Utak és útvesztők

Utak és útvesztők: a könyv borítóján olvasható címet adta a szocialista rendszer évtizedeiben összesen tizennyolc évet börtönben raboskodó Lénárd Ödön (1911–2003) piarista szerzetes, író tervezett emlékiratainak. A cím arra utal, hogy vannak járható utak a múlt megfelelő kezelésére, és baj lenne hibát hibára halmozva útvesztőkben tévelyegni, és így alkalmat adni arra, hogy ellenséges hatalmak gonosz szándékkal mutogassanak rá arra, amit talán szívesen eltakarnánk. Az emlékiratok kidolgozását a piarista atya halála akadályozta meg. Lénárd Ödön életének utolsó évtizedében fáradhatatlanul kutatta a kommunista egyházüldözés levéltári anyagait, és dolgozott a dokumentumok vázlatos, belső logika szerinti csoportosításán. Ennek a feladatnak a folytatásával bízta meg Tímár Ágnes nyugalmazott ciszterci apátnőt, aki hatvan éven keresztül ismerte Lénárd Ödönt, legközelebbi munkatársa, lelki társa volt, s aki szintén több évet töltött börtönben, amiért titokban szerzetesközösséget alapított.

Lénárd Ödönt alapvetően két kérdés foglalkoztatta, amelyre a lehető legobjektívebb választ szerette volna adni: mi történt velünk, keresztényekkel, az 1945–1990 közötti időszakban? Mi, keresztények, milyen választ adtunk az egyházüldözés kihívására? A rengeteg szenvedésen keresztülment, de Krisztus mellett mindvégig hűségesen kitartó piarista szerzetestől mi sem állt távolabb, mint az ítélkezés. Halála előtt nem sokkal figyelmeztetett: „Az utolsó pillanat utolsóját látom abban az irányban, hogy meginduljon a magyar katolicizmus őszinte megnyilatkozása az elmúlt időről. Azt mindig mondottam, hogy az természetes, hogy a hóhér hóhér. A megnyilatkozásokban nem is arra kell kíváncsinak lennünk, hogy milyen volt például az ÁVO szerkezete, hanem arra, hogy az egész ügyből mi derül ki mireánk, mit csináltunk jól, mit hibáztunk el, és hogy az egész ügyből mit kell magunkon javítani. Nem akart semmi egyebet ez az írás… A könyv végső célja tehát az, hogy ezt az önmagunkkal való szembenézést, önmagunk számára való megnyilatkozást a legszélesebb körökben elindítsam.”

A piarista szerzetes visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a kommunisták aljassága és ravaszsága nem ismert határt, ha arról volt szó, hogy megtörjenek, ellehetetlenítsenek egyházi személyeket, vagy az egyházhoz tartozó, hívő világiakat. Az élet minden területén működő besúgóhálózatuk révén kitűnő információkkal rendelkeztek, s így pontosan tudták kinek-kinek a gyenge pontjait – pénz, karriervágy, irigység, szexualitás. Ezek ismeretében pedig mindent elkövettek azért, hogy kompromittálják, zsarolják az illetőt. Lénárd Ödön hangsúlyozza, mennyire fontos volt, hogy a kiszemelt személy – se a szabad életben, se a börtönben – ne fogadjon el semmiféle ajándékot vagy szívességet a hatalom embereitől, mert annak mindig többszörös és súlyos ára volt. Kitér a piarista atya a szocialista állam és az egyház tárgyalásaira is. Idézi a jelenlegi pápát, XVI. Benedeket, aki még bíboros korában írta egyik könyvében, hogy tárgyalni kell, de tudni kell azt is, hogy mikor kell felállni. Lénárd Ödön rámutat: a kommunista tárgyalási módszer egyik gyakorlati utasítása volt: „vég nélkül tárgyalunk, de egy hajszálat sem engedünk.” Ezzel találkozott mindvégig a Vatikánnal való tárgyalások levéltári anyagában.

