Veres András püspök szentbeszéde Brenner János halálának 50. évfordulóján

Bár egy haláleset 50. évfordulóján gyűltünk ma egybe a szombathelyi székesegyházban és a rádiókészülékek előtt, mégis ünnepelni jöttünk. Egészen biztosan nem ez volt a Brenner János halálát elhatározóknak és különösképpen nem a gyilkosságot végrehajtóknak a szándéka. A politikai merénylet végrehajtása után is a gyilkos erők mindent megtettek azért, hogy a hallgatás csöndje feddje a történteket. De nem így történt. Ebben az esetben is bebizonyosodott: ha a gonosz hatalmasságok elhallgattatják az embereket, a kövek szólalnak meg helyettük (vö. Lk 19,39-40). Isten népének hűséges tagjaiban nem lehetett elhallgattatni az igazságot. Megőrizték e vértanú sorsú pap történetét, s mára igen sokan megismerhették. Spontán tört fel, és egyre erősödik az ő kultusza, amely annak kifejeződése, hogy akik ismerték életét és hallottak tragikus haláláról, azok biztosak abban, hogy egy vértanú ontotta vérét keresztény hitéért, papi hivatásáért és legfőképpen az Eucharisztia védelmében.

Ez és a hasonló életpéldák mindnyájunkat elgondolkodtatnak, hogy vajon mi is ugyanígy helyt tudnánk-e állni egy ilyen életünk feláldozását követelő helyzetben? Brenner János korában, majd az azt követő évtizedekben, sőt napjainkban is, sokkal kevésbé veszélyes helyzetekben, félelemből vagy érdekből, sokan gyáván megtagadták Krisztust, az Egyházat és keresztény hitüket. Gyakran az az érzés támad bennünk, hogy Egyházunknak éppen az a legnagyobb gyengesége, hogy tagjai kényelmes, puhány, a korszellemmel könnyen megalkuvó életet élnek. Tele vagyunk panaszokkal és siralmakkal, hogy milyen sokféle baj van a társadalomban, az Egyházban, családjainkban, a munkahelyünkön, ugyanakkor nem vagyunk készek Isten törvényei szerint élni, azokban állhatatosan megmaradni és hitünkről szóval és tettel tanúságot tenni, sem a magán-, sem a társadalmi életben. Igaz ránk is az Apostol kijelentése: A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig (Zsid 12,4).

Korunk emberének, többek között, két nagy gyengesége a legjellemzőbb: a türelmetlenség és az állhatatlanság. Mindent azonnal szeretnénk megszerezni, amitől életünk boldogulását és jobbra fordulását reméljük, ugyanakkor ezekért nem tudunk kitartóan küzdeni. Türelmetlenek vagyunk akkor is, amikor a rossz elhatalmasodását tapasztaljuk magunkban, vagy a környezetünkben, ugyanakkor képtelennek bizonyulunk az erényekért kitartóan megküzdeni. Gyakran felébred bennünk a vágy arra, hogy végre maga Isten teremtsen rendet az igazságtalanságban, és büntesse meg a mérhetetlen gazságokat, ugyanakkor mi gyáván nem állunk ki sem a magunk, és különösen nem a mások igazsága mellett.

Jakab apostol arra int bennünket, hogy legyünk türelmesek az Úr eljöveteléig (vö. Jak 5,7). Isten ugyanis végtelenül türelmes, fölkelti napját jókra is, gonoszokra is (Mt 5,45), mert nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen (vö. 2Pét 3,9). Az első keresztények korától napjainkig sokan állították elénk csodálandó életpéldájukat: hogyan fakad a szenvedésből türelem, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység (vö. Róm 5,3). Nekünk ezeket a példákat kell követnünk!

Brenner János élete is erre tanít bennünket. Hiszen miként a keresztény sem, úgy a vértanú sem születik, hanem a nevelés, az önnevelés és a kegyelem által lesz azzá. A bűn miatt csak sok megpróbáltatás által jutunk el az Isten iránti szeretet olyan fokára, amely képessé tesz arra, hogy akár életünket is készek legyünk feláldozni érte. A bűnnel és a korszellemmel szembe haladva a keresztények legtöbbször az életmódjuk, az anyagiakkal és a hatalommal való eltérő bánásmódjuk miatt kerültek szembe az államhatalommal. Inkább kitartottak a szenvedésben, a nélkülözésben, de mégsem engedték, hogy kiirtsák belőlük az igazság, az igazságosság, a jóság, a szeretet és a béke utáni éhséget. Ezért volt és lesz is mindig a keresztény türelem forradalmi állhatatosság. A türelmes kitartással a hívő ember mindig kiutat talál a tehetetlenség kétségbeeséséből, és rátalál a biztos reményre, Krisztusra.

