Útravaló – 2020. március 3.

Szépek a népi ájtatosságok. Amivel teológusként nem tudok egyetérteni, az a szentmise utáni, a záróáldást követő imádságok sora. Miért az ellenérzés? Nem a rohanó ember mondatja, hogy ne, nem is az imádságtól a híveket távol tartó lelkipásztor, hanem a legszentebb áldozat iránt nyitott pap. Mi is történt az elmúlt harminc-negyven percben? A mi Urunk Jézus Krisztus jelent meg az átváltoztató pap szavára az oltáron, majd a Nagy doxológiában az ő közbenjárását kértük az Atyánál, végezetül pedig Krisztus valóságos étel és ital formájában a saját testét adta nekünk eledelül. Olyannyira valóság mindez, hogy térdet kellene hajtanom azelőtt, aki az imént magához vette az Urat! Mindez valóság. Mi ehhez képest az elmormolt ima? Mintha a mise kevés lenne! Nem. Krisztus egyetlen, valóságos, vértelen áldozata tökéletesen gyógyít minden bűnt és bajt. „Az imádságban ne fecsegjetek, mint a pogányok!” 

Kép: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír