Urunk mennybemenetele, május 12.

„Õ nem azért távozott, hogy magára hagyja az esendő embert, sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy követhetjük e mennybe, ahová mint az Egyház feje és az élet szerzője érkezett” (Prefáció). Az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepe és eseménye nem eltávolodás, nem magára hagyása az elbukott, de megváltott emberiségnek, hanem egy új jelenlét kezdete, az Egyház missziós jellegének és feladatának meghatározása. Ezért mondja a mai evangéliumban, utolsó mondataival a mennybe menő Jézus apostolainak: „Menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” Jézus mennybemenetele azt jelenti, hogy nem látható többé fizikai, testi valóságában, befejezte az Atya által rábízott küldetést: átadta tanítványainak a kinyilatkoztatás üzenetét, és új formában marad közöttünk. Az Egyháznak, és benne az egyes hívő, keresztény embernek az a feladata, hogy keresse, fölismerje és tanúsítsa a világban ezt az új jelenlétét a Mesternek. Mert ez a jelenlét az alapja és egyben a garanciája is az Egyház isteni küldetése teljesítésének. Ezért annyira fontosak Jézus szavai: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”. Vajon felismerjük-e jelenlétét a világban és saját életünkben is? Mielőtt könnyen válaszolnánk erre a kérdésre, tudatosítanunk kell, hogy a feleletet nem a szavaink, hanem a tetteink, az életünk adják meg. Jézus jelen van közöttünk igéjében és az eukarisztia kenyerében. Jelen van a másik emberben, hogy szolgáljuk őt. Jelen van kereszthordozásainkban, belső küzdelmeinkben és szenvedéseinkben, hogy egyesülni tudjunk vele, és szemlélhessük a dolgok valódi értelmét. Jelen van örömeinkben és sírásunkban, életünk minden helyzetében és mozzanatában, hogy állandóan jelenlétében élhessünk. Mert Õ a dolgok, és az életünk valódi értelme.
Róla vall Szent Pál apostol is az efezusiakhoz írt levelében, a második olvasmányban. Az Atyához fordul imádságában és tőle kéri a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerhessük őt. Igen. Jézus jelenlétének felismerése életünkben, nem egyszerűen emberi bölcselkedés eredménye, nem emberi kitalálás, hanem Isten kinyilatkoztatásának ajándéka. Azért kell csöndet teremtenünk önmagunkban, hogy ez az ajándék megszólalhasson bennünk. Szava pedig világosságot gyújt bennünk, olyan világosságot, mely megismerteti: milyen reményre hívott meg, milyen gazdag az a fenséges örökség, melyet nekünk szán és milyen nagy az ő hatalma mirajtunk. A világ, amelyben élünk, sötétségben van. Világosságot csak a háborúk, a gyűlölet, az embertelen önzés világító lövedékei adnak, melyek csak ideig-óráig adnak világosságot és célpontokat az emberi önzésnek. Valódi világosságot a hajnali fény, a húsvéti fény, Krisztus világossága adhat, mely „az emberi nemre szelíden árasztja a megváltás fényét”. A keresztény ember küldetése éppen abban áll, hogy Jézust megjelenítve, ezt a szelíd fényt hordozza és nyújtsa másoknak is. A mai ünnep így valóban a remény ünnepe, mert arról a Jézusról beszél nekünk, aki megmutatja jövő sorsunkat, végső célunkat és az oda vezető utat is. Fölemeli földre szegezett, gyakran reménytelennek tűnő tekintetünket és új lendületet ad mindennapi tevékenységeinknek. Szükségünk van az ilyen ünnepekre, mert ezek adják meg az erőt a jelen értékes megéléséhez. A jövő a jelenből épül, de a jelen helyes megélése a jövőbe tekintő ember reménységének gyümölcse.
Ez az előre nézés, fölfelé tekintés, majd visszatérés a napi feladatokhoz, mutatkozik meg az első olvasmány szavaiban, az Apostolok Cselekedeteinek könyvéből vett részletben. Elmondva Jézus mennybemenetelének eseményét ezt írja: feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe. Majd megjelenik a két fehér ruhába öltözött férfi, akik az ég felé, a jövő reménysége felé néző apostolok tekintetét visszairányítják a jelenbe, arra a feladatra, melyre magától Jézustól kaptak megbízást. A feladatot már ismerik, de annak megvalósításához még nem elég erősek. Még nem kapták meg a pünkösd Lelkét, még ezekben a napokban is kételyek, félelmek élnek a szívükben, de várják az ígéret beteljesedését. Hiszen Jézus megígérte: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a Föld végső határáig”. Jézus ígérete beteljesedett és azóta az Egyház szüntelen hűséggel teljesíti küldetését. Miközben Jézusról tanúskodik a világban, fölépíti Krisztus titokzatos testét, és maga is a föltámadott és mennybement Jézus új jelenlétének megvalósítója az ő második eljöveteléig.
Nagy tehát a felelőssége a ma keresztény emberének. Hiszen Jézus föltámadásába vetett hite, valamint az örök élet reménye elvont igazság marad mindaddig, amíg tetteivel nem igazolja hite igazságát. A tanúságtétel nehéz, de nem is önmagunkban kell vállalni és nem is önmagunkban kell bizakodni, hanem abban, aki megígérte: velünk marad mindennap a világ végéig. Hogy bízni tudjunk benne és ígéretében, szükségünk van arra, hogy őszintén keressük és naponta átéljük a vele való találkozás örömét. Erről az örömről vallanak azok, akiket szenteknek hívunk, akik jelenléte és tevékenysége mindig furcsa és talán érthetetlen, időnként pedig gúny tárgya lesz e világ embere számára. Örömük nem is a könnyű életet kereső felületes ember pillanatnyi élvezete, hanem a szív békéjét hordozó ember biztonságtudata. Ezt a békét és biztonságtudatot adja meg és erősíti bennünk Jézus mennybemenetele ünnepének titka. Hollai Antal/MK