A Veszprémi Egyházmegye a XX. században

Egy egyházmegye újkori történetét a bevett módszer szerint úgy szokták tárgyalni, hogy elsősorban az egyes püspökök kormányzását veszik górcső alá. Ez a veszprémi egyházmegye XX. századi története esetében 12 ordináriust jelent, akiknek főpásztori működése azonban igen változatos képet mutat. Közülük kettőnek adatott meg az alkotómunka kiteljesedésének lehetősége: báró Hornig Károly közel 30 évig (1888–1917), Rott Nándor pedig majd’ 22 évig (1917–1939) kormányozta az egyházmegyét. A bíborosi rangra emelt Hornig püspök úgy írta be nevét az egyházmegye és Veszprém város történetébe, mint nagy építkező és bőkezű mecénás – elég csak a székesegyház jelenlegi formájára vagy a veszprémi püspökség 4 kötetes római oklevéltárára gondolni. Rott Nándort pedig mint a Balaton püspökét szokták emlegetni. Mindkettejük alaposabb méltatása, tevékenységük monografikus feldolgozása még várat magára.

Többek életében csak egy állomás volt Veszprém az esztergomi vagy az egri érseki szék előtt (Mindszenty József, Lékai László, Paskai László, illetve Czapik Gyula, Kádár László). Ketten rövid kormányzás után távoztak az élők sorából (Tóth Tihamér, Bánáss László). Az egyházmegye éléről a kommunista állam által 1957-ben eltávolított Badalik Bertalan a térdre kényszerített magyar egyház egyik hőse, rendíthetetlen hitvallója volt. A helyébe ültetett Klempa Sándor – ma már tudjuk az állambiztonsági iratokból – tevőlegesen hozzájárult a püspök eltávolításához, az ő ideiglenes jellegű kormányzósága végül 15 évig tartott. Az ősi veszprémi püspökség 100. püspöke, Szendi József lett 1993-ban, a magyar egyházszervezet átrendezése nyomán a veszprémi érsekség első metropolita-érseke. Az új évezredbe pedig Márfi Gyula érsek vezette át az egyházmegyét.

Előadásomban azt kívánom röviden felvázolni, hogy az egyes püspökök számára mik voltak a súlyponti kérdések a pasztorációban, s hogy ennek hatására milyen változások mutatkoztak a lelkipásztori struktúrában. De meg kell jegyezni, hogy még így is csak az egyház intézményi arculatának bemutatásáig jutunk, a hitélet mélyebb rétegeinek változását a régebbi időkre nézve a népi vallásossággal is foglalkozó néprajz, korunkra nézve pedig a szociológia kutatási eredményeiből olvashatjuk ki.

Mindenekelőtt néhány szó általánosságban az egyházmegyéről! A veszprémi egyházmegye 1777-től, a Mária Terézia-féle diszmembrációtól 1993-ig, vagyis a magyarországi egyházmegyék határainak átfogó rendezéséig 13710 négyzetkilométer kiterjedésű volt, s a történeti Magyarország átlagos méretű püspökségei közé tartozott. Mivel a trianoni határok érintetlenül hagyták az egyházmegyét, ezért az I. világháború után Veszprém a három legnagyobb püspökség közé került Eger és Vác mellett. Hasonló volt a helyzet a hívek számát tekintve is, a 700 ezer körüli hívőszámú Veszprémet e tekintetben Eger, Vác és Esztergom előzte meg. 1993-ban, II. János Pál pápa rendelkezése nyomán a püspökség Balatontól délre eső felén jött létre a kaposvári egyházmegye, az 1950-es közigazgatási változások nyomán Fejér megyéhez került, Enying környéki településeket pedig a Székesfehérvári Egyházmegyéhez csatolták. Így az egyúttal érsekség rangjára emelt egyházmegye Veszprém megyére és Zala egyharmadára terjed ki, területe jelenleg 6290 négyzetkilométer, a hívek száma körülbelül 300 ezer fő.

Veszprém súlyát 1945-ig jelentősen emelte a püspökség és a káptalan kiterjedt birtokállománya, amely 51, illetve 41 ezer kataszteri holdat tett ki.

