Útravaló – 2020. április 19., az Isteni Irgalmasság vasárnapja

Ismerősömet súlyos motorbaleset érte, meg kellett műteni. Már lábadozott, amikor meglátogattam. Örültünk mindketten, hogy túlélte, és nem maradt ott, a teherautó alatt. A sebet, ami a lábán tátongott, már csak egy laza kötés takarta. – Megmutassam? – hajtja föl a paplant és kezdi a kötést feloldani a lábszárán. Mit tegyek? – fut át rajtam. Nem szeretek sebeket nézegetni, ugyanakkor együttérzésem jeleként mégiscsak vethetnék rá egy pillantást. Végül úgy döntök, hogy nem, mégse nézem meg, majd amikor teljesen begyógyul. Látszik a barátomon, hogy megérti viszolygásomat, és mosolyog egyet a dolgon: ennyit az együttérzésről! Még csak nézni sem bírom azt, amit neki viselnie kell.

Tamás apostol az evangéliumban viszont egyenesen látni akarta a sebeket. Ki merte mondani, amit talán a többiek is éreztek, de megszólalni nem volt kellő bátorságuk: nem hiszem addig, amíg nem látom. Sőt, azt mondta: nemcsak látnom kell, hanem meg is kell tapogatnom ahhoz, hogy elhiggyem.

Gyakran előfordul, hogy egy összejövetelen vagy előadáson, ahol sokan vannak együtt, valakinek lenne kérdése a témához, de nem meri föltenni, mert fél tőle, hogy izgalmában nem jól fejezi ki azt, amit gondol. Vannak viszont olyan karakteres személyiségek, akik sok esetben mások kérdését is fölteszik.

A mai evangéliumban Tamás ad hangot annak a félelmének és aggodalmának, amivel mások is küzdenek, de nem merik kimondani: bár Jézus követője, mégis kétségei vannak. Mi talán sejtjük, hogy kétségek támadnak Tamásban, mert külön utakon jár, és így legföljebb addig jut el, hogy azt mondja: én nem hiszem. Sokan mondják ma magukról azt is: én vallásos vagyok attól még, hogy nem járok templomba. A magam módján vagyok vallásos, de nem tartozom egyházhoz, és nem gyakorlom a vallást. Ezek az emberek egyéni úton járnak, külön a közösségtől, távol az Egyháztól. De a hit igazi megtapasztalása csak közösségben lehetséges.

Az apostolok az ajtót zárták be, Tamás pedig a szívét. A zárt ajtón átmegy Jézus, a bezárt szíven nem tud. Amikor aztán Tamás visszatér az apostolok közé, és megnyitja a szívét, megbánja, hogy nem volt ott előbb. Döntenie kell: egyedül vagy közösségben. Akár így, akár úgy, mindenképpen az Egyházban. Jézus tehát megmutatta nekik kezét, lábát és oldalát. A látvány nem elborzadást, döbbenetet vagy pánikot váltott ki a tanítványokból, hanem örömet. Ez a sebek különbsége! Jézus sebei gyógyító sebek, kilehelt lelke pedig éltető Lélek. Béke veletek! Így köszön be az apostolokhoz, rájuk lehel, és folytatja: Vegyétek a Szent Lelket. A kép emlékeztet az első ember teremtésére, amikor Isten rálehelt, és az ember élő lénnyé lett. Ugyanez a kép jelenik meg Ezekiel látomásában, amikor az Úr üzeni a csontoknak: éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek.

A kereszt alatt álló János megjegyzi: látta, hogy Jézus így szólt, „beteljesedett”, aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét. Az Úr a halál pillanatában nekünk adta lelkét, hogy mi éljünk. Bűneinkért szenvedett és halt meg, és az apostoloknak elsőként a bűnbocsánat hatalmát adja. A bűnök megbocsátásával lehet a béke teljes mindenütt a világon. Ez az ő irgalma, az irgalmasság vasárnapján.

Magyar Kurír