Varga Mátyás: Párbeszédet a régi és a modern művészetek között

A monostorok hagyományosan aktív közreműködéssel éltek a kultúraközvetítésben. Hogyan értelmezhető ma a Pannonhalmi Bencés Főapátság kulturális szerepvállalása?

Egy bencés apátság szinte mindig őrzi annak integritását, hogy a kultusz és kultúra összetartozik. A kultuszon és a kultúrán keresztül is meg kell próbálnia megszólítani az embereket. Pannonhalma erre az utóbbi években tudatosan odafigyelt. A templom felújításával, a megújított liturgikus térrel arra törekszünk, hogy a kultusz méltóképpen történjen. Ugyanakkor olyan világban élünk, ahol sokan távol állnak a vallástól. Úgy érezzük, azokhoz is van küldetésünk, akik nem hívők, nem gyakorló hívők, illetve a hithez való viszonyuk problematikus. Ezért indítottuk el kulturális programjainkat. Ezek természetesen szólnak mindenkihez. Azt üzenjük, hogy a kultúra és kultusz összetartozik, és szeretnénk, ha a kettő egyetlen valóságként jelenne meg, és a kultúra különböző eseményei a spirituális gazdagodást szolgálnák.  A közösség ezt nagyon fontosnak tartja. Ennek értelmében dolgozunk lassan már tíz éve.

Pannonhalma a kultúrában sokkal többet tesz a puszta közvetítésnél. Hogyan építette fel kulturális kínálatát?

Elindult kilenc évvel ezelőtt az Arcus Temporum, mely mostanra az egyik legjelentősebb kortárs fesztivállá vált Magyarországon. A kezdetben zenei fesztivál fokozatosan összművészetivé bővült, szerepet kapott a színház, képzőművészet és film. Úgy próbáljuk összeállítani a műsort, hogy ezek a területek egymás gazdagítását szolgálják. Az első kísérleti év után megértettük, hogy csak eredeti dolgot érdemes csinálni. Kidolgoztuk a ma is élő koncepciót. Amit adni tudunk, az a hely atmoszférája. Itt eltávolodhatunk a mindennapoktól, intenzív napokat élhetünk meg. Sokan hasonlítják lelkigyakorlathoz, mert annyi impulzus éri az embert a művek irányából, hogy mély lelki hatást, formálódást élnek át.

Miben találták meg az egyedi arculatot?

A hangsúlyt hiánypótló célzattal a kortárs művészetekre helyeztük. Ugyanakkor nem egyszerűen a kortárs művészetek irányába mentünk el, hanem a régi és modern művészetek közötti párbeszéd irányába. Az Arcus Temporum időhíd - összeköti a múltat a jelennel. A múlt önmagában múzeum, a jelen önmagában gyökértelen. Azt gondolom, hogy egy apátság egyik legfontosabb feladata, hogy helyet adjon a párbeszédnek, a kultúrában is. Mi párba állítjuk a központi programot, a meghívott kortárs zeneszerző műveit egy régebben élt zeneszerzőével. Tavaly például Helmut Oehring és Beethoven zenéje egymás mellett egészen különös világot teremtett, abban a pillanatban megszűnt mind a múzeum mind a gyökértelenség. Interakcióba lépett a két zene, hogy mindegyik egy-egy addig ismeretlen arcát mutatatta meg.

A párbeszéd lehet az eszköze annak, hogy átgondoljuk mind a múlthoz, mind a jelenhez való viszonyunkat?