Az állhatatosság nem más, mint a bűnből újjászületett ember megmaradása a kegyelemben. Megmaradás az Isten iránti szeretetben, amely készségessé teszi az embert az embertársak iránti hűségre és a bűnt kerülő életre. Egy olyan erény, amelynek egész életünket jellemeznie kell. Különben képtelenek leszünk az igazság szolgálatára, a jóban és a hűségben való megmaradásra. A földi élet végéig kitartó állhatatosság Isten ajándéka. Ezért mondja Pál apostol is: Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék (1Kor 10,12). Saját cselekedeteivel egyikünk sem érdemelheti ki az állhatatosságot. Viszont ha teljes bizalommal Istenbe vetjük minden reményünket, akkor ő befejezi bennünk az üdvözítést, amelyet már a keresztségünkkor megkezdett bennünk. Viszont reálisan számolnunk kell a gyengeséggel, hogy a kísértésben bizony el is bukhatunk. Ezért az Apostol véleménye szerint félve és remegve kell munkálnunk üdvösségünket (vö. Fil 2,12). De Jézus biztat is bennünket: aki mindvégig kitart, az üdvözül (Mk 13,13). Különösen a nehéz időkben válik fontossá annak tudata, hogy Isten meg tud, és meg is akar őrizni bennünket a hitben, a reményben és a szeretetben.

Pawel Florenszkij orosz gondolkodó és pap mondta: a nagyság végzete a szenvedés. Ha keresztény hivatásunkra, istengyermekségünk nagyságára és magasztosságára gondolunk, akkor érthetővé válik szenvedésünk oka. Minél nagyobb valaki az istenismeretben, az életszentségben, annál nagyobb rész jut neki a szenvedésből is. Hiszen minden fájni fog neki, ami nem Isten akarata szerint való. A minden korban élt nagyszámú tanúk és vértanúk nem mentenek fel egyikünket sem a felelősség és a tétlenség bűne alól. Adott élethelyzetben mindnyájunknak személyes feladata a megfelelő tanúságtétel.

Kedves Testvérek! Bármennyire is furcsán hangzik első hallásra, a Brenner János paptestvérünk áldozatára való emlékezésünk nem egy hősre, hanem egy olyan hittel élt keresztény életre való emlékezés, amely erőszak áldozata lett. Valójában minden keresztény életnek késznek kell lenni az önfeláldozásra. Karl Rahner írta: A vértanú halála kiváltképpen keresztény halál. Olyan halál, amilyennek a keresztény halálának alapjában véve lennie kell.

Kedves Paptestvérek! A keresztségben, de egészen sajátos módon a papszentelésben mindnyájan meghívást kaptunk arra, hogy Krisztus követségében járjunk ebben a világban. Bizonyára eddig is őszintén törekedtünk az életszentségre, a magunk és a világ jobbá tételére. De biztosan állítható, hogy mindnyájunknak van még számos tennivalója mindkét területen. Ezért az Apostol szavaival buzdítalak Titeket: Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes (Róm 12,1-2).

Kedves Fiatalok! Engedjétek kibontakozni a korotoknál fogva bennetek lévő tettrekészséget és az igazság utáni olthatatlan vágyat. De ez sohase párosuljon olyan mértékű türelmetlenséggel, amely meggondolatlan cselekedetekre és döntésekre vezetne benneteket. Viszont tegyen készségessé benneteket arra, hogy mindig legyőzzétek a tétlenség kísértését, és áldozatok árán is küzdjetek az igazságtalanság struktúráinak lebontásáért! Hans Habe írta: Ha a jó nem hallgatna, nem történne rossz. A szív restsége minden más bűnt magában rejt. A csendesek mindig, mindenütt bűntársak.

Kedves Fiúk! Az igazságért való küzdelemnek egy sajátos megvalósítási lehetőségét kínálja a papi hivatás. Brenner János atya ebben lett áldozat és példakép mindnyájunk számára. Fontoljátok meg, és ne meneküljetek el gyáván a kérdés elől: nem lehet, hogy téged is erre a szolgálatra hív az Isten?

Adja Isten, hogy gazdag termést hozzon bennünk a sok kegyelem, amelyben részesülhettünk ebben a Brenner János vértanúságának szentelt emlékévben!

Ámen!