„Tudtam, hogy meg is ölhetnek, mégsem féltem”

Vallás elleni erőszak az elszenvedők szemszögéből

Kitekintő – 2010. augusztus 17., kedd | 10:29

A szerzetesek és világi misszionáriusok a világ számos pontján fizikai támadásoknak vannak kitéve. A La Croix azt a kérdést vizsgálta, mennyiben befolyásolja e szüntelen fenyegetettség a misszionáriusok lelki- és hitéletét.

„Tudtam, hogy meg is ölhetnek, mégsem féltem” – Agnès Bordeau, a Pommeraye-i Gondviselés Kongregáció francia nővére, aki Mixcóban, Guatemalaváros egyik sűrűn lakott külső kerületében él, még mindig megindultan mesél arról a fegyveres támadásról, melynek rajta kívül még két fiatal hondurasi nővér esett áldozatul néhány héttel korábban. Otthonuk magas falakkal és vasajtóval védett, három fegyveres férfinak mégis sikerült bejutnia az épületbe. Pénz után kutattak.

Amíg a két idősebb támadó végigkutatta a házat, Agnès nővért egy negyedóra hosszat a legfiatalabb őrizetére bízták. A 15 éves fiú a nővér halántékához pisztolyt szegezve várta, hogy társai végezzenek. A hatvanas éveiben járó nővér, látva, hogy a kamasz remegő kézzel fogja rá a pisztolyt, megpróbált beszédbe elegyedni vele. „Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem – vallotta be a fiú –, de kényszerítenek rá. Ha nem engedelmeskedem, megölik az anyámat és engem is.”

Miután néhány száz eurónak megfelelő mennyiségű pénzt összeszedtek, a három fegyveres elmenekült, és a megkötözött nővérek magukra maradtak. Az elkövetkező órákat arra használták, hogy megosszák egymással érzéseiket. „Megerősítésként mindegyikünk újra elmondta a többieknek azt is, hogy mi a célja ittlétének Guatemalában” – folytatja a nővér. Majd hozzáteszi, hogy azóta mindhárom támadóért is imádkoznak, „különösen a legfiatalabbért”.

Az Evangélium Kis Nővérei San Salvador egyik szegénynegyedében szintén nap mint nap szembesülnek az erőszakkal. Egyik reggel hárman közülük felszálltak a buszra, hogy bemenjenek a városközpontba, amikor néhány támadó a szemük láttára lőtte agyon a sofőrt és a jegyárust. „Valószínűleg nem voltak hajlandóak fizetni a marának” – mondja Marie-Christine Lacroix nővér, aki a Közép-Amerikában töltött hosszú évei alatt sem tudott beletörődni a maráknak nevezett helyi bandák erőszakos akcióiba, akik 9-10 éves utcagyerekeket toboroznak, és a kiskereskedőket és kézműveseket sarcolják. „Szegények próbálnak meg kirabolni más szegényeket. Ez tiszta őrület!” – veszi át a szót Christine Simon nővér, Christian Poveda La Vida loca című filmjére utalva, amelyet a francia rendező röviddel meggyilkolása előtt készített a san salvadori bandákról.

„Nap mint nap négy-öt fiatalt ölnek meg a közvetlen szomszédságunkban. Egy idő után az ember hozzászokik, és ez rettenetes…” – meséli Jean-Louis Genoud, a Fidei Donum misszionáriusa, aki 40 év latin-amerikai tartózkodás után jelenleg Guatemalában él. Kollégája, egy másik guatemalavárosi plébános néhány éve egy kis központot alapított, ahol eltüntetik a tetoválást azokról a volt mara-tagokról, akik kiléptek a bandából, és új életet akarnak kezdeni a társadalomban.

„De mostanában már nem tetoválják a tagokat, mert így nehezebb felismerni őket. És ha valamelyikről azt gyanítják, hogy ki akar lépni, a többiek azonnal megölik” – folytatja a pap, aki ma már nagyon vigyáz, nehogy egy marával szóba álljon, mert ha a többi bandatag meglátja, megölik a társukat, amiért egy pappal beszélt. „Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy próbálunk támaszt nyújtani az áldozatok családjának” – mesél tovább Genoud, akit gyakran kérnek arra, hogy „űzze el a szellemeket”, ahogy az itteniek mondják, ha valaki nem természetes halállal hal meg.

