Urunk Bemutatása, Gyertyaszentelő Boldogasszony, február 2.

„Hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek”.
Az agg Simeon szavaiban az egyház hitvallása szólal meg ezen a napon Jézusról. Gyertyát szentelünk a templomban, ünnepi körmenetben visszük a fényt, hogy tanúságot tegyünk arról: megtaláltuk a világosságot, aki megvilágítja életünk sötétségeit, hogy értelmet adjon mindennek, és föltárja előttünk a kinyilatkoztatás titkát.
Az evangéliumi elbeszélés első üzenete és tanúsága az, hogy Mária és József milyen alázattal és hűséggel teljesítenek mindent, amit vallásuk törvénye előírt. Az Istentől rájuk bízott titok és kegyelem nem tette őket önteltté, nem érezték feljogosítva magukat semmilyen előjog gyakorlására, nem lettek kivételezettek, csupán még őszintébb hűséggel akarták megélni mindennapjaikban az Isten iránti szeretet egyszerű gesztusait. Engedelmesen teljesítik a Mózes törvényében megírtakat, magatartásukkal is bemutatva azt, hogy a gyermek is azért jött, hogy megtanítson bennünket az Atya iránti engedelmes szeretet megélésére. Ma is ez a szentség útja: a hétköznapokban csöndesen megtenni mindazt, amit az Isten szeretete megkíván tőlünk. Nagy ajándékot kapunk Istentől, amikor nekünk adja igéjében és az eukarisztia kenyerében Jézust, de ez az ajándék arra való, hogy a kis dolgokban, a hétköznapok hűségében váljunk naggyá. Komoly kísértése a mai embernek, hogy csupán a nagy alkalmakra várakozik, a látványos, hősi cselekedetekre, miközben elszalaszt, elenged oly sok egyszerű lehetőséget a csöndes szeretet megéléséből. Világosság azért támadt a számunkra, hogy meglássuk az egyszerű tettek hűségének nagyszerűségét, az „egy pár gerlét vagy két galambfiókát”, melyek által szívünk engedelmes szeretetéről vallhatunk.
Azután a Krisztus hozta fényben megláthatjuk az imádkozó, várakozó, Szentlélekkel eltelt emberek megöregedett, de öregségében is gyönyörű arcát. Simeon és Anna arca azért szép, mert életük minden mozzanatában nyitottak voltak arra, hogy befogadják a Szentlélek jelenlétét magukba. A Lélek indításaira cselekszenek, a Lélek szavára figyelnek és a Lélek világosságában, szeretetében és erejében látják meg és fedezik föl az Igazságot, a testben megjelent Isten Fiát. Õ adja nekik a békét, a lélek harmóniáját, melyben szelíd boldogsággal vallanak Istent magasztaló szavaikkal arról, hogy most már elbocsáthatja őket az Úr, mert meglátták Isten Szabadítását. A Lélek kinyilatkoztatása azonban arra is figyelmeztet, hogy nem elég csupán szemlélni Krisztus világosságát, de azonosulni is kell vele, ami nem ritkán áldozatokat, a szenvedésben való közösséget kívánja meg tőlünk. Ez a közösségvállalás a tétje mindennapi hitvallásunknak. Jézus, és az általa hozott világosság jel és felszólítás a számunkra, hogy naponta döntsünk mellette vagy ellene. Senkit sem hagy közömbösen a kinyilatkoztatás fénye. Mindenkinek vallania kell arról, mit jelent a számára Krisztus világossága.
De ez a találkozás, ez a Krisztus fényének befogadása mindig küldetés is a számunkra: „Beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak”. Keresztségünk küldetésének titka, hogy beszéljünk a „gyermekről”, hogy hirdessük őt és elvezessük világosságához mindazokat, akik még sötétségben, kilátástalanságban élnek. Ez a küldetés szintén a csöndes hétköznapok egyszerű feladatai közé tartozik úgy, ahogyan az evangéliumi esemény lezárásában megismerjük: „Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba” és a názáreti csöndben valósították meg mindazt, amit megismertek a kinyilatkoztatás fényében.
A Zsidókhoz írt levél is a közösségvállalásra irányítja figyelmünket. Ott elsősorban arról van szó, hogy Jézus vállalt közösséget velünk. Ez a közösségvállalás az alapja annak, hogy „tud segíteni azokon, akik kísértésekkel küzdenek, mivel ő maga is kísértést szenvedett”. Küldetése arra szól, hogy emberségében is megmutassa azt, hogyan lehet és kell minden helyzetben megélni az Atya iránti engedelmességet és szeretetet. Megismerjük e néhány mondatból, hogy Jézus a nép bűneiért vezekelt, mint irgalmas és Istenhez hűséges főpap. Így hozta meg a szabadságot azoknak, „akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett”. És talán újra kezdjük fölfedezni azt is, mit jelent a mi életünkben is az önmagunkért és másokért elfogadott és felajánlott vezeklés. Mert ítélkezni és bírálni már tudunk, de talán engesztelni, vezekelni, vagyis szeretni még nem eléggé. Ha Jézus közösséget vállalt velünk, nekünk is közösséget kell vállalnunk egymással is, hogy tenni is tudjunk egymásért.
A Malakiás próféta által megszólaló Isten szava is Jézusról beszél, a mai ünnep misztériumát megvilágítva. Elmondja, hogy már jön az Úr, akit keresünk és aki után vágyakozunk, de két kérdést tesz föl számunkra: „Ki tudja elviselni jövetele napját? Ki maradhat állva, amikor megjelenik?” Mert ő tűzzel jön, hogy kiégessen belőlünk mindent, és egészen tisztává tegyen, vagyis értékessé formáljon, mint az aranyat és az ezüstöt. Az Úr és az ő világossága, tüze nem azért jön, hogy kívülről gyönyörködjünk benne, hanem azért, hogy bensőnkben alkosson újjá bennünket. Ez az, amiről Keresztelő János is tanúskodik, amikor arról beszél, hogy ő csak vízzel keresztel, de az utána jövő, az Szentlélekkel és tűzzel keresztel majd (Lk 3,16). Ez a tűz megtisztít, nemessé éget és utat mutat. Ezen a napon fogadjuk be tüzét, hogy mi is benne átizzítva fény lehessünk másoknak. Hollai Antal/MK