Ami a nemzetiségi viszonyokat illeti, az 1901-es sematizmus a plébániákon használt nyelvet így adja meg: a 226 plébániából 177 esetében kizárólagosan magyar, 46 esetében teljesen vagy részben német, s volt még 3 horvát plébánia is. Ez utóbbiak már a ’30-as évekre elmagyarosodtak, és mára a valaha volt német plébániák sem mutatják eredeti nyelvi jellegüket, ami részben a II. világháború utáni kitelepítés következménye. A cigányságot az egyházi statisztikák nem tüntetik fel külön etnikumként, bár tapasztalatból tudjuk, hogy vidékünkön a romák szinte kivétel nélkül katolikusok. Míg az 1893-as összeírás szerint a püspökséghez tartozó vármegyékben számarányuk az összlakossághoz képest elhanyagolható, 0,5–0,7% volt, addig a 2003. évi felmérés szerint Veszprém és Zala megyében 4–5% körüli, Somogyban 6–9%.

A népesség homogén jellege miatt szinte kizárólag a hagyományos, szentségkiszolgáltatás-központú plébániai pasztoráció folyt a század folyamán, akkor is, amikor a század első felében valamelyest érvényesültek a szerzetesek komplementer lelkipásztori funkciói, vagy a ’30-as, ’40-es években a katolikus egyesületi élet a falvakat is elérte. Újabb pasztorális kihívásként az 1970-es évektől lehet tapasztalni a demográfiai mutatók romlását: a városok és a közvetlen közelségükben fekvő települések kivételével mindenütt fogy és elöregszik a lakosság. Somogyban például 228 településből 210-nek negatív a mutatója.

Hornig Károly (1888–1917) kormányzása alatt a lelkipásztorkodás az I. világháborúig megőrizte az előző évszázad strukturális kereteit, vagyis a döntő többségében falusi lakosság pasztorációja a viszonylag nagy kiterjedésű, kegyúri alapítású plébániák keretében folyt, a filiák ellátását pedig nagyszámú káplán segítségével oldották meg (229 plébánia, 86 kápláni állás). A szerzetesek részvétele a pasztorációban részben abból állt, hogy a zirci ciszterci, valamint a tihanyi és zalavári bencés apátságok kegyurasága alatt álló plébániákat a rend tagjai vezették (11 ciszterci, 9 bencés). A szerzetesek komplementer lelkipásztori funkciója jobban érvényesült abban a vonatkozásban, hogy a ferencesek látták el a fontosabb búcsújáróhelyeket (Sümeg, Bucsuszentlászló, Andocs, Segesd), a tanítórendek pedig a középiskolai oktatást.

Rott Nándor püspöksége alatt, 1917–1938 között dinamikus fejlődést konstatálhatunk minden vonatkozásban, nyilván nem függetlenül az egyház számára kedvezően megváltozott társadalmi-politikai feltételrendszertől. Az egyházmegyés papság létszáma majd 20%-kal nőtt, és a plébániai pasztorációban szolgálóké is 15%-kal. Igazán látványos volt a fejlődés a papnövendékek esetében, az I. világháború előtti 39-ről 82-re nőtt a létszám. Ez indította arra Rott püspököt, hogy egy emelettel bővítse a szemináriumot.

Rott Nándor püspök különösen is szívén viselte a balatoni nyaraló-pasztorációt, ezért nevezték őt a Balaton püspökének. Új plébániákat állított fel a part menti, fejlődő településeken (az általa alapított plébániák egyharmada ilyen volt), és kialakították az ún. nyárikápolnák hálózatát az új nyaralótelepeken (12). Mindez egyrészt válasz volt egy új pasztorális kihívásra, másrészt egybevágott a korabeli nemzetpolitikai célkitűzéssel, amely az 1929. évi fürdőhelyi törvény nyomán a keresztény középosztály és hivatalnokréteg nyaralóhelyévé fejlesztette a Balaton körzetét. A legszebb titulusa minden bizonnyal az azóta elhíresült Õszöd kápolnájának van: Szűz Mária, a szép nyaralás édesanyja.

Az 1930-as évek közepétől újdonságot jelentett az egyesületi élet kibontakozása faluhelyen is a KALOT és a KALÁSZ révén. E szervezetek sokrétű működésének most csak a pasztorális aspektusát kiemelve: az 1946-ig virágzó helyi csoportokban a falusi ifjúság új tapasztalatokat szerezhetett az egyházról, amely a hagyományos plébániai modellben a szentségeket szolgáltatta ki és a vallási kötelezettségek teljesítését követelte meg. Különösen szembetűnő a női rendek, kongregációk térnyerése: a ’40-es évekre házaik és tagjaik száma megháromszorozódott az egyházmegye területén, ami azt jelenti, hogy már nemcsak a városokban, hanem a nagyobb községekben is apácák végeztek oktatási, karitatív, plébániai feladatokat.

