Veres András püspök beszéde az egyházmegyei zarándoklaton, Szent Pál jubileumi évében

Krisztusban Kedves Testvérek!

A jubileumi év alkalmából egy olasz nyelvű folyóirat az alábbi címmel közölt cikket Szent Pálról: Egy ember, aki megváltoztatta a világ sorsát. Bár kétségtelenül túlzó ez a cím, mégis egyszerre figyelemfelkeltő és további meggondolásokra serkentő. Bizonyára ez is volt a szerkesztők célja. Nem kétséges, a krisztusi tanítás gyors elterjedésében rendkívüli szerep jutott Pál apostolnak. Szinte emberfeletti áldozatkészsége, szívóssága, teológiai tájékozottsága, görög műveltsége alkalmassá tette őt arra, amire a gondviselés őt kiválasztotta. Amint ezt az imént hallottunk az Úr Ananiáshoz intézett bátorításában: Menj csak, mert őt választottam eszközül, hogy hirdesse nevemet a pogányoknak és a választott nép fiainak. Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie (ApCsel 9,15-16). De éppen ez a kinyilatkoztatás mutat rá arra, hogy elsődlegesen az isteni kegyelem műve az, hogy Saul, a későbbi Pál apostol ilyen egyedüli módon lett az Evangélium hírnöke. A gombamód szaporodó keresztény közösségek létrejöttét nem saját érdemének tartotta, hiszen tisztában volt a saját emberi gyengeségeivel, fogyatékosságaival, és az ezekből fakadó kudarcaival. Viszont állandóan hálát adott Istennek a munkájában megmutatkozó kegyelem erejéért. Ezért írta a korintusiaknak: Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja (1Kor 2,3-5).

A Szentatya, XVI. Benedek pápa mondta a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában a jubileumi évet megnyitó beszédében: Ne csak azt kérdezzük, ki volt Pál, hanem főképpen azt, hogy ki ma Pál? Egyértelmű kérés ez arra vonatkozóan, hogy megemlékezésünk fő célja az legyen, hogy megkeressük Szent Pál életművében azt, ami nekünk, ma élő keresztényeknek segíthet a helyes krisztuskövetés kialakításában.

1. Lássuk csak, hogyan is indult el ez a világot megmozdító mű? A Szentleckében olvastuk: Saul dühtől lihegve halálra kereste az Úr tanítványait (ApCsel 9,1). Az érzelmek – akár pozitívak, akár negatívak – sok energiát képesek felszabadítani, és természetüknek megfelelően építenek, vagy rombolnak. Saul esetében ez a düh szenvedélyes vallásosságából fakadt. Minden igyekezetével gátat akart vetni annak az új vallásnak, amely Jézus működésével, de még inkább feltámadásával indult el a zsidóság körében. Pál, a feltámadt Krisztussal való találkozása után, minden korábbinál nagyobb szenvedélyességgel veti magát immár az Evangélium hirdetésének művébe. Ez a szenvedély a kívülálló ember számára szinte esztelenségnek tűnhet, hiszen ezt írta a filippieknek: Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam (Fil 3,8). Nem fél az áldozatoktól, sőt kész önmagát is feláldozni Krisztusért és az Egyházért: Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam (2Kor 11,23-25).

A keresztényüldöző dühnek számtalan kitörését kellett elviselniük elődeinknek is az Egyház kétezer éves történelme során. Nemcsak az ősegyház korában, hanem az ún. felvilágosodás időszakában is, majd pedig a huszadik század általunk is átélt évtizedeiben fokozott módon, sőt napjainkban is. Közismert Voltaire egyházellenes kirohanása: Tapossátok el a gyalázatost! De jól emlékszünk még a kommunista diktatúra egyáltalán nem titkolt egyházüldöző cselekedeteire is. Ennek lett áldozata, többek között, egyházmegyénk két sokak által ismert vértanúsorsú papja is: Mindszenty József bíboros úr és Brenner János káplán. Nem tudunk nem emlékezni a 2003 karácsonyán elhangzott rádiós megnyilatkozásra: Ki kellene irtani minden keresztényt! De ne legyenek kétségeink, ugyanebbe a sorba illeszkednek az egyházi intézményeinkkel szemben évenként visszatérő elutasító kirohanások, és a legutóbbi, a karácsonykor elhangzott miniszterelnöki felszólítás is: meg kell nyomni a vészcsengőt, mert lassan kötelező lesz a hitoktatás.

