Új boldogokat avatott a pápa

Vatikán: II. János Pál pápa április 25-én ünnepi szentmise keretében boldoggá avatott hat szentéletű személyt, közöttük a Szalézi Család tagjait: Don August Czartoryski szalézi szerzetest, Suor Eusebia Palomino Segítő Szűz Leányai nővért, Alexandrina Maria da Costa világi szalézi munkatársat. A másik három boldoggá avatott személy: María Guadalupe, Laura Montoya Upegui, Giulia Nemesia Valle.
Az új boldogok jó példái annak, hogy hogyan tudja Isten átalakítani azoknak az életét, akik bíznak benne – mondta szentbeszédében a pápa.
A Szalézi Család karizmatikus lelkületének, az örömteli, teljes önátadásnak hirdetői az új boldogok – a teljes élet feltétel nélküli nagylelkű átadását hirdetik. Ismételten ráirányítják a figyelmet a Szalézi Családra, rávilágítanak a szentté válás különböző formáira, útjaira. Az életszentség Isten ajándéka azok számára, akik készek nagylelkűen Neki áldozni életüket úgy, ahogy ezt a Szalézi Társaság alapítója, Bosco Szent János is tette. Az új boldogok példája megerősítő az egész rend számára, hozzásegít a szalézi hivatás még mélyebb és örömtelibb megéléséhez, erősíti a Don Bosco „Szent Családjához” való tartozás tudatát, tekintet nélkül arra, hogy szerzetes vagy világi, nő vagy férfi, fiatal vagy öreg az illető.
Augustus Czartoryski 1858. augusztus 2-án született Párizsban, mint száműzött. Lengyel herceg volt, kinek ereiben királyi vér csörgedezett, mégis szegény szalézi szerzetes akart lenni, és az is lett, édesapja ellenszegülése ellenére. Hat éves korában elvesztette édesanyját. 10-17 éves koráig Párizsban és Krakkóban tanult. Az ifjú hercegre nagy befolyást gyakorolt tanára, Joseph Kalinowski kármelita szerzetes. Don Boscót Párizsban ismerte meg, a rendbe XII. Leó pápa ajánlásával kérte felvételét, de Don Bosco nagyon óvatos volt. 29 évesen kezdte teológiai tanulmányait és ő lett a legszerényebb novícius. Pappá szentelésén családja nem volt jelen: mindent megkíséreltek, hogy rávegyék, hagyja el a rendet.
Korábbi tüdőbetegsége kiújult. 1893. április 9-én Húsvéthétfőn halt meg Alassióban. „Milyen csodálatos húsvét!” – ezek voltak utolsó szavai. Földi maradványai jelenleg Przemyslben (Lengyelországban) nyugszanak.
Eusebia Palomino 1899. december 15-én Cantalpinóban, egy kis spanyolországi faluban látta meg a napvilágot. Szülei szegény munkások voltak. Cselédlányként kereste kenyerét. Első hitoktatója édesapja volt. Elsőáldozásakor az Eucharisztiában jelen levő Jézus iránti átható szeretet lángja gyulladt fel szívében. Ez a szeretet segítette hozzá, hogy túltegye magát minden nehézségen és teljesen Istennek szentelje életét, mint szalézi nővér. Kitűnő szakácsnő volt és nagyon szerette a fiatalokat. A gyermekek és szüleik is rajongtak érte. 1931-ben a spanyol a forradalom előestéjén Eusebia felajánlotta magát áldozatul Spanyolország megmentéséért és a vallásszabadságért. Isten elfogadta áldozatát. Három évig tartó súlyos, fájdalmas betegség után 1935. február 9-10. közötti éjszakán megnyílt előtte a mennyország kapuja. Földi maradványai Valverdeben nyugszanak.
Alexandrina Maria da Costa Balasarban (Portugália) született 1904. március 30-án. A Szalézi Család gyöngyszemének nevezik. Miután 14 éves korában kiugrott az ablakon, hogy megőrizze női tisztaságát, megbénult és élete végéig ágyhoz volt kötve. Sokáig imádkozott gyógyulásért, de amikor felismerte, hogy az ő hivatása a szenvedés, teljességgel belenyugodott Isten akaratába. Évekig minden pénteken átélte Jézus szenvedéseit. 1942-től haláláig nem evett és nem ivott semmit, egyetlen tápláléka az Eucharisztia volt. Erős kapcsolat fűzte a Szalézi Családhoz, életét és szenvedéseit a fiatalság lelki üdvéért ajánlotta fel. 1950. október 13-án, az utolsó fatimai jelenés évfordulóján lehelte ki lelkét. Kívánsága szerint sírjára ezeket a szavakat írták: “Bűnösök, ha testem pora segíthet abban, hogy megmeneküljetek, gyertek közelebb, lépjetek rá, tapossátok a lábatokkal addig, amíg el nem tűnik. De ne vétkezzetek többet; de ne bántsátok Jézust többet!” Ez az összegezése egy életnek, mely kizárólag a lelkek megmentéséért létezett.
