Urunk megkeresztelkedése (január 12.)

„Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket”
Jézus megkeresztelkedésének ünnepe saját keresztségünk titkára irányítja figyelmünket és felszítja bennünk a legszentebb ajándékot, melyet Istentől kaptunk, a Szentlélek jelenlétét és munkálkodását bensőnkben. A keresztség, az alámerülés, a lemosdás jól kifejezi azt a belső igényt, amely a tisztaság után vágyakozó ember lelkéből fakad. Keresztelő János olyan próféta, aki a Jordán partján vízzel keresztelt, hogy eleven jele legyen annak a bűnbánatnak, mely Istenhez emeli az ember lelkét, mely nem azért aláz meg, hogy mások előtt megszégyenítsen, hanem, hogy fölemeljen. Próféta, aki tisztában van azzal, hogy nem ő a Messiás, hanem csak annak előfutára, nem ő az ígéret és bűnbocsánat, csak annak hirdetője és reménybeli fölmutatója. János olyan próféta, aki tudja, hogy utána jön az, aki „hatalmasabb nála”, akinek saruszíját megoldani sem méltó, aki nem szimbólum vagy előkép, hanem Isten Fia, aki Szentlélekkel keresztel, vagyis újjáteremt tökéletes isteni harmóniában és szépségben. Ilyen prófétákra van szükség ma is. Ilyen prófétai küldetés részesei lettünk mi is saját keresztségünkben. És amikor keresztségünk titkára emlékezünk, ezt a prófétai küldetést kell újjáéleszteni önmagunkban nekünk is. Hirdetnünk kell, és saját személyünkben tanúsítani a bűnbánat valódi értékét, azt a megnyílást a Szentlélek befogadása előtt, aki tüzével képes kiégetni minden rosszat, szeretetével pedig tökéletesen újjáteremteni minket. A víz csupán jel, a Szentlélek azonban Isten Lelke, aki valóban betölt és gazdaggá tesz bennünket a szeretetben. A Szentlélekkel eltelt, vagyis a bűnbánatban megtisztult ember képes befogadni a kinyilatkoztatás fényét, vagyis fölismerni, hogy Jézus az Atya szeretett Fia, akiben neki kedve telik. Ezt pedig azért kell tudnunk, mert nekünk is ki kell formálnunk önmagunkban a Fiúnak, Jézusnak vonásait, ha azt akarjuk, hogy az Atya bennünk is kedvét találja.
Szent János apostol is első levelében, a mai szentmise második olvasmányában a Szentlélekről beszél, aki tanúságot tesz Jézusról, az Isten Fiáról, mert „a Lélek igazság”. Ha a Lélek valóban igazság, akkor tanúságtétele is az igazságról szól, vagyis Jézusról, az Atya szeretett Fiáról. A keresztségben a Lélekkel találkozva, Õt befogadva, az ember az Igazsággal találkozik és azt fogadja be, hogy újjászületett életében már teljesen az Igazságnak megfelelően tudjon élni. A mai ember számára ez az egyik legnagyobb nehézség, mert a mai gondolkodás olyannyira relativizálja az Igazságot, és tagadja az abszolút Igazság létét. Nem szeretjük az igazságot, mert az kötelez bennünket, és annak hatása alól nem bújhatunk ki. Az igazsággal való találkozásunk azért is fontos az életünkben, mert az Igazság, aki maga Jézus, önmagunkkal szembesít és megismertet saját magunkkal bennünket. Ehhez van szükségünk az alázatra, hogy képesek legyünk beletekinteni az Igazságba, mely Jézus szavai szerint „szabaddá tesz” bennünket. Alázat nélkül ugyanis nem létezik szabadság, csupán emberi önzés, amely még inkább saját magunk és rendetlen vágyaink rabjává tesz bennünket. Boldog az az ember, aki fölismeri és mer találkozni életében az Igazsággal, mert így válik teljessé élete, és nyer végső célt földi útja.
Izajás próféta az első olvasmányban az Úr szolgájáról beszélve azt hangsúlyozza, hogy az Úr kiárasztja rá lelkét és igazságot visz a nemzeteknek. Jézusra értelmezve ezt a képet, saját magunk küldetését ismerhetjük fel, hiszen keresztény életünk Jézus küldetésének folytatása. Missziós küldetésünk ugyanis a keresztség szentségéből fakad. Ha a keresztségben eltölt bennünket is az Úr Lelke, ő arra indít bennünket, hogy igazságot vigyünk embertársainknak, akikhez küldetésünk szól. Tanúságtételünket azonban szerényen, szelíden, valóban belső meggyőződéssel kell megtennünk. Úgy, ahogyan a prófétai jövendölés is beszél: „Nem kiált, nem emeli föl a hangját és szava se hallatszik az utcán. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét nem veszíti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön.” Az igazság ugyanis nem attól igazság, milyen sokan és milyen nagy hangon mondják. Az igazság, önmagában igazság.
Ez az igazság ránk bízott üzenet. Nem mi találtuk ki, nem tőlünk származik, mi csak arra kaptunk megbízást, hogy hirdessük, csorbítatlanul. Hiszen ezt mondja a prófétai szó: „Én, az Úr hívtalak meg az igazságban, én fogtam meg a kezed, és én formáltalak. Általad kötök szövetséget és én adok világot a nemzeteknek”. Felelősek vagyunk ezért a küldetésért. Jézus megkeresztelkedésének ünnepe töltsön el bennünket ezzel a felelősségtudattal, és adjon erőt a hűséges szolga megvalósításához. Mert amint Jézus is megerősödött küldetés tudatában a megkeresztelkedésekor, úgy nekünk is erősödnünk kell saját meghívottságunkban, amikor őt ünnepeljük. Hollai Antal/MK