Velünk az Isten! – év végi számvetés Beer Miklós püspökkel

2013 Krisztus Király ünnepével zárult le az Egyházban a még XVI. Benedek emeritus pápa által meghirdetett Hit Éve. Látható-e már valamilyen eredménye ennek; s egyáltalán, várhatunk-e „látható” eredményt egy ilyen hitéleti időszaktól?

A Hit Évének legfontosabb „hozadéka” az, hogy jobban rá­figyelünk erre az isteni ajándékra, képességre, erényre. Hittel látni, a „hit világosságánál” szemlélni az életünket, a világot, annyit jelent, mint „Isten szemével” látni és láttatni mindent. A Váci Egyház­me­gyében ugyanekkor kezdtük meg az egyházmegyei zsinatot, amelyben éppen azt ke­ressük, Isten mit vár tő­lünk, ke­resz­tényektől ebben a gyorsan változó világban.

Az imént említettük az emeritus pápát: 2013 egyik nagy jelentőségű – és legalábbis váratlan – eseménye éppen az volt, hogy március óta; hoszú évszázadok után megint, két élő pápája van az Egyháznak. Ferenc pápa szinte azonnal hallatlanul népszerű lett, mind egyházi, mind világi körökben. Valóban akkora változás ez, mint amekkorának látszik?

Bibliai mondattal válaszolok: „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52) Kétségtelen, hogy váratlan és szinte elképzelhetetlen fordulatot jelentett Egyházunk életében XVI. Be­ne­dek pápa lemondása. Eddig is megtapasztalhattuk, hogy minden pápánk más egyéniség. Gondolok itt már Boldog XXIII. János pápánkra, VI. Pálra, Boldog II. János Pál pápánkra is, akik ugyanazt a keresztény tanítást képviselték, de más-más hangsúlyokkal. Ez érvényes mostani két élő pápánkra is. Ferenc pápa valóban új szemléletet, új lendületet hozott. Szükségünk van erre a „délame­rikai” stílusra a megfáradt, elbizakodott „öreg Európánk­ban”.

Az Ön megítélése szerint, a klérus hogyan fogadta – fogadja – a néha forradalminak tűnő „új hangot”? S hogyan tud együtt­működni a két pápa?

Az együttműködés megnyilvánult már a „négykezes” enciklikában, a „Hit világossága” kezdető pápai körlevélben. Benedek kezdte, Ferenc befe­jez­te. Míg Benedek a háttérben imádkozik az Egyházért, Fer­enc „az első vonalban harcol”.

Nem könnyű a papságnak, a klérusnak gyorsan „lépést váltania”. Láthattuk ezt már 50 évvel ezelőtt a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformjánál is. Idő kell, amíg a megszokott formáktól el tudunk szakadni. Általában mégis úgy tapasztalom, hogy papságunk örömmel fogadja az „új hangot”. Meg­győződésem, hogy ebben a váltásban segítségünkre lehet az egyházmegyei zsinatunk is, hiszen átíveli ezt a korszakváltást. Természetesen ebben a szemléletváltásban együtt kell gondolkodnunk minden hívő testvérünkkel. Ezért is tartom elengedhetetlennek, hogy a zsinat munkájában a világiak is tevékenyen vegyenek részt.

A világegyház másik nagy eseménye a nyári, Rio de Janeiro-i Katolikus Ifjúsági Világtalál­kozó volt. Hozott-e a fiatalok milliós együttléte valamilyen konkrét eredményt, vagy rövid távon csak lelkiekben erősít egy-egy ilyen együttlét?

Elgondolkodtam azon, hogy Ferenc pápánk a megválasztásával egyszeriben és véglegesen átjött Európába. Nem volt már ideje „összepakolni”. A Rio de Janeiro-i ifjúsági világtalálkozó mégis alkalmat adott arra, hogy még egyszer visszalátogasson Dél-Ameriká­ba. Ha nem is Argentínába, de legalább a „szomszédba”. Az ifjúsággal való találkozás pedig biztosan őt is „felvillanyozta”. Láttam egy korábbi filmet egy argentinai ifjúsági miséről. Egy stadionban misézett. „Ott­hon volt” a fiatalok között. Ezt tapasztalhattuk meg Rióban is. Mi magyarok, idehaza Pécsett, a „Hungarió”-n lehettünk e­gyütt a fiatalokkal. Lélekben együtt Ferenc pápával. Egyhá­zunk mindig megújul az új nemzedékek által. A fiatal keresztények viszik tovább az evangélium örömét.

