Valóban a tömeg nyomja el az embert?

A legnagyobb veszély nem a tömeg hajlama, hogy elnyomja az egyént, hanem az egyén hajlama, hogy  beleveti magát a tömegbe és megsemmisül benne.

Ha egy ünnepnap délutánján a magasból a milánói Dóm térre és a körülötte lévő mellékutcákra pillantanánk, vagy a római Spanyol teret és az odavezető kis utcákat szemlélnénk, az „emberáradat” metaforát látnánk megtestesülve magunk előtt. 

Egy örvény, egy forgatag képe tárul elénk, amelyben az emberek, szinte egységes mozgással, hullámokban özönlenek, haladnak a sodrással, amely csak a mozgóárusok vagy a koldusok hulladékát hagyja a meder szélén.

Még hatásosabb a falka, banda kifejezés, amit főleg a fiatalokra használnak. Olyan csoportot jelöl ez, amely az erőszak állatias csíráit hordozza magában. Simone Weil, az emberi lét kiváló értelmezője, rendkívüli intelligenciával és lelkiséggel rendelkező párizsi, zsidó számazású írónő a Londoni írásaival kíméletlenül egy keserű igazság elé állít minket.

Ha igaz az, hogy a tömeg elnyomja és olykor megsemmisíti az embert, akkor még inkább igaz, hogy az alatt az úthenger alatt sokan nyugodtan kinyújtóznak várva azt, hogy egyéniségük minden vonását mellőzve „elsimítsák” őket, vagy az áradat példájánál maradva, belerohannak, hogy belefulladjanak.

Saját meggyőződéssel rendelkezni és ezt határozottan és egyenesen tartani, mint egy fáklyát tengernyi egyformává alakított emberi fej fölött, komoly és kemény feladat. A névtelen tömeg még biztos távlat is lehet, amelyben meghúzódik az ember, és amelyben nem csupán saját félelmeit oszlatja el, hanem a hitét, az identitását és a következetességét is.

A tömeget vagy a szürke kollektivitást sosem szabad összetéveszteni az élő közösséggel, amelyben a különbözőségek harmóniát alkotnak az egységben.

Magyar Kurír

(lt)