Veres András püspök beszéde a győri ökumenikus igeliturgián

A néhány évvel ezelőtt elhunyt papköltő, Csanád Béla írta Hol vagy, István király című gyönyörű versében a zsoltáros szavait idézve: „Boldog a nép, mely ünnepelni tud". Ünnepelni jöttünk, mert mi is valljuk a költővel: szükségünk van az ünnepre, és boldoggá tesz a közös ünneplés. Szívesen ünneplünk azért is, mert nem akarunk azon hűtlenek közé tartozni, akik hálátlanul megfeledkeznek nagy elődeik nemzetet formáló cselekedeteiről. Hála Istennek, Szent István király emlékezete ma is eleven nemzetünk tudatában. Annak ellenére, hogy olyan évtizedeket hagytunk magunk mögött, amikor először az ateista diktatúra, majd a szabadság illúzióját keltő, minden nemes hagyománytól megfosztani akaró szellemi diktatúra akarta kiirtani a fejekből: a nemzettudatot és a keresztény értékrendhez való tartozás érzését. Igaz, megtépázottan, de mégis örömmel kiáltjuk ma a költővel: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán" (Vörösmarty: Szózat). Bárhol éljenek is magyarok a nagyvilágban, vannak sokan, akik ma Szent Istvánt mint országunk alapítóját és apostolát tisztelik.

Joggal vetődhet fel bennünk a kérdés, vajon miért tudott Szent István maradandót alkotni? Nagyságának és máig ható tiszteletének bizonyára sok okát fel tudnánk itt sorolni. Engedjék meg, hogy néhányat én is megemlítsek ezek közül: 

Az első és legfontosabb, hogy hitből élő ember volt. Hazug az a vélemény, amely úgy próbálja őt bemutatni, mint aki jó taktikus lévén azért választotta önmaga és nemzete számára a kereszténységet, mert így akarta hatalmát megerősíteni az európai nemzetek nagy családjában. Ez nem igaz. A szó legnemesebb értelmében volt ő keresztény. Mert számára élet volt a hit. Szívébe véste az Evangéliumot, amely átjárta gondolatait, érzéseit és cselekedeteit. Másoktól is ezt várta, mert meg volt győződve arról, hogy csak a krisztusi erkölcs képes megteremteni, fenntartani és megőrizni a magyar nemzetet.

Ma, amikor sokan annak a véleményüknek adnak hangot, hogy egy Szent Istvánhoz mérhető kaliberű, karizmatikus országvezetőre lenne szükségünk, hogy kilábalhassunk nemzetünk jelen, tragikus helyzetéből, akkor szabad legyen azt a véleményt kimondanom, hogy ma már kevés lenne egy ilyen tehetségű személy. Ezért nekünk magunknak, de mindnyájunknak, Szent István-i lelkületűvé kell válnunk! Különben csak tovább görgetjük magunk előtt társadalmi, politikai, gazdasági, s legfőképpen a minden bajok forrásának tekinthető erkölcsi bajainkat. Tapasztaljuk nap mint nap, hová vezet az erkölcsnélküliség. Az evangéliumi értékrend olyan alapvető erkölcsi értékekre irányul, amelyek nélkül nem élhet sem hívő, sem hitetlen. Még akkor sem, ha egyes politikusok vagy pártok ennek az ellenkezőjét akarják bizonyítani. Paul Claudel, a francia konvertita költő írta: „Én, francia diplomata, a hívő katolikus erőm fogytáig hirdetem, hogy a Duna-medencében csak a Szent István-i úton lehet gyógyulást keresni".

Szent István művének másik titka az emberek iránti tiszteletében rejlik. Tisztelte és szerette az Isten képére teremtett embert. Vallotta az emberek Isten előtti egyenlőségét. A Biblia tanításából táplálkozott ez az emberszeretete, ahol azt olvasta, hogy: „Isten megteremtette az embert, saját képmására … Férfinek és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27). Ma sem képzelhető el az emberek és nemzetek közötti vágyva vágyott tisztelet és szolidaritás ezen bibliai alap nélkül. Nélküle csak ideig-óráig tartó, nagyon törékeny érdekszövetségek jöhetnek létre. Viszont nekünk maradandó, szilárd, minden embert megkülönböztetés nélkül tisztelő közösségekre van szükségünk, ahol bőrszínre, korra, nemre, vallásra és politikai nézetre való tekintet nélkül a kölcsönös tisztelet érvényesül. Márai Sándor írta Naplójában: „A horizontális haza omlékony, változékony. A vertikális haza tömör, ércnél maradandóbb."

