…Udvardy György püspököt a VIII. Katekumenátus Konferenciáról

– Hogyan illeszkedik a katekumenátus konferenciák sorába ez a mostani alkalom?
– Ez a nyolcadik katekumenátus konferencia. Az évek során a katekumenátus egyes fázisaival vagy kiemelkedő feladataival foglalkoztunk, például a befogadócsoport kialakításával vagy az érdeklődők kérdésével. A mostani összejövetel célkitűzése a keresztény beavatás és identitás kapcsolatának bemutatása, illetve keresése volt. Azért szenteltük ezt a konferenciát ennek a témának, mert látjuk, hogy az utóbbi évek alatt szinte egy teljesen új identitású ember jött létre – ami persze részidentitást jelent. Van egy identitása szülőként, a munkahelyen, aztán a szórakozásban és sorolhatnám. Talán még a kérdései is fel-felbukkannak, de nem biztos, hogy képes egységben szemlélni ezeket a részidentitásokat. A legtöbb lelki baj eredete tulajdonképpen ugyanott keresendő, amire az ember alapvető kérdései irányulnak: ki vagyok én, és ki mondja meg nekem, hogy ki vagyok? Ki mondja meg nekem, hogy jó vagyok-e vagy rossz? Persze az ember nem így teszi fel ezeket a kérdéseket, bár néha ilyen kifejezetten is előfordul. Arról is szó esett, hogy a világ mibe avat be bennünket. Nem arról van szó, hogy annak az embernek, aki valamilyen kéréssel jön hozzánk és kifejezi, hogy szeretne az egyházhoz tartozni, ne lenne semmilyen egyházi, esetleg vallásos alapélménye. Lehet, hogy benne csak egy hagyomány, egy szokás maradt a valláshoz kötődően, amit nagyon fontosnak tart, és ezt értékelni is kell. Az is lehet, hogy a világ modern vallási elemeibe nyert beavatást, csak ennek épp nincs tudatában. Szokásait, ünnepeit tartja, aztán említhetjük vásárlást, a különféle kultuszokat, a hamis vallásosságot, a pozitív gondolkodás vallás szintjére való emelését vagy az önismeret egyfajta kultikus megközelítését. A mai ember rengeteg dologba nyer beavatást, de ezek nem elégítik ki őt. Nem lehet azt mondani, hogy aki hozzánk jön, az tiszta fehér lapként áll előttünk, és ha erre ráírjuk az evangélium örökérvényű szavait, akkor minden rendben lesz. Nem így van, hanem az érdeklődőkben sok fájdalom, tapasztalat, sérülés, félreértés és persze rengeteg pozitív élmény is van. Beszéltünk arról is, hogy a keresztségünkkor igent mondtunk Krisztusra és az ő követésére, és nemet mondunk a gonosz lélekre. Mi következik ebből? Hogyan jelenik meg ez a döntés az ember életében? Szó volt arról is, hogy milyen kapcsolat van a megtérés és az objektív igazságok között. Ugyanis korunkban nagyon kézenfekvőnek tűnne a megtérést egy szubjektív, többnyire érzelmi aktusnak tekinteni, noha látjuk, hogy ez nem így van és nem is ad az embernek boldogságot pusztán egy ilyen részdöntés meghozatala. Van-e igazság? És ha van, megismerhető-e? A mai ember ezt felteszi kérdésként, és mi úgy szeretnénk Jézus Krisztusra rámutatni, aki az igazság – mert a kinyilatkoztató Atyának az igazsága – aki egy személy, és nem fogja a tárgyak objektivitásának igazságával kényszeríteni az embert, hanem a kapcsolat dinamikájával felkínálja az igazságot. Ez az út bizony nagyon érzékeny és időnként veszélyes: egy zarándokút.

– A „beavatás” a mai ember számára kicsit misztikusan hangzik. A kereszténység milyen jelentéstartalmat ad hozzá?
– Valóban misztikusnak tűnik, hiszen a kereszténység a pogány kultuszoktól vette a beavatást, mégpedig azért, mert ebben akarta értelmezni, hogy mi az, amit a kereszténység csinál. Egy pogány vallású miliőben, ahol ez szokás volt, a beavatás szintén a lényegre mutatott rá. Innen vette át ezt az ősegyház, természetesen abszolút Krisztusban szemlélve. A mai embertől valóban kicsit távol áll, hiszen hosszú évszázadokon keresztül a család, a társadalom, az oktatási intézmények, az egyházi intézmények szinte észrevétlenül a spontán iniciációval eljuttatták az embert a hitre, a szentségi életre. Ez egy működő modell volt, és nem lehet azt mondani, hogy rossz volt. A spontán beavatási folyamatnak a nehézsége most az, hogy maga a társadalom vonult ki alóla észrevétlenül, mégis látványosan. Mert például a családot támadások érik, a család sok esetben sérüléseket szenved és sorolhatnám. Az, hogy milyen értékrend jelenik meg egy társadalomban, eléggé viszonylagos. Intézményeinkkel kapcsolatban akár polgári szinten is óriási mértékű szkeptikus magatartás fogalmazódik meg. Ez mind-mind oda vezetett, hogy az egyébként spontán beavatási folyamat meggyengült, ezért nekünk olyan módon kell elősegítenünk a beavatást, ami az egyház sajátja, ezért nyúl vissza az egyház ehhez a régi, jól működő beavatási folyamathoz.