2. Joggal vetődik fel mindnyájunkban a kérdés, miért ez a zsigeri gyűlölet az Egyházzal és a hívő emberekkel szemben? Ugyanez a kérdés hangzott el Saul felé a damaszkuszi úton: Saul, Saul, miért üldözöl engem (ApCsel 9,4)? Az Egyház ellenségei nem tudnak magyarázatot adni gyűlölködésük okáról. Hiszen csak a legritkább esetben éri az Egyházat támadás és üldözés a keresztények életében is sajnos előforduló bűnök és gyengeségek miatt. Ezeket szinte kárörvendően elfogadja a keresztényellenes világ. Más oka van annak, hogy sokan szembe fordulnak az Egyházzal. Ezt az okot Jézus szavaiban fedezhetjük fel: Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ (Jn 15,18-19). Igen, Jézussal kapcsolatban senki sem maradhat közömbös. Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit. Semmilyen teremtett dolog nem marad előtte rejtve; minden föl van fedve, és nyitva van az előtt, akinek számadással tartozunk (Zsid 4,12-13). Az Istennel való szembefordulásnak oka tehát mindig az emberben keresendő. Aki bűnös cselekedetei miatt önmagát sem tudja szeretni, gyűlöli azokat is, akik másképpen törekszenek élni. Valójában nem is a keresztényekkel van baja, hanem önmagával, saját cselekedeteivel és magával Istennel.

Saul kérdésére – Ki vagy te, Uram? – adott válaszában Jézus azonosította magát az üldözöttekkel: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl (ApCsel 9,5). Óriási erőforrás ez számunkra, hívők számára. Az Egyházat ért semmilyen belső vagy külső megpróbáltatás közepette nem vagyunk egyedül, Jézus velünk, köztünk van. De üzenet ez azok számára is, akik nem szívesen vállalnak közösséget az Egyházzal, ha annak tagjai egy adott helyzetben nem állnak keresztény hivatásuk magaslatán. Vagyis ne fordítsunk hátat akkor sem az Egyháznak, ha egy pap vagy egy hívő inkább szégyene mintsem dicsősége a krisztusi közösségnek. Jézus az Egyház tagjainak bűnei ellenére is azonosította magát velünk, mert ő nem olyan, aki ne tudna együtt érezni gyengeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt (Zsid 4,15).

3. Végül fel kell tennünk a kérdést: Mi volt Szent Pál életének a titka? Kétség kívül, életének örökre megmaradó élménye volt a feltámadt Jézussal való találkozás a Damaszkusz felé vezető úton. Erre az élményére apostoli szolgálata során többször is visszaemlékezik. Ez a találkozás azért is figyelemfelkeltő, mert az ő esetében nem egy hitetlen ember megtérésével van dolgunk. Saul mélyen hívő volt, Gamáliel rabbiképzőjében sajátította el az Írások magyarázásának tudományát. Vallásos életének egészen biztosan része volt a buzgó imaélet is. Tehát valami egyedülálló dolognak kellett történnie ott a damaszkuszi úton. Ez a rendkívüliség pedig az, hogy találkozott a Feltámadottal, akiben felismerte a választott nép várva várt Messiás királyát, s ami még ennél is fontosabb, Jézus Krisztusban felismerte személyes megváltóját. Benne felfedezte Isten feléje megnyilvánuló személyes szeretetét. Ettől az örömtől lelkesedve írja a galatáknak: Isten Fiának hitében élek, aki szeretett, és feláldozta magát értem (Gal 2,20). Isten szeretetének ez a személyes közvetlensége ragadta meg Pál apostolt, és tette őt Jézus tanításának és megváltásának lelkes hirdetőjévé. A megkeresztelkedése után Arábiába vonult vissza. Az itt eltöltött évek olyan személyes istenközelséget jelentettek számára, hogy legyőzhetetlen vágy ébredt a szívében másoknak is tovább adni ezt a szeretetélményt. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,27-28).

Kedves Testvérek! Mai zarándoklatunk segítsen bennünket közelebb Isten szeretetének mélyebb megtapasztalásához, hogy Szent Pálhoz hasonlóan, olthatatlan vágy ébredjen a mi szívünkben is hitünk megosztására. Hiszen olyan sokan vannak, még azok között is – talán éppen gyermekeink, szüleink, testvéreink, barátaink –, akik most még úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei (Fil 3,18), de szeretnének Jézussal találkozni. A mi küldetésünk hozzájuk szól, mint Ananiásé a megvakult Saulhoz. Nekünk kell közvetítenünk számukra a megváltó gyógyítás szavait: Testvérem, láss! Ehhez viszont arra van szükség, hogy Jézus hívására készek legyünk egész életünkkel, teljes odaadottsággal válaszolni, úgy, ahogy Pál apostol tette, aki örömmel írta a filippieknek: Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok (Fil 1,20).

Szombathelyi Egyházmegye/Magyar Kurír