Ennek a párbeszédnek két üzenete van. Az egyik azt mondja, hogy a múltnak értelme csak akkor van, ha a jelennel párbeszédet folytat. A másik pedig arra hívja fel a figyelmet, ha a jelen képes párbeszédet folytatni a múlttal, akkor a jelenben is feltételezhető az érték. A keresztény körökre is nem egyszer jellemző a múltba menekülés. Megfigyelhető, mennyire kevés elképzelésünk van a saját kultúránkról, hiszen múltnál az emberi elemek kiküszöbölhetők, nem kell azzal foglalkozni, hogy milyen ember volt Schubert. Marad egy tisztán zenei örökség, ami absztrakttá válik. A másik oldalon viszont azt érzékeljük, hogy ma az emberek nem valóságos kapcsolatot keresnek a kultúrával, hanem feelingeket. Félve a valóságos kapcsolattól, mert annak van rizikója. Ugyanígy félünk attól is, hogy erős spirituális hatás ér bennünket. A fesztivállal arra törekszünk, hogy mind a félelmet, mind az idegenkedést leépítsük. Az Arcus Temporum évről-évre azt üzeni: van lehetőség a találkozásra, van lehetőség a spirituális értelemben vett gazdagodásra.

Ezért tartják fontosnak, hogy a meghívott művészek a fesztivál idején a közönséggel együtt Pannonhalmán tartózkodjanak?

Igen, mind az alkotók, mind a fesztiválvendégek közül igen sokan végig itt vannak. Intenzív három napot élünk meg. Egyáltalán nem általános sem Magyarországon, de külföldön sem, hogy egy apátság helyszíneket kínál fel úgy, hogy a művészek kifejezetten oda hozzanak létre alkotásokat, és a közösség pedig ezeket a műveket befogadja. Nem feltétlenül szakrális tematikájú alkotásokról van szó, de a művésznek reagálnia kell a helyszínre, amit mindegyikük nagyvonalú gesztusként értékelt, még soha nem éltek vele vissza. A bizalomra bizalom a válasz, és ebből nagyon termékeny párbeszéd születik.

Mennyire ütközik a közönség értelmezési nehézségbe a kortárs művek esetében?

A fesztiválon a kortárs zeneszerző több műve hangzik el. Előbb-utóbb az ember füle kezd ráállni a zeneszerző világára. Megteremtődik a kontextus. Nem egyszer nehéz előre látni a közönség reakcióját, de – mivel egy folyamatról van szó – nem egyszer megtapasztaljuk, hogy nagy sikere lehet a legnehezebb zenei daraboknak is. Nagyon más úgy hallgatni a zenét, hogy az ember itt van Pannonhalmán. Könnyebb. Megteremtjük a befogadás a feltételeit, egy kicsit megkönnyítjük az utat, de nem kíméljük meg a hallgatót az erőfeszítéstől.

És a fogadtatás?

Nagyon pozitív. Erre talán az a legfontosabb bizonyíték, hogy nagyon sok a fiatal a fesztiválunkon. A muzsikusok ezt maguk is ki szokták emelni. A kortárs zenei koncerteknél ugyanis általában nem a fiatalság, hanem a szakmai közönség, a vájt fülű zenerajongók jelentik a többséget. Mi itt, Pannonhalmán bár szakmailag igényes felépítésre törekszünk, nem szeretnénk mégsem a zenész szakmának szóló fesztivál lenni. A zenét a közönségnek írják és nem a szakmának. Ebben a törekvésünkben próbálunk kitartani. Úgy látjuk, hogy ezt a fiatalok megérezték. Kedvezünk nekik a pénztárcájukhoz szabott jegyárakkal, és szívesen meghozzuk ezt az áldozatot azért, hogy őket megtarthassuk.

Felvállalhatja-e ma egy monostor, hogy a kulturális sokféleség világában tájékozódási pont legyen?

Pannonhalma szívesen vállalja ezt a feladatot. Amit évről évre adunk, intenzív válogatás eredménye. A zene terén például folyamatosan figyelemmel kísérjük a zeneszerzőket, kinek a zenéje tudna valamilyen viszonyba kerülni a mi helyszíneinkkel és a mi közönségünkkel. Keressük azt a zenét, amelyik képes megszólítani a mi közönségünket, és ezzel párhuzamosan az is folyamatosan foglalkoztat bennünket, hogy mi az a kontextus, amibe ezt tudnánk helyezni ezeket a műveket. Így van a színházzal is. Az „alternatív” kortárs színházat – a táncszínházat, a mozgásszínházat – a hívők, de az értelmiség egy része is meglehetős fenntartásokkal fogadja. Mi próbálunk úgy választani, hogy ezt az idegennek tűnő nyelvet közel hozzuk, humanizáljuk, hogy bevigyük a közönséget egy olyan kalandba, ahol átélhet valamit, ami a saját tapasztalatvilágával kapcsolatba hozható.