A másik három boldoggá avatott személy életrajza
María Guadalupe Szent Margit Mária és a szegények szolgálóleányai kongregáció alapítónője, Boldog María Guadalupe 1878. április 27-én született a mexikói Guadalajara közelében, Zapopanéban, jómódú, nemesi családban. Már kis korában különleges szeretetet mutatott a szegények iránt, gyakran kereste fel a város Máriának szentelt bazilikáját, amellyel szemben volt édesapja kegytárgyakat árusító boltja. 23 éves korában hallotta meg az Úr hívó szavát, így felbontotta jegyességét és lelki vezetőjével, Cipriano Iñiuez atyával együtt megalapította a „Szent Margit Mária és a szegények szolgálóleányainak” kongregációját, amelynek legfőbb elöljárónője volt egészen haláláig. Lupita anya – ahogyan a nővérek nevezték - fáradhatatlanul, éjt nappallá téve szolgálta a betegeket. Bár választhatta volna a gazdag, kényelmes életet, mindent elhagyott, hogy az Evangélium tanítását követve a szegényeknek és a leginkább kiszolgáltatottaknak szentelje magát, a koldulástól sem riadt vissza, hogy elláthassa betegeit. Az 1926 és 29 közötti különösen kegyetlen, véres vallásüldözés időszakában Lupita anya saját, és nővérei életének kockáztatásával kórházában papokat rejtegetett, élükön Francisco Orozco Jiménez guadalajarai érsekkel. Üldözőitől sem tagadták meg a segítséget, illetve ápolták sebeiket, így a katonák végül megvédték a nővéreket és a kórház betegeit. Lupita anya 1963. június 24-én hunyt el Guadalajarában, 85 éves korában. Még életében a kongregáció 11 házat nyitott Mexikóban, ma a nővérek 22 központot tartanak fent, az ország határain túl Peruban, Görögországban és Olaszországban.
Laura Montoya Upegui nővér 1874-ben született egy kis kolumbiai faluban, Jericóban mélyen hívő katolikus család gyermekeként. Alig két éves volt, mikor édesapját megölték, az országban dúló testvérháborúban életét adta hazájáért és hitéért. A nagy szegénységben felnövő kis Laura édesanyjától megtanulta a keresztényi megbocsátást. Egész kis korától fogva különösen vonzódott a karmelita lelkiséghez, napi kedves olvasmánya a Szentírás volt. 16 éves korában tanítónőként kereste kenyerét. 1914-ben megalapította a „Szeplőtelen Mária és Sienai Szent Katalin missziós nővérei”- kongregációját. Még abban az évben öt társnőjével útra kelt, hogy az indián őslakossághoz elvigye az Evangéliumi jó hírt. Az őserdő mélyén beilleszkedett az indián kultúrába; és szegénységével, alázatosságával, egyszerűségével sikerült ledöntenie a kora polgári és vallási vezetői által emelt rasszista és a diszkriminatív falat – ezért sok támadás is érte. „Misztikus hangok” – című önéletrajzi írásában összefoglalja szeretetpedagógiájának lényegét, amelyet áthat az egyház iránti engedelmesség. A fáradhatatlan misszionáriusnő 9 évig tolókocsihoz kötve élt és dolgozott, majd hosszú szenvedés után 1949-ben Medellínben hunyt el. Ekkorra missziós kongregációja 467 szerzetesnővel 3 országban 90 helyen működött, ma Laura nővér követői Amerika, Afrika és Európa mintegy 19 országában folytatják apostoli szolgálatukat.
Boldog Giulia Nemesia Valle 1847-ben született az észak-itáliai Aosta városában jómódú család leányaként. Négy éves korában elveszítette édesanyját, így korán megtapasztalta a fájdalmat, a kereszt élményét, amelyet azonban a mások iránt táplált szeretetben és gyöngédségben élt meg. 11 évesen a franciaországi Besançonba küldik tanulni az Irgalmas nővérekhez, ám amikor tanulmányai végeztével visszatér szülővárosába, feszült családi helyzetet talál, édesapja újranősült, fivére nem szívleli. Amikor édesapja megpróbálja férjhez adni, Giulia nem habozik: ő már életét Istennek ajánlotta, egyetlen vágya, hogy Irgalmas nővér lehessen. Novíciátusa végén a szerzetesi ruhával együtt új nevet kap, egy első században élt vértanú, Nemesia nevét, akinek példáját egy életen át követi: Jézus iránti szeretetéről tanúságot tenni mindig, bármilyen áron. Tortona városába küldik elöljárói, ahol franciát tanít egy általános iskolában, odaadóan gondozza az árva gyerekeket. Az egész város tudja, hogy Nemesia nővérnél bátran kopogtathat, mindig segítő kézre talál – úgy hívják: „a mi angyalunk”. 40 évesen a közösség elöljárója lesz, de nem sokra rá új szolgálat várja őt egy Torino melletti kis faluban, ahol az Irgalmas nővérek új házában vezeti az ifjú novíciákat az Isten iránti odaadás útján. Nevelési módszere most is a jóság, a megértés, a türelem. 13 év alatt körülbelül 500 novíciát tanított, majd 1916-ban, életét Jézusnak ajánlva hunyt el. VR/MK