Veres András szombathelyi püspök homíliája Szent Márton ünnepén

Krisztusban kedves ünneplő Testvéreim itt a Szombathelyi Székesegyházban és a rádiókészülékek előtt, országhatáron innen és túl!

Szegények mindig lesznek veletek …

Azt hiszem mindnyájunk számára jól ismert Jézus kijelentése: Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek (Mt 26,11). Talán sokszor el-elgondolkodunk rajta, mert igen sok kérdést vet fel ez a kijelentés napjainkban is: például érdemes-e valamit is tenni a szegénység ellen, ha a szegénység nem szüntethető meg? Vagy: Vessünk el minden reményt azzal kapcsolatban, hogy lehetne egy igazságosabb és szolidárisabb világot építeni? Érdemes annyi fáradtságot és pénzt áldozni a szeretetszolgálat végzésébe? Ilyen és hasonló kérdések sokasága támadhat bennünk.
Ahhoz, hogy ezeket meg tudjuk válaszolni, érdemes egy pillantást vetnünk arra a körülményre, hol és mikor hangzott el Jézus imént idézett kijelentése? Jézus szenvedése előtt, a betániai vacsorán mondta ezeket a szavakat, akkor, amikor a leprás Simon házában egy asszony drága illatos olajat öntött a fejére. A zsidóknál a tisztelet jeléül meg szokták kenni olajjal a vendég fejét. Ez az asszony egy különösen drága olajat öntött Jézus fejére, s ezért bosszankodtak a tanítványok. Véleményük szerint nem kellett volna ily módon pazarolni, hanem el lehetett volna adni, és árát szét lehetett volna osztani a szegények között.

Az Evangéliumból jól ismerjük Jézus életvitelét: kerül minden fényűzést. Most mégis védelmébe veszi ezt az asszonyt, mert nem annyira a tettet, mint inkább azt a lelkületet értékeli, amellyel tettét végbeviszi. Valószínűleg Jézus nem fogadná el a megkenést, ha az asszony előbb felkínálta volna. De Jézus is már csak a megkenéssel szembesül. Azzal, hogy mégis az asszony védelmére kel, két fontos tanítást akar adni övéinek: egyrészt arra akarja tanítani őket, hogy az ember cselekedeteinek megítélésénél figyelembe kell venni a szándékot is, amellyel végbe viszi tettét. Másrészt arra akarja rádöbbenteni őket, s ezáltal minket is, hogy a szeretetből származó személyes, konkrét tett többet ér a szegények személytelen megsegítésénél. Vagyis egy lehetséges jócselekedet elmulasztása esetén ne bújjunk azon kifogás mögé, hogy általában mi szoktunk segíteni a szegényeken. Lám, mennyi mindannyiunkban ott lévő kétségre, kérdésre, gyötrődésre mutat rá ez az egyetlen jézusi mondat: Szegények mindig lesznek veletek! Mikor segítsek? Kinek segítsek? Mindenkinek segítsek? Milyen mértékben segítsek?

Az említett evangéliumi szakaszban Jézus azzal magyarázza az asszony tettét, hogy a temetésére tette. S valóban – amint azt az Evangéliumból tudjuk - a szombat kezdete miatt, Jézus temetésekor nem volt idő megkenni halott testét. Ebből egy újabb tanítás következik: vannak kötelességek - mint például a halottak iránti tisztelet és sok egyéb, vissza nem térő eset - amelyek megelőzhetik a szeretet más kötelezettségeit, mert azok megtételére még lesz alkalmunk később is. Jézus véleménye szerint mindig lesznek körülöttünk olyanok, akikkel jót tehetünk, bizonyos kötelességeket viszont haladéktalanul meg kell tennünk.

