Útravaló – 2020. április 12., húsvétvasárnap

Jeruzsálemben, az elmúlt évek egyikén, hasonlóan, mint Péter és János, siettünk az üres sírhoz öreg barátommal. Szinte csak ketten voltunk, a sikátorokban még nem nyitottak az üzletek, a turisták tömege sem hömpölygött még az Óvároson keresztül. A szent sírt őrző ferences atya tanácsolta, hogy korán menjünk, mert amikor kinyitják a bazilika kapuit, a zarándoktömeg már tódul is be. Hűvös volt a hajnal, sietve surrantunk a város emelkedő pontjához. A keskeny utcák labirintusában, simára koptatott, jókora köveken futva szaporáztuk lépteinket a sírhoz, ami persze már nem egy barlang a temetőben, hanem kétezer év súlyos emlékeit őrző zarándokhely.

Királyok, uralkodók, politikusok, filmsztárok, sportolók, írók, művészek, a Közel- és a Távol-Kelet és az óceánokon túli tömegek zarándokhelye lett. Szerzetesek és papok, vallási és politikai vezetők keresik fel az üres sírt, ami az első húsvét óta a kereszténység legfontosabb helyszíne.

Amikor a szerzetes kinyitotta a bazilika hatalmas ajtaját, és beléptünk az előcsarnokba, valaki már megelőzött minket. Az előtérben egy hatalmas, Jézus korabeli vörösmárvány kőlap fekszik, a halottakat ilyenen balzsamozták be és csavarták gyolcsokba, ahogyan a temetkezési szokás ezt megkívánta. Amint beléptünk a csarnokba, finom, csodálatos illat csapott meg. Távoli földrészekről származó kenetek, balzsamok és parfümök sokaságának illata, amit zarándok asszonyok hoznak – hogy mintegy bebalzsamozzák Jézus testét. Fogadalomból, hálából vagy szeretetből, megtérésükért. Amikor tehát beléptünk, egy asszony már ott térdelt, és a márványlap fölé hajolva, illatos kenettel simogatta a kőlapot, amin Krisztus is fekhetett. Szépséges szokás, mint a kereszténységben annyi más szépség. 

Kosztolányi Dezső, aki nem hívő korában is magához közel állónak érezte a katolicizmust, azt mondta egyik pap költő barátjának: olyan páratlan tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Ötödik jelzőt kellene adnotok neki. Négyet hittanban tanultam: egy, szent, egyetemes, apostoli; ötödik jelzője az lehetne, hogy szép. Kosztolányi azt mondja, hogy az önmagában fárasztó és unalmas életet a katolikus vallás széppé és változatossá teszi azzal, hogy ünnepeivel részekre bontja az esztendőt. Harsányi Lajos meséli el, hogy a költő végigveszi az esztendő keresztény ünnepi eseményeit. Itt most csupán az erre az időszakra vonatkozó részt idézem: „Hamut hintetek a kijózanult fejekre és azt mondjátok: Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel! És igyekeztek meggyőzni a világot, hogy mindenkinek szenvednie kell. A Kálváriára járatjátok az embereket, és a szenvedés szépségeit magyarázzátok nekik… És megjön a nagyhét. Elnémítjátok a harangokat. Felállítjátok a nagy Halott sírját. És döbbenve áll a világ a nagy ravatalnál. De nagyszombaton felzúgatjátok a Rómából visszatért harangokat. Aranyos karingbe öltöztök, és megindul az öröm mámorában ujjongó körmenet. – Alleluja! Föltámadt Krisztus e napon. A körmenet szegélyén sorfalat állnak a fák, zöld rügyekkel figyelnek rátok. – Igen! Igen! – mondogatják. Valóban itt van a feltámadás, a tavasz.” (Kovács Sándor: Isten embere, Budapest 1966)

Magyar Kurír