…Várszegi Asztrik püspököt az egyházi iskolákról

– Milyen folytonosság tapasztalható az egyházi iskolák életében az államosítás előtt és amikor újra egyházi kézbe kerültek? Mit kell most másképp tenni? Lehet-e és kell-e azt folytatni, ami 1948-ban megszűnt?
– Messzebbről kezdem a válaszadást. Négy szerzetesrend a szocializmus idején két-két iskolát tarthatott fenn és dolgoztunk az iskolában, magam is közel húsz esztendeig tanár voltam a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. Késő születésem miatt én nem voltam diák 1948 előtt, tehát állami iskolába jártam, majd szerzetes iskolában tanítottam. Most pedig kicsit távolabbról igyekszem figyelemmel kísérni két saját intézményünket, illetve a katolikus iskolák ügyét. Ami ma is közös, az az evangélium és a lényegi célkitűzéseink, de azt gondolom, hogy a társadalom gyökeresen megváltozott. Akik folyamatában is részt vállaltak az oktató munkában, látják, hogy a gyerekek már négyévenként is nagyon különbözőek. Levonva a következtetéseket, azt gondolom, hogy a társadalom, s azon belül az egyház körülményei, illetve egy katolikus iskola körülményei ma egészen mások, mint 1948-ban, amikor mégis azt lehetett mondani, hogy a diákokat egy többé-kevésbé összefüggő keresztény társadalomból „kaptuk” az iskolába. Összefoglalva azt kell mondanunk, hogy a kereszténység jelen van Magyarországon, de rendkívül erős a szekularizáció hatása, és néha a katolikus iskolát az a veszély fenyegeti, hogy nem elég konkurenciaképes a környezetében. A gyerekek nem a környezet negatív hatásait nézik, hanem azt, hogy „mindenki ezt csinálja”. Ezt kell nekünk belsőleg motiváltan ellensúlyozni. A keresztény pedagógustól hihetetlen nagy elkötelezettséget, áldozatos szeretetet, beleérző és motiváló készséget igényel, hogy a gyereket úgy tudja felkészíteni, hogy ne a környezetéhez akarjon igazodni, hanem az értékrendjéhez.

– Mit kell ehhez másképp tenni, mint régen?
– Akit szeretünk, attól tanulunk, mondták a régi bölcsek, többek között Goethe is. Aki fiatalokkal foglalkozik, annak elkötelezett áldozatos szeretettel, és nagyfokú őszinteséggel, elfogadókészséggel kell ezt tennie, mert a gyerekek, a fiatalok nagyon őszinték, és csak így lehet eszközöket adni a kezükbe az életüket formálásához. Ha így nézem, akkor a lényegi elemek nem változtak, a körülmények vagy az összetevők viszont nagyon különbözőek.

– Milyen jövő vár az egyházi iskolákra?
– Nehéz erre felelni… Az embernek néha már az az érzése, hogy a társadalomnak még mélyebbre kell jutnia az erkölcsi hanyatlás és az értékvesztés útján, hogy a keresztény értékek „kontrasztosabban ragyogjanak”. A fő kérdés az: tudjuk-e úgy képviselni értékeinket, hogy az emberek vonzódjanak és vágyódjanak azok iránt. Mivel az ember végső soron Isten képére teremtetett, magában hordozza az Isten utáni éhséget. A megváltást nem a tökéleteseknek találták ki, hanem az elveszetteknek, a bűnösöknek, akik fejre álltak az életben, vagy meghasonlottak egzisztenciájukban. Ha mi keresztények nem egy tökéletes, hanem egy örvendező kereszténységet akarunk „az emberek elé élni”, amelyben mi magunk is örvendezünk, mert Isten szeretete bennünket is megmentett, akkor fel tudjuk ébreszteni másokban a vágyat, hogy ez a szeretet őket is megmenti, és akkor érdeklődni kezdenek. Hívő ember vagyok, ezért azt gondolom, hogy Isten olyan csodálatosan programozott bennünket, hogy az őutána való éhség vezeti életünket, és az emberi élet minden életszakaszának van olyan kegyelmi pillanata, amikor szemünk rányílhat Teremtőnkre.

Horánszky Anna/Magyar Kurír