Úgy gondolom, nem járunk rossz úton e jézusi tanítás értelmezésekor, ha kijelentése mögött azt is sejteni véljük, hogy a társadalmi bűnös struktúrák nem szüntethetők meg végérvényesen, ennek következtében a szegénység sem. Ennek egyetlen oka van, az emberi bűn, az emberi cselekedetek igaztalan volta. Mit tegyünk akkor? Nyugodjunk talán bele a gazdasági és jogi igazságtalanságok által teremtett ordító szegénységbe? Semmiképpen! Sokkal inkább érezzük magunkat ösztönözve arra, hogy még elszántabban küzdjünk az igazságosságért, a szociális gondoskodás mind teljesebb és igazságosabb érvényesüléséért! Nem véletlen az, hogy az Egyház az elmúlt száz év alatt oly sokszor felemelte hangját a társadalmi igazságosság érdekében. Ma hazánkban is rendkívül nagy szükség van az igazságosságért való küzdelemre, mert a nyugat-európai országoktól eltérően - ahol legalább a stabil jogrend őrködik a magán- és a köztulajdon fölött, így a szociális gondoskodás hatékonyabb érvényesülése fölött is - nálunk teljes anarchia mutatkozik ezen a téren. A közvagyon teljesen megszűnőben van egyes politikai és gazdasági hatalmat bitorlók gátlástalan pénzéhsége miatt. Ezért néhányan, nem a tisztességes munkájuk, hanem csalás és korrupció által aránytalanul meggazdagodnak, mások pedig menthetetlenül elszegényednek, az egzisztenciális létfeltételek teljes hiányától szenvedve. Pedig erre a veszélyre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia már 1996-ban felhívta a figyelmet: "Természetes, hogy a gyökeresen megváltozott társadalmi-politikai helyzetben sok, egymástól eltérő elképzelés alakult ki arról, hogy milyenné alakítsuk a születő magyar demokráciát. Az viszont igen sajnálatos, hogy több év elteltével sem sikerült közmegegyezésre jutni számos alapvető kérdésben, és nem jött létre valódi társadalmi összefogás az ország hosszú távú érdekeinek figyelembevételével. Még fájdalmasabb, hogy - a változásokkal együtt járó bizonytalanságokat is felhasználva - nemegyszer szembefeszültek egymással az egyének és a különböző társadalmi csoportok érdekei. Sokan csupán a saját előnyeiket kívánták érvényesíteni, mások főleg csak azért küzdöttek, hogy a lehető legnagyobb rész jusson nekik a politikai hatalomból vagy a társadalom vagyonából vagy éppen mindkettőből." (Igazságosabb és testvériesebb világot 4.).

Mit tehetünk ebben a helyzetben? Egyrészt naponta küzdjünk a magunk területén a társadalmi igazságtalanság felszámolásáért, másrészt pedig  tevékeny szeretet útján siessünk rászoruló embertársaink megsegítésére. Jézus tanítása vezessen bennünket, aki azt mondta, hogy bármit teszünk eggyel is az emberek közül, azt neki tesszük. Jakab apostol véleménye szerint a hit tettek nélkül halott (vö. Jak 2,18). Vagyis hitünk élő voltáról tanúskodik, ha cselekvő módon enyhítünk szükséget szenvedő embertársaink ínségén. Ebben az Egyház, az egyházközségek, de az egyes keresztények is járjanak az élen!

Isten embere a Lélek vezetése alatt él

Izajás próféta, akin – a szentmise olvasmányából hallottak szerint - az Úr Lelke nyugszik, arra kapott meghívást, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek. Abban mutatkozik meg, hogy Isten emberei vagyunk-e, hogy engedünk-e a lelkünkben szólítgató isteni hívásnak. Isten Lelke ugyanis empátiát és együttérzést ébreszt a szívünkben, hogy meglássuk a valós szükséget, és felismerjük, kinek, hogyan adhatunk igazi segítséget. Bizony napjainkban ez is nehéz feladat, mert az igazi szegény szemérmes, mások pedig élősködve visszaélnek az emberek jószívűségével. A legtöbb ember igazságérzete berzenkedik az ilyen élősködők láttán, pedig nekünk, keresztényeknek mégiscsak arra a szemléletmódra kell eljutnunk, ahogyan Boldog Apor Vilmos vélekedett: Inkább százszor csapódjon be az ember, mint egyetlen rászorulót visszautasítson (Szolnoky Erzsébet: Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága 45. old.).

Hallotuk Izajástól: Isten embere nemcsak a szegényekhez kap küldetést, hanem gyógyítania kell a megtört szívűeket is. Napjainkban a materiális szegénység is óriási, de talán még több a megtört szívű ember közöttünk. Mert a szegény, szegénysége ellenére is, lehet boldog, bár szegénysége néha már az Isten elleni lázadásba kergetheti. De ha arra gondolunk, hogy a gazdag is lehet megtört szívű, reményvesztett, boldogtalan, akkor talán helytállónak tartjuk az iménti megállapítást. Sok, túl sok a reménytelen, kétségbe esett, boldogtalan ember ebben a hazában. Már néhány évtizeddel ezelőtt is így látta ezt a költő: "Ó lelkem, durva kendő, / Mocsoktól keserű: / Nézd, mennyi vár esendő / Arc, amit letörülj: / Kar nincs elég ölelni, / Mindenfelé: / Vert arcok, s valamennyi / A Krisztusé." (Sík Sándor: VI. Stáció). Kedeves kresztény testvéreim! Mint Isten küldötteinek, nekünk küldetésünk van mindnyájukhoz!