– Ahogy az előbb is elhangzott, a mai embernek sokféle identitása van egyszerre, gyakran váltogatja a szerepeit. A keresztény identitásnak azonban nem egy következő szerepnek kell lennie, hanem át kell járnia a többi identitást. Hogyan tud az egyház ebben segíteni?
– Valóban ebben rejlik a nagy nehézség, és ezért is beszéltünk most az igazság és a beavatás kapcsolatáról. Ha az ember megszokja azt, hogy sokféle igazság van, annyiféle, ahányan vagyunk, és ezeket még váltogathatja is, akkor nagyon nehéz lesz arról beszélni, hogy mi az ő lényeget adó identitása, ami az igazsághoz kapcsolódik. Meggyőződésünk, hogy Jézus Krisztusban az Atya kinyilatkoztatta, mennyire szeret bennünket, de azt is, hogy ki az ember. Amikor tehát az ember felteszi a kérdést: „ki vagyok én?”, akkor mi nagy nyugalommal tudunk a kereszten függő Krisztusra mutatni, hogy „íme az ember”. Mindezt persze a feltámadott létből és örömből szemlélve. Az is meggyőződésünk, hogy éppen az Egyház és benne Krisztus az, aki válasz az ember minden kérdésére és minden vágyára. Határozottan azt látjuk, hogy azt a fajta egyetemes gondolkodást, amely az európai kultúrában meggyengült vagy elveszett – viszont amelyre nagy szüksége van az embernek és a társadalomnak is –, az Egyházban fedezzük fel. Amikor az igazságot, a tapasztalatot, az érzelmet, az akaratot, az egyént, a közösséget, a személy szabadságát vagy elköteleződését – tehát mindazt, ami bennünket körülvesz – egységes rendszerben tudjuk szemlélni, akkor az boldoggá teszi az embert. S ebben nem is az a lényeg, hogy ez egy egységes rendszer, hanem az, hogy egy élő valóság az egyetlen személyben, Krisztusban.

– Mennyire elterjedt Magyarországon a katekumenátus intézménye?
– Több egyházmegyében született döntés a katekumenátus intézményének bevezetéséről, képzések indultak lelkipásztorok, katekéták számára, ahol meg tudják fogalmazni azokat a tapasztalatokat, amelyekkel egyrészt a gyermekek szentségre való felkészítése során, másrészt a szülőkkel, fiatalokkal, házasságra készülőkkel, vagy a keresőkkel való foglalkozás során találkoznak. Az országban több ponton vannak ilyen látható jelei a keresésnek, az útkeresésnek, hogy hogyan foglalkozzunk az érdeklődő emberekkel. Intézményi formában még nem sok helyen látszik, de rengeteg jó kezdeményezés van nagyvárosokban, vidéken, esperesi kerületekben, együttműködve a plébániákkal. Azt gondolom, hogy a plébániák, lelkipásztorok, munkatársak együttműködésében már maga a megoldáskeresés is nagy haszon, és nagy reménység.

– Jövőre lesz tíz éve, hogy Magyarországon bevezették a katekumenátus intézményét. Terveznek-e valamilyen összegzést vagy visszatekintést, akár a katekumenátus konferenciák keretében?
– A jövő évi konferencia témáját valószínűleg ennek az egységes szemléletnek a jegyében tervezzük kialakítani. Szeretnénk visszatekinteni és megnézni, hogy ez a sok energia hová került, de nagy konklúziót nem szeretnénk levonni, inkább a feladatainkat szeretnénk újrafogalmazni, hogy jobban tudjuk segíteni az embereket.

– A kilenc év alatt hányan járták végig a katekumenátus útját?
– Az egyházmegyék által benyújtott statisztikai adatok szerint évente körülbelül 700 ember kéri felnőttként a beavató szentségeket, és a számuk egyre növekszik, az utóbbi időben ugrásszerű növekedést lehet látni. Vannak, akik azt mondják, hogy ez kevés, de én mégis azt gondolom, hogy ez bizony sok. S ami a katekumenek kísérése által a plébániaközösségekben történik, az különösen szép és gyümölcsöző.

Horánszky Anna/Magyar Kurír