Veres András homíliája a Brenner János-emlékév nyitó szentmiséjén

Krisztusban kedves Testvérek!

Az Isten iránti hála hozott ma bennünket a Szombathelyi Székesegyházba az egyházmegye különböző településeiről, s talán az ország más pontjairól is. Hálatelt szívvel együtt magasztaljuk és dicsőítjük Istent, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt (vö. Mt 5,45), mert minden korban gondoskodik magának igaz fiakról, akik hitelesen és meggyőzően bizonyítják rá a világra a bűnt, és tesznek tanúságot Isten igazságáról. Vannak köztük szép számmal olyanok is, akik a vértanúságig menően vállalták a tanúságtételt. Õket tisztelettel övezi a keresztény utókor. II. János Pál pápa kezdeményezésére 2000-ben, a Nagy Jubileum Évében összegyűjtötték a XX. században megölt keresztények vértanúságának történetét. Több mint 12 ezer eset vált így ismertté. Számuk ennél lényegesen több, mert nem érkezett meg a jelentés Rómába a világ minden egyházmegyéjéből. Vannak ugyanis olyan országok, ahol még most sem lehet nyíltan beszélni a megtörtént keresztényellenes atrocitásokról és üldözésekről. Ezek a vértanú keresztények vitathatatlanul a gyengék és a legyőzöttek világát jelenítik meg. Meggyilkolásuk története gyengeségüket és legyőzöttségüket mutatja. Mégis, éppen nagy gyengeségükben rendkívüli lelki és erkölcsi erőről tettek tanúságot: nem tagadták meg hitüket, másokat és az Egyházat szolgáló elkötelezettségüket azért, hogy mentsék saját életüket és biztosítsák túlélésüket (Andrea Riccardi: Keresztények a vértanúság századában, 12.).

A vértanúk százada

A boldog emlékű II. János Pál pápa megismerve ezeket az eseteket kijelentette: A második évezred végén az Egyház újra a vértanúk Egyháza lett (TMA). Kétségtelen, megszállott és elvakult képviselői vannak hamis eszméknek, gyilkos ideológiáknak is, de a józan gondolkodású és egészséges erkölcsi érzékkel rendelkezők nem rájuk, hanem az általuk képviselt eszmék áldozataira emlékeznek. Ilyen áldozatok az emberiség történelmében bőséggel akadnak. Csak a XX. század legutolsó embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak 80–100 millió áldozata lett szerte a világban. Bár e sok millió ember áldozatára is együtt érzően emlékezünk, de mi keresztények mégis megkülönböztetett figyelemmel azon keresztény testvéreink felé fordulunk, akik Isten ügyéért, a krisztusi hitért és az Egyházért áldozták életüket. Õk a vértanúk, s miként láttuk, nagyon sokan vannak ilyenek. Ezért meg kell állapítanunk, hogy a vértanúság korunk keresztény életének is szerves része. Ma is elég gyakran hallunk beszámolókat arról, hogy a világ egyik vagy másik részén keresztényeket gyilkolnak meg hitük miatt. Az egyik legutóbbi talán néhány hónappal ezelőtt történt Törökországban, ahol bevallottan keresztény volta miatt gyilkoltak meg egy olasz papot. Tehát a vértanúság esélye a ma élő keresztények számára is reális lehetőség. Ezekre a vértanúkra azért emlékezünk, mert az ő példájukból merítve, magunknak is szeretnénk erőt, bátorságot és kitartást gyűjteni a mindennapi keresztény élet tanúságtételéhez. Hiszen napjainkban mi is egy vallás- és keresztényellenes kultúrharc korát éljük, s időnként ehhez a küzdelemhez hősiességre is szükség van.
Az Egyház történelmében igen sokan voltak vértanúk, mint a II. században élt Antiochiai Szent Ignác is, akik epekedve vágyakoztak arra, hogy a hit vértanúi lehessenek. Õ például kérve kérte a rómaiakat, hogy meg ne akadályozzák vértanúságát. Vágyott arra, hogy testét a vadállatok fogai őröljék meg, miként a búzát szokás megőrölni, hogy így Krisztus kenyerének bizonyulhasson. De a legtöbb keresztény vértanú nem kereste, hanem elfogadta a vértanúságot. Áldozatuk azért következett be, mert inkább választották a halált, mintsem a hűtlenséget, az Istentől való elfordulást.
Érdemes megvizsgálnunk a vértanúság fogalmát etimológiai szempontból. Három szó is benne rejlik ebben az egyetlen fogalomban: a vér, a tan és a tanú. Egy tan a legtöbb ember számára kevésbé vonzó. Száraz, elvont, személytelen eszmének, nemegyszer csak tudományoskodó rendszernek tartják. Viszont megalapozza a tan hitelét, elfogadhatóságát, ha annak tartalmát valaki, mint tanú igazolja. Ha pedig valaki a tan melletti tanúságát vérrel is megpecsételi, vagyis vértanú lesz, akkor tette mindenki számára meggyőző érvelés lesz a tan hitelessége, igaz volta mellett. A vértanúk azért jelentenek olyan sokat minden kor kereszténye számára, mert vértanúságukkal megpecsételték az emberek és Isten iránti szeretetüket.

