A tusnádi misszióról

Kedves Testvérek!

Véget ért tusnádi missziónk. Isten kegyelméből sok szegény ember ajtaján bekopogtathattunk. A misszióba közel 40 fiatal és idősebb személy kapcsolódott be. Mindennap egy rövid eligazítás után mikrobuszokkal elmentünk egy-egy székely faluba, itt Jézus Krisztus kérésére, a hetvenkét tanítvány példájára elindultunk és felkerestük szegényeket, bajban lévő testvéreinket, de betértünk a jobb módú rendezett családokhoz is. Nagyon sok megrázó élményben volt részünk. Sokszor még a kívülről takaros, rendezett házakban is szomorú, tragikus helyzet fogadott.

Az egyik székelyföldi nagyközség polgármestere elmondta, hogy falujában 5400 ember él, és több mint 2700-an külföldön dolgoznak. Valóban azt tapasztaltuk, hogy nagyon sokfelé csak idősek, betegek, asszonyok, gyermekek vannak otthon. Munkahely nagyon kevés van, különösen vidéken. Mostanáig leginkább fakitermelésből, fűrészáru előállításából, krumplitermesztésből, tehéntartásból éltek az emberek. Sajnos az erdőkitermelést nagyon megnehezítették, rengeteg engedély, papír kell mindenhez. A külföldről hozott olcsó krumpli, tej egyszerűen ellehetetleníti a nehéz körülmények között megtermelt áru értékesítését. Így nagyon kevesen fizetik a betegbiztosítást, a nyugdíjalapot.

Nagyon sok család a tartalékaikat éli fel. A családok eladják városi házaikat és kis vidéki házikókba költöznek össze, sokszor többen is. Találkoztunk olyan özvegyasszonnyal, ki eladta az ágyát, és most a földön alszik, hogy meglegyen a mindennapi kenyér a gyermekeinek. Olyanokkal is beszéltem, akiknek az ingázási költségekre nem elég a fizetés, amit a háromműszakos városi munkahelyeken kapnak. Egy hétgyerekes asszony szomorúan mondta, el, hogy az államtól gyerekenként 240 000 lejt kap, de a szemét kötelező elhordásért személyenként 90 000 lejt kérnek tőlük. Félelmetes látni, hogy nagyon sokan a gyűjtögető életformából tengetik napjaikat, óriási távolságokra elmennek, hogy egy kis gombát, erdei gyümölcsöt gyűjtsenek, és a hatóság éberségét kijátszva próbálják eladni portékájukat. Találkoztunk 45-50 éves emberekkel, kik kisebb-nagyobb betegségekbe beletörődve már nem is keresik a gyógyulást, és feladva a létért való küzdelmet, egykedvűen várják saját végüket. Sajnos találkoztunk árvákkal is, kiknek a szüleit a nehéz, kilátástalan élet az öngyilkosságba sodorta.

Sajnos azt tapasztaltuk, hogy sokhelyütt az emberek saját maguk is nehezítik helyzetüket a túlzott alkoholfogyasztással, türelmetlenséggel, erőszakossággal, rossz döntésekkel. Úgy gondolom, hogy a bűntől, italtól való függetlenséget, autonómiát kellene kikiáltanunk mindenekelőtt. Nagyon sok család megy tönkre az alkohol miatt, egy háromgyerekes asszony sírva mondta, hogy hetente 2-3-szor berúg a férje és megveri, de mit tud tenni, hova mehetne a még iskolába se járó három kicsi gyerekével? Sokan kölcsönöket vesznek fel, és nem tudják törleszteni a részleteket. Lopás, verekedés, gyilkosság gyakran előfordul, és így sok egyszerű ember börtönbe kerül.

Szomorú, hogy nagyon sok ember úgy érzi, hogy egyedül van a fizikai, lelki, szellemi, anyagi gondjaival. Sokan azt állítják, hogy senki nem kopogtat be az ő ajtajukon, és ők is hiába kopogtatnak, mert sehol sem nyílik meg számukra az ajtó. Úgy érzem, nagyon fontos lenne, egyházaink, népünk felelőseit elvinni egy ilyen misszióra, mert kívülről, egy-egy falunap, ünnepség alkalmával nem látszik, hogy milyen elkeseredett, sokszor kilátástalan harcot vívnak közvetlen közelünkben a testvéreink.

Remény?!

Jó volt látni a székely játékosság, humor fel-felcsillanását itt-ott. Bárhova is mentünk, senkit nem utasítottak vissza, mindenki szeretettel, bizalommal fogadt közeledésünketa. Sokhelyütt szinte a semmiből is megvendégeltek, legalább egy-egy pohár vízzel megkínáltak. Nyitottak az emberek a szeretetre.

Jó volt látni az a kis ágyat, melyet a részeges, elzüllött édesapa faragott bicskával az ő gyerekének. A kinőtt ruhákat, melyeket a sok gyerekes családok továbbadnak szépen kimosva egymásnak. A megosztott játékokat, az édesapát ki a patakról vizet hord fürdőző gyermekeinek.

Jó volt látni a szülőföldhöz való őszinte ragaszkodást, a nagycsaládok megtartó erejét, a hatóságok sokszor elnéző, ezt-azt megengedő támogatását. A sok-sok kérges kezet, a szépen megművelt földeket. Azt, hogy nagyon sokfelé szépítik, javítják az emberek az otthonaikat, virágot ültetnek kertjeikbe.

Úgy érzem, hogy a fájdalom, a panasz még nem csapott át gyűlöletbe, kérlelhetetlen bosszúvágyba, még gyógyítható a baj.

E hét alatt több mint háromszáz olyan család adatait írtuk fel, ahol Krisztus nevében segítségünket kérték gyermekeik számára. Szeretnénk tusnádi házunkat, csíkszeredai irodánkat és többi otthonunkat is addig fejleszteni, hogy alázattal segíteni tudjunk gondokkal küzdő testvéreinken. Kisebb testvéri szeretettel kérünk mindenkit, hogy imájával, anyagi támogatásával segítsen, hogy segíteni tudjunk mi magunk is.

Csaba testvér

Dévai Szent Ferenc Alapítvány/Magyar Kurír