Itt az ideje, hogy saját há­zunk táján is körülnézzünk. Se szeri, se száma a Váci Egyház­megye elmúlt évi évfordulóinak, programjainak. Ezek közül a legnagyobb egy olyan esemény, amely ma már látszólag nem a mi pátriánkhoz kötődik: Sándor István boldoggá avatása.

Amikor Sándor István szalézi szerzetes boldoggá avatása másnapján Szolnokon, szülővárosában miséztem, ugyanabban az órában Rómában Ferenc pápa a Szent Péter téren jelentette be a boldoggá-avatás tényét; az egész világ elé példaképül állítva ezt a hős magyar vértanút. A kommunista terror elvakultsága, kegyetlensége a mi nemzedékünkhöz hozta közel az első századok keresztény vértanúit. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy milyen üldözésen ment keresztül a magyar egyház a diktatúra éveiben. Papok, szerzetesek, cserkészvezetők és más világi keresztények százával voltak bebörtönözve, vagy lettek vértanúk a hitükért – Meszlényi Zol­tán, Salkaházi Sára, Brusz­nyai Árpád és a többiek.

300 éve, hogy a piarista rend megtelepedett Vá­cott, és elkezdte a török dúlás után ro­mok­ban heverő egyházmegye fi­atal­jainak tanítását. Hogyan van jelen a mai egyházban a szerzetesrendek sajátos küldetése? Nálunk mely rendek működnek?

Valóban, a török elnyomás alól felszabaduló ország csodálatos gyorsasággal állt talpra. Vácott elsőként a piarista szerzeteseket telepítette le Kollo­nics Zsig­mond püspök 1714-ben. Őket követték a do­mon­kosok (Fehérek temploma), majd a ferencesek. A szerzetesrendek mindig egy-egy történelmi kor „kihívásaira” alakultak. Sajá­tos rendi „talentumaikkal” já­rultak és járulnak hozzá ma is egyházunk megújulásához. Jelenleg egyházmegyénkben a váci piarista gimnáziumon kívül Gödöllőn a premontreieknek, Szobon a lazaristáknak van középiskolájuk, de jelen vannak a ferencesek Mátra­verebélyen, Szé­csény­ben és Vácott, a pálosok Márianoszt­rán; a lengyel szalvatoriánusok Sződön, Sződ­ligeten, Galgahévízen; a szalézi nővérek Mogyoródon; a tanító-nővérek Szolnokon; Erdő­kürtön Boldog Özséb leányai.

Kezdjük a jövőt is a múlttal: az elmúlt háromszáz évben a törökdúlásnál százszor nagyobb szenvedések is érték az emberiséget: 2014-ben lesz 100 éve, hogy kitört az első világháború. Amikor visszaemlékezünk erre, elmondhatjuk-e, hogy tanultunk belőle?

Más szomorú évfordulók is lesznek ebben az évben: a Dózsa-féle parasztlázadás 500 éve történt például. De ezek közül valóban a legszörnyűbb az I. világháború. Anyai nagyapám is végigharcolta azokat a szörnyű éveket. Hogy tanultunk-e ezekből a tragédiákból? Aligha. Amíg az elégedetlenség, a pártoskodás megosztja népünket, mindig ki vagyunk téve újabb kudarcoknak. Olyan jó lenne, ha végre-valahára összefognánk és egymást segítve dolgoznánk, ha szorgalommal újra virágzóvá tennénk ezt a kis országot! Minden adottságunk megvan hozzá! Csak persze ehhez hitbeli megújulásra, megtisztulásra, kiengesztelődésre is szükség van! Adja Isten!

Még egy fájdalmas évforduló: 70 éve szállta meg Hitler had­serege a Németországgal elvileg szövetséges Magyar­országot, ami után az addig vi­szonylagos békében élő hazai zsidóság ül­dözése is megkezdődött. Ma úgy tűnik: ez a seb nem akar gyógyulni. Hogyan gyógyíthatnánk?

Igen, a 70 évvel ezelőtti német megszállás és az ezzel kezdődött zsidóüldözés réme ma is kísért. A sebek maguktól nem gyógyulnak. Előítéletek, politikai szólamok, provokációk mérgezik a levegőt mindkét oldal részéről; és sajnos, a józan történészek hangja gyenge. Ezt a sebet is csak az őszinte hit és kiengesztelődés ke­gyelmi ereje képes orvosolni. Tisz­telni egymásban az em­bert, az „Isten képmását”. Hi­szek a közös imádság erejében. Ferenc pápánk is erre ad példát.

Az előző két kérdés látszólag nem az egyház belső ügye – sokan amúgy is felhánytorgatják, hogy mit keresnek a katolikusok a politikában… 2014-ben három választás is lesz Magyar­országon. Már most látszik, hogy a politikai erők ezúttal a „szokásosnál” is durvábban feszülnek egymásnak. Hívőként mi módon éljünk állampolgári jogainkkal ilyen környezetben?

Nagy mulasztásunk az elmúlt 30 évben, hogy hívő em­­ber­ként távol tartottuk ma­gunkat a „piszkos politikától”. Egy olyan Európában, ahol a zsi­dó-keresztény értékeket po­li­ti­kusok megtagadják, nem hallgathatunk. A keresz­tény ember is vállaljon közszereplést, és minden hívő ember érezze lelkiismereti kötelességének, hogy részt vesz a vá­lasztáson és olyan pártra, je­löltre adja voksát, aki a keresztény értékeket elkötelezetten vállalja! A család, az élet védelme, a szociális gondoskodás, az erkölcsös nevelés ügyét kell mércének tekintenünk. Csak reménykedni tudok abban, hogy a közjó megelőzi a karrierista, önző érdekeket. Bárcsak béke lenne és jóakarat!

Ismét az Egyház: 2014 őszére Ferenc pápa rendkívüli püspöki szinódust hívott össze, amelynek témája a család lesz. A szinódusnak magyar vonatkozása is van: a találkozó főrelátora – főszervezője – Erdő Péter bíboros-prímás. Mi várható ettől a szinódustól?

Egybevág egyházmegyei zsinatunk szándékával is, amikor a család-témát veszi napirendjére. Hogy Ferenc pápa komolyan gondolja ezt, annak bizonyítéka az a körkérdés, amit minden plébániára kiküldött. Valóban érintettek va­gyunk bíboros úr megtisztelő kinevezése okán. Nem lehet kérdés, hogy az emberiség történelmi jövője a családi élet megtisztulásától függ.

Itthon eközben lassan félidejéhez érkezik a 2012-ben elindított egyházmegyei zsinat. Mik az eddigi tapasztalatai?

Már többször utaltam a zsinatunkra; s most elmondom azt is, hogy püspöki szolgálatom legfontosabb törekvésének tartom. Köszönet az eddigi munkáért minden résztvevőnek! Természetesen szeretném, ha minél jobban átjárná a zsinati gondolkodás egész egyházmegyénket. Igen, félidőnél tartunk; és én sokat várok a „második félidőtől”!

S legvégül még két évforduló; mindkettő Püspök Úrhoz kötődik: idén múlt hetven éves, és idén tíz éve, hogy a Váci Egyház­megye püspöke. Hogyan tölti Beer Miklós e két szép kerek évforduló Karácsonyát?

– A püspöki szolgálatomban már javában a „második félidőben” játszom. Nehezen tudom elhinni, hogy már túl vagyok a hetvenen. Az idő és „Krisztus szeretete” is sürget. Minden ün­nep új erőt ad. A Karácsony mos­tanában a „nagy fordulat”, a „váltás”, a „megtérés” gondolataival kapcsolódik bennem. Át­élni Jézus születésében a „ve­lünk az Isten” valóságát, azt is jelenti, hogy befogadjuk Őt az életünkbe. Mária, Édesanyánk, légy segítségünkre ebben!

Váci Egyházmegye/Magyar Kurír