1944-ben Mindszenty József határozott pasztorális elképzelésekkel foglalta el a veszprémi püspöki széket. Zalai tapasztalataiból kiindulva itt is a plébániahálózat korszerűsítését látta fő feladatának, vagyis azt, hogy a szentszéki elvárásoknak megfelelően minél több helységnek legyen önálló papja. A püspök a nehézségek (fogság, front) ellenére rövid idő alatt 34 helyen alapított új plébániát vagy önálló lelkészséget. Példáját követte Bánáss László és az ötvenes évek elején még Badalik Bertalan is, így az önálló lelkipásztori helyek száma 353-ra emelkedett (a század elején még csak 226 volt!).

Ezzel a folyamattal párhuzamosan ment végbe 1945-től kezdve az egyház társadalmi befolyásának megtörése a kommunista párt részéről, ami egyet jelentett a két világháború közötti, katolikus szempontból pozitív kezdeményezések erőszakos felszámolásával. 1946-ban megtörtént a katolikus egyesületek betiltása, 1948-ban államosították az egyházmegye területén található 568 alapfokú és 6 középfokú iskolát, majd a kórházakat, karitatív intézményeket is (ilyen volt Veszprémben a Davidikum fiúárvaház), 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket, államosították az egyházi ingatlanokat (köztük a kanonoki házakat), 1952-ben brutálisan megszüntették a veszprémi szemináriumot.

A hitoktatást a ’60-as évek közepére adminisztratív eszközökkel és fenyegetéssel jelentősen visszaszorították (a zalai részeken kevésbé). Mindezzel a pasztoráció lényegében a legszűkebben vett plébániai életre korlátozódott, a kommunista diktatúra beszorította az egyházat a sekrestyébe. Paradox módon a szerzetesrendek intézményeinek államosítása, majd a rendek felszámolása, vagyis a már emlegetett komplementer funkció megszüntetése rövid távon jót tett a plébániai pasztorációnak. 1949-ben 111 szerzetes végzett lelkipásztori feladatot, de még 1975-ben is 48-an szerepeltek a papi névtárban, persze hivatalosan egyházmegyés papként. Ennek következtében az egyházmegye papjainak létszáma csúcsot döntött: az 1963-as sematizmus 520 pap nevét tartalmazza, közülük 434 volt aktív lelkipásztor. Ekkor gyakorlatilag minden plébánia, lelkészség és kápláni állás be volt töltve. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell hangsúlyozni: egyrészt, hogy ez a szentség-kiszolgáltatásra redukált pasztoráció lehetett csupán, másrészt hogy ez egy kivételes helyzet volt.

Az egyházmegye diszmembrációja előtt, 1992-ben a papság létszáma már csak fele volt az 1963-asnak, a plébániák 45%-a betöltetlen volt (oldallagosan ellátva), a káplánok száma pedig 89-ről 13-ra zuhant. Hasonlóan megcsappant a papnövendékek száma is: 1949-ben még 82, 1975-ben 33, 1992-ben pedig csak 15 kispapja volt az egyházmegyének. Igaz, időközben a papság feladatköre és életmódja is megváltozott: a hitéleti aktivitás csökkent – viszont nem is kellett már minden faluban papnak „ülnie”, s nem kellett káplánt tartani a filiák ellátására, a plébános előbb motorral, majd autóval nagyobb körzetet is el tudott látni. A problémát máig hatóan az jelenti, hogy miközben az aktív hívek és a papok száma csökkent, ugyanakkora méretű infrastruktúrát kell üzemeltetni, gondolok itt a templomok és plébániahivatalok számára.

A rendszerváltozás a magyar egyház számára kétségkívül szabadságot hozott, az állami gyámkodás megszűnését. Az újraindult intézmények közül hadd emeljem ki a hittudományi főiskolát és szemináriumot. Ennek jelentőségét az adja, hogy Veszprém városához rendes körülmények között a középkor óta hozzákapcsolódik a teológia felsőfokú művelése. De a legfontosabb területen, a plébániák életében nem lehet restaurációról beszélni (legfeljebb az épületek restaurálásáról), s nemcsak a papság számának megfogyatkozása miatt, hanem azért sem, mert a II. Vatikáni Zsinat nyomán már egy kevésbé klerikális egyházmodellt kellett hatékonyabbá tenni. Ugyanakkor a papság újfajta, közösségi jellegű igényekkel szembesül a hívek részéről, aminek alig tud eleget tenni, hiszen ideje és szocializációja inkább csak a népegyházi elvárások teljesítésére teszi alkalmassá. De ezek már a jelen kihívásai közé tartoznak, amelyeken a történelmi tapasztalatok fényében közösen kell tovább gondolkodnunk.

Magyar Kurír

Kép: Török Viktória