Lénárd atya vallja: a történelem lényege az ember, és a történelemben az ember a legmegfoghatatlanabb. Ugyanakkor valójában soha nem rólunk van szó, mindig két természetfölötti erő küzd egymással. „A Jó és a Gonosz örök kozmikus küzdelmének voltunk szemtanúi és néha részesei. Egyszer-egyszer megérintett bennünket a megbecsülő szeretet, amikor megtapasztaltuk, hogy a Jóság oldalán vagyunk, mert a magunk szegény embersége nem érdemelte meg a hatalom erőszakeszközeinek felvonultatását, amivel éltek ellenünk.”

Lénárd Ödön az egyház és a mindenkori társadalmi környezet kapcsolatát elemezve megállapítja: az Egyház állandóan két malomkő között őrlődik. Ezek egyike a kinyilatkoztatás, amit az Egyház Istentől kapott, készen és megváltoztathatatlanul, mégpedig azért, hogy a világ végéig hirdesse az emberiségnek. A másik a minden eszközzel megsemmisítésére törekvő erőszak. Az Egyház azonban a kapott kinyilatkoztatáshoz nem nyúlhat hozzá, azt hirdetnie kell, akár alkalmas rá az idő, akár alkalmatlan, ahogy azt Szent Pál írta. (2Tim 4,2) „Az emberek, akiknek hirdetnie kell, hol itt, hol ott vágnának le belőle egy szeletet, az érdekeiknek megfelelően, és így ellentétbe kerülnek az Egyházzal, mert annak nincs módja az Evangélium megváltoztatására. Ha az Egyház nem hirdeti az Evangéliumot, céltalanná válik a léte és hűtlen a magatartása.” Lénárd Ödön egyértelműen fogalmaz: „Akármilyen idők járnak az Egyházra, egy főpapnak az a dolga, hogy körömszakadtáig védje az egyházi intézményeket, nem pedig az, hogy a szétrombolásra szántakból uszadék fákat rántson ki a partra a maga hasznára…” Ugyanígy figyelmeztet a keresztények egyéni felelősségére is: ne elsősorban azt kutassák, miben kell másoknak megváltozniuk, hogy jobb legyen a világ, hanem azt, hogy ők mivel tudnának hozzájárulni a világ állapotának jobbításához.

Nagyon emberiek a visszaemlékezések személyes fejezetei. Így pl. annak plasztikus leírása, ahogy az ugyancsak törhetetlen gerincű Werner Alajos, a magyar egyházzene egyik legkiemelkedőbb képviselője háttal a börtönzárkának, az ablakon keresztül az égre nézve komponálja híres Mercedes misé-jét. Lénárd Ödön szerint „Nem is a komponálás volt a fontos, hanem hogy az ember a maga belső törvényei szerint tovább élje lelki-szellemi életét. Azt a szellemi életet, amit kint is élt. Mert ha a kapun kívül nem volt valami ilyesmije, a kapun keresztül is az addigi semmijét vitte. De akinek megvolt a maga belső ’valamije’, azzal a besúgók sem tudtak sokat kezdeni.” Visszafogottan szól az atya az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Krisztusról, aki ténylegesen ott volt velük a rabság hosszú évei alatt. Legnagyobb kincsként emlékszik vissza az otthonról beküldött élelmiszer csomagban lévő konszekrált kekszre, amit rejtegetni kellett a foglárok és a besúgók elől. A börtönlét súlyos lelki megpróbáltatásiról így fogalmaz: „Aki elfogadta a feladatot és megélte mint sajátos küldetést, az erőt kapott. Aki menekülni akart belőle, az sokkal jobban megszenvedte, belebukott… tönkrement.”