Szent Márton példája

Szent Márton példája vezessen bennünket ebbéli tevékenységünkben. Tudom, ehhez nekünk is szükségünk van arra az erőre, amelyet Szent Márton az őt megragadó Krisztustól kapott. 12 évesen, szülei kimondott akarata ellenére jelentkezik katekumennek, hittanulónak, mert szeretné élni a krisztusi tanítást. Majd fokozatosan érett meg benne a hit, amely képessé tette őt arra, hogy ő, a katona, a szegény kolduson megkönyörüljön. Ezen tette mennyei jutalmat kapott abban az álmában, amikor Jézus megjelent neki a koldusnak adott köpenyében. Innentől kezdve nem kétséges számára, hogy még elkötelezettebben kövesse Krisztust. Ettől kezdve egész életét végig kíséri a szegények iránti megkülönböztetett szeretet.

Kedves Testvérek! Mindnyájunkat megragadott Krisztus, azért vagyunk keresztények, azért ünneplünk ma is együtt. Ne engedjünk a fáradtság, a csalódottság, a kiábrándultság, a hiábavalóság kísértésének. Krisztustól mi a remény és a bizakodás Lelkét kaptuk. Lenne okunk bőven az elkeseredésre, mert akikre az ország vezetése van bízva, éppen azok ássák alá a társadalom alapjait, a jó erkölcsöt. Hiszen immár erénnyé teszik a csalást, a lopást, a hazugságot, elvetik a házasság, a család, az élet szentségét, így a társadalom gyors léptekkel halad az erkölcsi romlás felé. Az erkölcs gyengülése pedig a nemzetet létében rendíti meg. Már látjuk jeleit, hogy mennyire eltorzult és megbomlott az értékrend össztársadalmi szinten. Gyakran hallom magam is a véleményt: ha másoknak lehet büntetlenül lopni, sikkasztani, csalni sokat, akkor nekem is szabad egy keveset. Csak elég ügyesnek kell lennem, hogy ki ne derüljön az elévülési időn belül. Csak legyenek jó összeköttetéseid, mondják, és akkor mindent el tudsz intézni. A társadalmi élet legkülönbözőbb színterein mércévé válik azon felelőtlen politikusi kijelentés: lehet, hogy a cselekedet nem erkölcsös, de jogszerű. Aki ebben a morális pusztításban bármilyen módon részt vesz, akár csak hallgatólagosan is, támogatójává válik a bűnösöknek, és súlyosan vét az egész nemzet ellen. Mert tudjuk: vétkesek közt cinkos, aki néma (Babits Mihály: Jónás könyve). Ezen magatartás és erkölcsrombolás ellen fel kell lépni, tiltakozni kell ellene, és meg kell szüntetni!

Testvérek! Mi Isten országát, az igazságosság hazáját építjük! Ezért legyünk egyenes beszédűek, becsületesek, igazak és igazságosak, akkor is, ha a széles tömegek más úton haladnak! Akarjuk megvalósítani a szeretet civilizációját, mert csak annak van jövője, és csak abban van nekünk is jövőnk. A buzgóságban ne lankadjunk, legyünk tüzes lelkűek: az Úrnak szolgálunk (vö. Róm 12,11). Erre tanítsák a szülők a gyermekeiket, erre irányuljon a pap, a hitoktató, a tanár nevelő tevékenysége. Saját életünkkel legyünk az igaz beszéd, az igazság, az igazságosság, a szeretet képviselői és tanúi a világban!

Talán vannak, akik meg sem értik, hogy mi nem a társadalom rossz szociális hálóját akarjuk foltozgatni. Mi nem elégszünk meg a sebek és a tünetek gyógyításával, mi gyökeres változást akarunk, az értelem, a szív és az akarat megújulását kívánjuk. Ezért valljuk Prohászka Ottokárral, a nagy szociális érzékű püspökkel együtt: Hiszek a szeretet végső győzelmében! Higgyünk bátran a szeretet bűnt és gonoszságot legyőző erejében! Higgyünk a szeretet értelmet, érzést, tetteket átformáló erejében! Higgyünk a szeretet mindenkit vonzó erejében!

Ezért legyünk örvendezők a reménységben, béketűrők a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban. Segítsünk azokon, akik szükségben vannak (vö. Róm, 12,13)!

Amen