A fesztivál a válogatással részben értékítéletet is gyakorol.

Mindenesetre tesz egy javaslatot arra vonatkozóan, hogy mi mit tartunk érdekesnek. A válogatás soha nem egy személyi döntés, csapatban dolgozunk. Korban és látásmódban is különböző embereket kértünk fel a munkára. A zenei csapat élén egy külföldi zenei igazgató – idén már második éve a dán Bent Sørensen – áll, és az ő munkáját segítit két hazai zenei tanácsadó. Az egyik mindig gyakorló muzsikus, a másik fiatal zenetörténész. Folyamatos párbeszédet folytatnak.

Mit tart érdekesnek?

Minden országnak megvan a saját esztétikai standardja. Ha Pesten elmegyünk egy jobb színházba, akkor az ezen a standardon belül fog működni. Ugyanez a helyzet a koncertélettel is. Érdekesnek azt nevezem, ami ebből kicsit kimozdít bennünket, ami feszegeti az esztétikai standard határait. Olyan látásmódnak, alkotásoknak próbálunk helyet adni, amik szélesebb körben kevéssé ismertek, ugyanakkor mi fontosnak és inspiratívnak találjuk önmagunk és a közönségünk számára is. Nem annyira a nevekre utazunk – bár fellépett már a fesztiválon Gidon Kremer, Ránki Dezső, Perényi Miklós vagy a Klangforum Wien is –, sokkal inkább a minőségre.

Hogyan folyik a tájékozódás?

Negyedik éve szorosan együttműködünk a pozsonyi Konvergencie fesztivállal. Nagyon szeretnénk, hogy ha az Arcus Temporum ebbe a földrajzi kulturális közegbe beépülne. Szeretnénk behozni fiatal magyar tehetségeket, ezért idén Budapestre egy előválogató versenyt is meghirdettünk az előadóknak. A fesztivál fontos küldetése, hogy közvetlen környezetünkkel felvegye kulturális szinten a kapcsolatot. Igyekszünk sok irányban nyitva maradni, a fiatalok felé ugyanúgy, mint a sztárok felé. A külföldi zenei igazgató is ezt szolgálja.

Mennyire tud megvalósulni az a cél, hogy a magyar zenei élet befogadja a kortárs szerzőket?

Ez mindig küzdelem. A fesztiválon megszólaló művek jelentős része magyarországi ősbemutató. Az évek során számos zeneszerzőt sikerült behozni a magyar koncertéletbe. Szorgalmazzuk, hogy olyanokkal is dolgozzanak a zeneszerzők, akik nem tartoznak a törzscsapatukhoz. Nagyon szeretjük, amikor magyar és külföldi muzsikusok és a zeneszerzők együtt dolgoznak.

Pannonhalma sokféle úton közeledik a közönség felé. Meddig lehet nyitott? Hogyan értelmezik a nyitottságot?

Ez nagyon fontos kérdés. Azt gondolom, Pannonhalma nagyjából belőtte ezeket a határokat. Vannak meghatározó prioritások. A közös imádság idejére például nem szervezünk fesztiválprogramot, a templom mindig rendeltetésének megfelelően használható. A szervezésben megvan a tapintat a hely és annak alapvető funkciója iránt. A szerzetesközösség számára is lényeges, hogy be tud fogadni olyasmiket, ami a mindennapjainak egyáltalán nem része, mégis a nyitottságával és a nagyvonalúságával képes vendégül látni azt. Ez jót tesz a közösségnek is. Látják, hogy mennyi ember jön ide, és ők maguk is sokan részt vesznek a programokon.

Trautwein Éva/Magyar Kurír