A fiához, Imre herceghez írt Intelmekben felfedezhetjük az emberek iránti szeretetnek egy másik területét, a női nem iránti fokozott tiszteletet. Ehhez nagymértékben hozzájárult a Szűzanya iránti mélységes tisztelete. Milyen jó lenne, ha korunk férfijaiban is hasonló tisztelet élne a nők iránt! S milyen jó lenne, ha minden nő életvitelével és magatartásával kiérdemelné a férfiak megkülönböztető tiszteletét és megbecsülését!

Nagy szükség lenne arra is, hogy népünk nők iránti tisztelete az anyaság társadalmi szintű megbecsülésében is megmutatkozzon. Ezen a téren rendkívül nagy a baj. Az anyaság széles társadalmi szinten lenézett és megvetett állapot lett. Ennek okai a több évtizedes abortuszt engedélyező nemzetgyilkos múltban és korunk hedonista életszemléletében keresendők. Ezen a téren az elmúlt hónapok súlyosan elhibázott törvénykezése további rombolást végzett. 

Szent István emberek iránti szeretete abban is megmutatkozott, hogy az uralkodást nem méltóságnak, hanem szolgálatnak tekintette. Nemzetének sorsát is leginkább a dölyfös főuraktól féltette. A király vezetésre való alkalmasságát az erények mértékében látta. Olyan emberek vezetik ma népünket, akik az erények gyakorlásában élen járnak? Tamási Áron, a mindenki által kedvelt erdélyi író az erények szerinti látásmódot minden magyar emberre kiterjesztette, amikor azt írta: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

Szent István emberszeretete abban is láthatóvá lett, ahogy a szegényekhez viszonyult. A szegényekről való gondoskodást ugyanis a király erkölcsi kötelességének tartotta. Komolyan vette Jézus szavait, aki szerint szegények mindig lesznek köztünk (vö. Mt 26,11), de ezt nem tétlen belenyugvással vette tudomásul, hanem állandó feladatának tartotta, hogy a rászorulókról gondoskodjon, mert azt is tudta, hogy amit e legkisebb testvérek közül eggyel is teszünk, azt Jézussal tesszük (vö. Mt 25,40). Ezzel a magatartásával egy igazságosabb és testvériesebb világ kialakítására törekedett. Vagyis szándékai nem akciókra, hanem valódi gondoskodásra irányultak. Egyikünk sem tehet úgy, hogy nem veszi tudomásul, mi történik velünk és körülöttünk ma, amikor családok kerülnek egyik napról a másikra utcára csak azért, mert a bankvilág vezetői nem tudnak megálljt parancsolni gátlástalan harácsolási vágyuknak. Az pedig egyenesen vérlázító, hogy akiknek nemcsak módjukban állna, hanem kötelességük is lenne ennek gátat vetni, azok semmit nem tesznek, sőt úgy tűnik, ők maguk is kiszolgálói és haszonélvezői ennek a kegyetlen fosztogatásnak. A tőlünk telhető módon nyújtsunk segítséget ezen embertársainknak, de kiáltsunk is értük, ne váljunk hallgatag cinkosokká! 

Szent István életművének harmadik titkát a közösségben való gondolkodásában vélem felfedezni. Minden néppel, de különösen a szomszéd nemzetekkel minden körülmények között a békét kereste. Ennek egyik előfeltételének tekintette a más nemzetek fiainak befogadását és tiszteletét. „Mert az egy nyelvű és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny" (Intelmek) – mondotta. Fontos ezt ma is figyelembe vennünk, mert vannak erők, amelyek az itt már több évszázada együtt élő nemzetiségeket próbálják egymás ellen fordítani. Ilyen körülmények között csak a szentírási elfogadó szeretet ad megoldást az egymás közötti feszültségek feloldásához: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat" (Mt 22,39). Napjaink forrongó hangulatában rendkívüli mondanivalója van a Szent István-i üzenetnek: egyedül az Isten iránti szeretet lehet az alapja az emberek és a nemzetek közötti megbékélésnek. Henri Bergson, francia filozófus mondta: „a demokrácia az Evangélium lényegéből fakad, mert mozgató ereje a szeretet." Ezért jelentette ki kétségbevonhatatlanul Robert Schuman, az Európai Unió egyik alapító tagja, hogy az egyének és a közösségek jogait egyformán tiszteletben tartani akaró „demokrácia, a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus előtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok." 

Tisztelt ünneplő közösség! Mert a költő, Csanád Béla szerint István király öröksége bár létezik, de csak belső bujdosásban, keseredett szívekben s bátortalanul, ezért fohászkodjunk most vele együtt: „Támadj fel újra bennünk Krisztusunk, / Kinek országát százszor megtagadták. / És lesz még ünnep, százezer szebb ünnep, / És boldog nép, mely ünnepelni tud, / Ha veled küzdünk és veled maradunk.”

Magyar Kurír