„A rossz lelkiismeretet is el kell űzni” – mondja a pap, aki minden pénteken fogadja azokat, akik „szeretnének megszabadulni valamilyen lelki tehertől”. Az esetek a családon belüli erőszaktól a gyilkosságokig terjednek. „A tettesek gyakran nem is érzik át, hogy bűntényt követtek el, mert fenyegetéssel kényszerítették rá őket. Másoknak az ölés is csak olyan munka, mint bármi más. Ahhoz, hogy felfogják az élet értékét, előbb arra volna szükség, hogy becsüljék magukat, és a többiek is megbecsüljék őket.”

Ugyanígy vélekedik José Hervé is, aki a Points-Cœur nevű katolikus szervezet munkatársaként jelenleg Hondurasban él, és gyakran nyújt lelki támogatást gyászoló családoknak. A Points-Cœur Tegucigalpa egyik legszegényebb és legveszélyesebb negyedében nyitott házat, melynek rácsokkal védett biztonságában minden délután 15 gyerek játszik, ír házi feladatot és vesz részt hittanórán.

„Csak remélni tudjuk, hogy akik eljönnek hozzánk, azokat nem nyelik el a társadalom útvesztői, mert sajnos óriási a nyomás” – folytatja Hervé. A lányok általában 15 évesen már teherbe esnek, a fiúkat pedig beszippantja valamelyik helyi banda, és szervezett bűnözőket vagy kábítószerkereskedőket nevelnek belőlük. „Alkonyat után nem lépek ki az utcára, hacsak nem jönnek értem autóval és visznek el így valamilyen sürgős esethez.” A pap azt is elmeséli, hogy két nappal korábban, néhány méterre a Points-Cœur háztól, éjszaka kővel agyondobáltak egy nőt. „Semmit nem hallottam, de még ha hallottam volna, sem tehettem volna semmit, mert engem is megöltek volna.”

A Közép-Amerikában dolgozó misszionáriusok mindannyian tisztában vannak a szüntelenül rájuk is leselkedő veszélyekkel. Múlt decemberben például egy 46 éves brazil papot, Alvino Broeringet egy bűnöző majdnem megölt, mert az megakadályozta, hogy ellopja az autóját. Ugyanebben az időben egy kolumbiai segédpüspök, Victor Manuel Ochoa Cadavid kénytelen volt elmenekülni Medellin városából, ahol dolgozott, mert halálosan megfenyegették. Kolumbiában a Katolikus Egyház erősen részt vesz a drogkartellek elleni küzdelemben, ezért a papokat gyakran támadják meg az általuk fizetett bérgyilkosok. 1984 óta 2 püspököt és 68 papot öltek meg. Jelenleg is 17 püspököt kell rendőri őrizettel védeni.

Mindezek ellenére a missziós papok, szerzetesek és apácák rendületlenül folytatják munkájukat. Christine Simon nővér meggyőződése szerint azért maradnak meg ezekben az országokban, mert „az egyház egyike azon kevés intézményeknek, akik a szegényeket képviselik, akik próbálják csökkenteni a nyomort és enyhíteni a lelki szenvedést”. Mindannyian felelősnek érzik magukat a szegényekért, akik között élnek. „Felelős vagyok azért, hogy megóvjam ezeket a fiatalokat saját bűntetteiktől, hiszen csak egy imádság által lecsendesedett szív képes megváltoztatni a világot.”

Erre hívta fel a figyelmet XVI. Benedek is 2007 októberében Nápolyban egy nemzetközi béketalálkozón: „A nehéz és bonyolult társadalmi helyzetekben, mint amilyen a tiétek is, meg kell erősíteni a reménységet, amely a hitre alapul és a fáradhatatlan imádságban fejeződik ki. Így válik az ima a legnagyobb erővé a világ jobbításáért folytatott munkában.”

Magyar Kurír

Kép: La Croix