Brenner János vértanúsága

Ilyen vértanú számunkra Brenner János atya, aki alig két éves papi szolgálatával meggyőzően tudott tanúságot tenni a krisztusi tanításról, és ezt vérével is megpecsételhette. Ezért mondott köszönetet az egyházmegye akkori püspöke, Kovács Sándor püspök atya a temetési beszédében: „Köszönjük neked Jézus, hogy nekünk adtad, az egyházmegyének, ezt a tisztalelkű, világos, erős hitű, áldozatos lelkű ifjú papot.” Testvéreim, ma is nagy szükségünk van ilyen tanúkra!
Ifjan, nagyon fiatalon bekövetkezett halála kapcsán joggal mondhatnák egyesek: kár érte, még élhetett volna; vagy még mennyit dolgozhatott volna az Egyházban a lelkek üdvösségéért. Emberileg teljesen érthető szempontok ezek. De joggal állíthatjuk, hogy fiatalon bekövetkezett halála ellenére is az ő műve beteljesedett. Amire született, amiért a papi hivatást választotta, amire a szenteléskor az oltár előtti arcra borulásában vágyakozott, azt beteljesítette: teljesen odaadta magát, életét, Isten iránti szeretetében.

Kövessük mi is a példáját!

Kedves Fiatalok, akiket külön is hívtam erre a mai ünneplésünkre! Nem ébred-e fel bennetek is időnként a vágy, hogy nem érdekből, nem emberi elismerésért, csak tisztán szeretetből odaadjátok életeteket valakiért? Biztosan van ilyen vágyatok, hiszen a szerelemnek is ez az alapérzése. De gondoljátok csak meg, ez a szeretetben való odaadottság az életünk ajándékozójának, a teremtő Istennek való önátadásban válhat tökéletessé. Sőt az Isten iránti feltétel nélküli szeretet hiányában az embereknek való odaadottságunk sem tehet bennünket maradéktalanul boldoggá. Az Istennek való önátadás tehát minden más szeretetnek az alapja, ezért minden más odaadottságot felül is múl. Ennek felismerése és megtapasztalása sürgeti azokat, akik Istenért lemondanak a földi szerelemről, hogy teljesen Istennek adhassák magukat, s ezt ne megosztott, hanem teljes szívvel tehessék. Ez a vágy vezette Brenner János atyát is, amikor a papi hivatást választotta.
Kedves Fiúk! Kérem Istent, hogy legyen köztetek is olyan, aki szeretne Brenner atya nyomába lépni, folytatni azt az odaadó, másokért élő lelkipásztori munkát, amelyet ő abbahagyni kényszerült az őt ért brutális gyilkosság miatt. Ha Isten hív benneteket a papi, szerzetesi hivatásra, ne vonakodjatok igent mondani! Az ne bizonytalanítson el benneteket, ha méltatlannak érzitek magatokat erre a szolgálatra, mert valóban azok vagyunk mindannyian. De ha megvan bennetek az alapvető testi és lelki képesség, bátran kövessétek a hívást!
Kedves Paptestvérek! Közületek jó néhányan még ismerték Brenner János atyát. Sőt köztetek is vannak olyanok, akiknek hozzá hasonlóan üldöztetés és szenvedés jutott osztályrészül papi voltotok miatt. Tisztelettel és nagy hálával emlékezem meg rólatok is ebben a szentmisében, hogy hűségesnek és állhatatosnak bizonyultatok a megpróbáltatásban. Ti nagyon jól ismertétek a kort és a körülményeket is, amelyben Brenner János atya vérét ontották. Nem lehet nem észre venni az összefüggést Krisztus halála és az ő halála között. Jézus saját halálával kapcsolatban így szólt az Atyához a főpapi imában: Atyám! Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17,19). Brenner János atya is az Isten iránti szeretetéért volt gyűlöletes a vallásüldöző politikai rendszer előtt, s ugyanakkor szeretetre méltó a hívők számára. Meglátták benne Isten igaz emberét, az Isten ügyéért lelkesedő és mindent annak alárendelő, életszentségre törekvő papot.
Kedves Paptestvérek! Biztosak lehetünk abban, hogy csak az Istennek teljesen odaadott papi élet tud másokat megszentelni. A Szentatya, XVI. Benedek pápa mondta: „Az Egyház papságának misztériuma abban áll, hogy mi, gyarló emberek, a szentség ereje által in persona Christi beszélhetünk az Atyával. E misztérium minden szentmisében újra megérint bennünket. Azért, hogy a hétköznapok ne rombolják le mindazt, ami nagy és titokzatos, egy sajátos megemlékezésre van szükségünk, vissza kell térni ahhoz az órához, amikor reánk tette a kezét, és ennek a titoknak részeseivé tett bennünket” (2006. nagycsütörtök). Kérlek hát benneteket, paptestvérek: akarjátok készséggel vállalni minden nap a papi élet örömeit és áldozatait, mert ez segít hozzá benneteket a szeretetben való megújuláshoz, a szenteléskor kapott kegyelem felszításához, amely nélkül a papi szolgálat csak hivatallá alacsonyodik.

Kedves ünneplő Testvéreim!
Imádkozzunk ebben a szentmisében, s ha kérhetem, minél gyakrabban otthon is, új papi hivatásokért egyházmegyénk számára! Imádkozzunk a már felszentelt papokért is, hogy napról napra növekedjenek az életszentségben! Végül imádkozzunk mindnyájunkért, hogy ebben az emlékévben növekedjünk hitünkben, hivatás- és állapotbeli szeretetünkben, Isten és az Egyház iránti elkötelezettségünkben, hűségünkben és áldozatkészségünkben! Isten tegye teljessé mindazt a jót, amit elkezdett bennünk!

Ámen!

Magyar Kurír