A könyv második részében Soós Viktor Attila történész és Szabó Gyula plébános – aki negyedmagával évek óta kutatja a kommunista egyházüldözés évtizedeit – tanulmányukban bemutatják, hogyan ellenőrizte a Magyar Katolikus Egyház tevékenységét az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). Nem volt olyan szegmense az egyházi életnek, ahol ne érvényesült volna a hivatal akarata, beleértve a püspöki kinevezéseket, az egyházi iskolák számát, vagy azt, hogy kik kerülhetnek vezető pozíciókba a katolikus lapoknál, s azok egyáltalán, miről és hogyan írhatnak. A szerzők határozottan leszögezik, hogy az ÁEH nem az egyház működését segítő, „hanem azt mindenben totálisan ellenőrző intézmény volt. Magyarországon egyetlen ellenzéki szervezet maradt fenn a kommunista diktatúra alatt, a történelmi egyházak. Itt elsősorban a létszámában, szervezeti felépítésében legerősebb katolikus egyházra kell gondolnunk, így az államhatalom támadása elsősorban rá irányult… Az ÁEH számára rendkívül fontos volt, hogy legyen egy politikailag teljesen megbízható egyházi nemzedék, akik a Miklós Imre által képviselt egyházpolitikai vonalat önként, belső meggyőződésből képzelik. Így lehetett elérni, hogy az állam egy idő után visszavonuljon az egyház közvetlen kézi vezérléses irányításából, és a feladatot a megbízható püspökökre bízza.”

A tanulmány feltárja, hogy sokan bizonyultak gyengének az erőszakos államhatalommal vívott folyamatos küzdelemben, felőrlődtek és megalkudtak, s olyanok is voltak, akik kifejezve a hatalomhoz való lojalitásukat, túlteljesítettek.

A szerzők nem hallomásból, nem a pletykák szintjén közölnek dolgokat, szigorúan datált dokumentumok alapján kapunk képet a negyven évig tartó korszak diktátumos egyházpolitikájáról, annak lelkeket romboló hatásáról. Sok egyházi személy – papi és világi egyaránt – kiszolgálta a rendszert, jóhiszeműségből, kényszerből vagy karriervágyból, de voltak olyan, Lénárd Ödönhöz hasonló, gyémántkeménységű jellemek is, akik semmiféle megalkuvásra nem voltak hajlandók, sziklaszilárdan kitartottak hitük mellett mindvégig. A kötet egyik szerzője, Szabó Gyula szerint az egyházüldözés nehéz évtizedeiben a hitet és a magyar egyházat nem a békepapság és a kollaborálók magatartása mentette meg, hanem a Mindszenty Józsefek, a Brenner Jánosok, a Lénárd Ödönök, a Tímár Ágnesek, a Tabódy Istvánok, az Olofsson Placidok, vagy az olyan közösségek, mint a Regnum, a Bokor és a civil hívők sokasága, akiknek a hite a legnehezebb időszakokban sem rendült meg.

Ennek a korszaknak a történelmi kutatása még alig kezdődött el, s ez a kötet egyike a legelső – rendkívül fontos és nélkülözhetetlen – kísérletnek a múlt feltárásában, csakúgy mint Tomka Ferenc Halálra szántak, mégis élünk! című, 2005-ben a Szent István Társulatnál megjelent monográfiája. Rengeteg feladat vár a jövő történészeire, írástudóira, hogy Lénárd Ödön atya nyomdokain haladva feltárják a szocialista időszak útjait és útvesztőit. Nem az ítélkezés, hanem a tisztánlátás érdekében. A szerzők szerint „Ami 1948-1990 között velünk keresztényekkel történt, a XX. század technikai és civilizációs körülményei között, az lényegében az első három század keresztényüldözésével analóg jelenség.”

Végezetül álljon itt Tímár Ágnes gondolata, aki utalva a kötet címére, így fogalmaz: „Nem egyszerű megkülönböztetni az utat az útvesztőtől. Értelmünk elhomályosult, akaratunk rosszra hajló lett, és mégsem nyugszik meg bennünk a lélek, csak az Isten igazságában. Valahol alapvetően mindig erről az igazságról van szó. Az igazságról, amit szüntelenül keresünk, és ami nem engedi magát megtéveszteni látszatokkal. Nem elméleti kérdés ez. Ott van emberi életünk kezdeténél – ha tudomásul vesszük, ha nem –, létünk értelme, oka… Keresésünknek értelmet ad, megmutatja a miérteket, és félrelöki a hamis érveket…” (Kairosz Kiadó, 2006)

Magyar Kurír