A Vatikán jogrendje és jellemző bírósági esetei

A Vatikánváros jogrendje elkülönül az egyház jogrendjétől, vagyis a kánonjogtól. Így a különböző fokú vatikánvárosi bíróságok sem azonosak a Szentszék egyházi bíróságaival (ld. a Magyar Kurír korábbi cikkét). A Vatikánváros jogrendjének alapja a 2001. február 22-én hatályba lépett új Alaptörvény, ami az 1929-ben kihirdetett helyére lépett. A vatikáni jog forrásait az ugyancsak 1929-ben (tehát a városállam létrejöttekor) elfogadott II. törvény tartalmazza, aminek átdolgozása, Marrone elmondása szerint, jelenleg folyamatban van.

Az olasz jogrenddel való kapcsolat márcsak azért is elengedhetetlen, mert például a büntetőügyek döntő többségében olasz állampolgárokat érint, és az 1929-es Lateráni Szerződések értelmében a Vatikán átadhatja az érintett személyeket – akár a vatikáni alkalmazottakat is – ítélkezés végett az olasz hatóságoknak.

A vatikáni jog tehát nagyban hasonlít az 1920-as évek olasz jogrendjéhez, kivéve a polgári eljárásjogi kódexet, amit 1946-ban kifejezetten a városállam igényeinek megfelelően állítottak össze. A polgári jog azért is tér el jobban az olasz jogrendtől, mert ez utóbbiba immár olyan elemek is beépültek, amelyek ellentétesek a természetjoggal. A Vatikánváros jogrendje pedig természetesen tekintettel van az Egyház tanítására és a kánonjogra. Sőt, amennyiben kifejezetten utal az olasz jogra, azt mindenesetben az isteni és a kánonjog elveinek fenntartásával teszi.

A bírósági rendszer is jobbára az olaszt követi, ám több olyan eltéréssel, ami könnyebbé és gyorsabbá teszi működésüket. Az elsőfokú ítélkezést az egyesbíró végzi, aki a kisebb jelentőségű bűncselekmények esetében peren kívüli eljárásban hozhat határozatot, szabálysértési szankciókat alkalmazva. A Vatikánban ez, a bíró elmondása szerint, főként a bolti lopások esetében fordul elő.
A másodfokot a három bíróból álló törvényszék képezi, ahonnan a fellebbviteli bírósághoz lehet fordulni, a legfelső szintet pedig a legfelsőbb bíróság (semmítőszék) jelenti. Az utolsó két foknál már klerikusok a bíróság tagjai, sőt, a legfelsőbb bíróság esetében bíborosok, méghozzá az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróságának elnöke és két tagja.

A vatikáni civil bíróságok érdekesebb eseteiről szólva Gianluigi Marrone megemlítette az álpap esetét, akit a Szent Péter-bazilikában fülelt le az őrség, mert hiába nézett ki hitelesen, a viselkedése gyanút keltő volt (a mindennap a papság körében mozgó vatikániaknak igazán nem nehéz kiszűrniük a „színészeket”). A bíróság elé azonban főként polgári kártérítési ügyek, munkahelyi balesetek, továbbá – elenyésző számú és kisebb mértékű – csalási vagy sikkasztási esetek kerülnek. Az ügyek döntő többségét azonban a zarándokok-turisták kárára elkövetett lopások teszik ki, amelyek a bazilikában, vagy a múzeumban történnek. Legtöbbször a tettesek büntetlenek maradnak, ha mégis sikerül elfogni őket, akkor átadják őket az olasz rendőrségnek.

A nemzetközi média gyakran vádolja azzal a Vatikánt, hogy nem működik együtt a külföldi nyomozóhatóságokkal. Marrone ezt határozottan cáfolta, hiszen minden jogsegélykérelemre – ami főleg vagyoni, néha személyi kérdésekre vonatkozik – szabályszerűen válaszolnak. Az azonban már más kérdés, hogy legtöbbször a külföldi hatóság által kihallgatni kért személy nem azt mondja, amit az említett hatóságok szeretnének, hogy mondjon (ez persze nem a vatikáni bíróságon múlik). S ilyenkor szokták előhúzni „a Vatikán nem működik együtt” vádját. Különösen olyan esetekben fordul elő, mutatott rá Marrone, amikor a média, egyéb érdekes téma hiányában, mesterségesen felfúj valamilyen hírt, mégha annak nincs is semmilyen valós alapja.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

Kép: www.daylife.com