt az emberi történelemben – makro- és mikroszinten egyaránt – minden korban megismétlődő szörnyűséges eseményekre, melyek szinte kizárják, hogy bárminek is feltétlenül örülhessünk, másrészt viszont az öröm vonzásában élünk. „… ez az ember legmélyebb vágya – hogy felszólítsák az örömre, és lényének középpontjában az öröm alig észrevehető csírája életre keljen és szárba szökkenjen.” A kötet írója hangsúlyozza, hogy Pál apostol és a hozzá hasonló nagy szenvedők szent öröme – mivel nincs rá racionális magyarázat – az öröm egyedüli forrásához vezet el. „Isten az egyetlen, akinek joga van örömre szólítani. Egyedül ő szólíthat így, aki mindent átlát, és aki azt állítja, hogy nagyobb okunk van örömre, mint szomorúságra. A lét végső szava az öröm, állítja ő, aki a valóság egészét tekinti…”

Az emberi önzés, illetve a másik személyhez való kapcsolatunkat vizsgálva Tóth Sára kifejti: miközben saját érdekünkben „minden köpenyegforgatást, minden következetlenséget, minden szeszélyt képesek vagyunk igazolni, a másik érdekében már sokkal kevésbé.” Pedig a hűség pont azt az egyet követeli, amit nem tűr el a világ és az emberi szív, hogy „a kereszt önfeladásában tetőző isteni hűség mintájára, ha kell, szembemenjek önmagammal.” A szerző a sok válást is azzal magyarázza, hogy a szigorú keresztény szexuális etika, „a holtomiglan-holtodiglan hűség valójában az Istennel való bensőséges közösség megélésének elsődleges terepe, és ebből a kontextusból kilépve betarthatatlanul nehéz.” A két viszony, az égi és a földi szerelem ugyanis a legszorosabban összetartozik. A misztikusoktól tudjuk, hogy „Isten forró szerelme az ember iránt (…) olyan konkrét és valóságos, mint a földi szerelem, de fordítva is igaz: amikor a földi hitves karjai ölelnek, egyszersmind Isten ölel engem. Ezért óriási a házasság a maga testi-lelki dimenzióiban.”

Tóth Sára szerint két ember nem ismerheti egymást a maga teljes mélységében, egyedül Isten ismer minket igazán. „De nem azért, mert mindentudó. Hanem azért, mert szeret. A szeretet szemével látja az embert. Ezért a másik mély ismerete csakis a szeretet által lehetséges.”

János evangéliuma leírja, hogyan gyógyított meg Jézus egy születésétől kezdve vak embert (9,1-41). A kötet szerzője a megtérés egyik legmélyebb értelmének nevezi, hogy ráeszmélek és meglátom, amit nem láttam eddig. A következő lépcsőfok pedig az, amikor úgy tudom látni önmagamat és a világot, ahogyan Isten látja. „Isten Krisztusban teremtett engem és az egész világot, és Krisztusban látja: jónak, szeretetre méltónak, megváltottnak. És ebben áll az evangélium bolondsága. E mélyebb látás azt mondja, hogy a világ alapvetően jó és meg van váltva, és van remény!” A megtérés azonban nem megérkezést, mindentudást jelent, hanem állandó útonlevést. „Az élet egyszersmind út és igazság, az igazság egyszersmind út és élet, és az út egyszersmind igazság és élet. Úton lenni Isten felé egyenlő élni. Elmélyülni és előrejutni az ő megismerésében.”

A könyv egyik legszebb, katarzist kiváltó fejezete Tóth Sára személyes visszaemlékezése, amikor felidézi szülei válását. Édesapja elköltözött a családtól, édesanyja pedig egyedül nevelte őt és két testvérét. Bár tanárnő volt, egyre többet ivott. Tóth Sára, bízva az ima erejében, kitartóan fohászkodott édesanyjuk gyógyulásáért, ami végül az Úr kegyelméből bekövetkezett. Ám Isten útjai gyakran kifürkészhetetlenek, s nem sokkal ezután az édesanyjuk rákban megbetegedett. Nem nyúlt azonban ismét a pohárhoz, élete hátralevő négy évében Isten szeretetében élve absztinens maradt, s a halálra készülődve Jákob Józsefhez intézett búcsúszavait jegyezte fel: „Én elmegyek, de az Isten veletek marad” (Ter 48,21).

Az Isten országának kérdéskörét vizsgálva a szerző emlékeztet rá, hogy Lukács evangéliuma szerint Jézus azt mondta: menyei Atyja elrejtette az Isten országának dolgait a „bölcsek és értelmesek elől, de felfedte a gyermekeknek (Lk 10,21). Ehhez kapcsolódik T. S. Eliot Négy kvartett című című verse: „A nemlét és a létezés közt./ Váratlanul egy napsugárban,/ Még miközben táncol a por,/ Gyerekek nevetése tör ki.” Tóth Sára rámutat, hogy van, amikor csak a port látjuk, „ (…) a halott anyagnak való kiszolgáltatottságot.” Fölteszi a kérdést: „Melyik a valóság? Ez, vagy Isten élete, túláradó öröme, az öröm tánca? (...) Amikor kitör a gyerekek nevetése, mert ők látják.” „Lét és nemlét közt”, mert az Isten országa „van is és nincs is, mert éppen most jön létre. Éppen most történik, általunk, bennünk” (Harmat Kiadó, 2015).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír