A vence-i kápolna, Matisse utolsó imája

A La Croix katolikus lap megemlíti, hogy amikor a munka befejeződött, Jacques-Marie nővér, aki fejből ismerte a terveket és végigkísérte Matisse-t a munkán, kissé megrémült az erdmény láttán. „Mit fognak szólni az emberek? És a többi nővér hogy fogadja majd?” A keresztút példátlanul húsba vágó, a rajzok túl egyszerűek egy templomhoz, az oltár pedig a hívek felé néz. „Miért kell ábrázolni Mária mellét?” – kérdezte Matisse-t. „Azért, hogy anyaságát megmutassuk, ez adja a léte értelmét” – feleli a mester. „És miért ennyire véres a keresztút?” „Azért, mert ez dráma volt, nővér. Rettenetes dráma.”

Jacques-Marie nővért csak félig sikerült meggyőzni. „Meg kellett emésztenem ezt a keresztutat. Meg kellett értenem, és erőt kellett gyűjtenem, hogy megharcoljak érte.” Mégis hamar megszerette a kápolnát. Részben azért, mert tisztelte a mestert, de főleg azért, mert végigkísérte a munkáját, megértette és elfogadta újító elképzeléseit. Érezte azonban, hogy nem lesz könnyű megvédenie az ügyet. Amitől félt, be is következett. A Matisse-kápolnát rosszul fogadták. „Ez az építmény lázadás volt, túl modern az akkori ízléshez. Sok látogató durván kritizálta, és sok sértést írtak a vendégkönyvbe. Még tüntettek is a kápolnában.”

Azután telt az idő, és mindez feledésbe merült. A kápolnát évente mintegy 70 000 ember látogatja, az arcukon leggyakrabban megjelenő érzelem az őszinte csodálat. „Az emberek szinte sírnak, amikor belépnek – meséli Myriam nővér, a hely fenntartójának, a Rózsafüzér domonkos közösségnek egyik tagja. – A kápolna szerénysége, egyszerűsége, hihetetlen letisztultsága mélyen megindítja az embereket.” Ahogy egy látogató fogalmazott: Matisse-nak „nagyon erős hite lehetett, ha ezt meg tudta csinálni”.

Mindnyájan megemlítik a színek játékát, a kék hangsúlyát, amely enyhén lilára festi a szemközti fehér falakat. A mester háromféle színt használt az üvegablakokhoz. A zöld és a kék áttetsző: a növények zöldje és a tenger meg az ég kékje a teremtést idézi. A sárga viszont tömör, nem enged át semmi fényt. Mert Matisse sárgája a napot jeleníti meg. A nap maga a fény, a fény pedig Isten arca, Istené, akit emberi szemmel nem láthatunk.

„Ez a fényjáték, a tükröződések a fehér falon a végtelenséget idézik, bármilyen kicsi is a tér. „A festészet feladata, hogy megnövelje a felületeket, és ne érezzük a falak méreteit – mondta később Matisse. Akármilyen kis helyem van, akkor is végtelen méreteket akarok adni neki.” Ez sikerült is. A kápolna mindössze 5 méter széles és 15 méter hosszú, mégis szabadon lélegzünk benne: a fehér falak és a változó fények miatt egyáltalán nem érezzük bezárva magunkat. A formák tökéletessége eltörli a tér méreteit, és az üvegablakok tükröződése élettel tölti meg a kápolnát.

„Matisse – folytatja Myriam nővér – azt akarta, hogy úgy hatoljon be a fény a kápolnába, ahogy Isten világossága hatol be az emberek szívébe.” És valóban, nincs egyetlen árnyékos sarok sem ebben a kápolnában, ahogy az ember szívében sem szabadna lennie.

Magyar Kurír