Vigasztalásra szorulunk – 2005. augusztus 4.

Nem azért, hogy felülbíráljunk egy súlyos orvosi diagnózist, vagy egy méltatlan döntést visszavonassunk a felettesekkel, hanem egyszerűen azért, hogy ráhangolódjunk szerencsétlenül járt barátunk lelkiállapotára, aki talán éppen tőlünk kap lendületet az újrakezdéshez, mert az orvos, az ügyvéd a többi hatóság szakirányú döntésétől biztos, hogy nem kap lendületet, hanem úgy érzi magát, mint akin győzött az intézmény.

Az intézménynek és képviselőinek nem dolga a lelki istápolás. Az intézménynek csak az a dolga, hogy az emberi kapcsolatok rendszere szabályosan folyjon. Ez fontos, de nem elég. A vigasztalás már nem elintéznivaló, nem zárható aktákba és grafikonokba, oda teljes ember és ami a legfontosabb, idő kell. Mert azt a legnehezebb felvállalni, amiről előre látjuk, hogy nem tudjuk megoldani.

Ezek a keresztek. Amelyeket egy darabig mi viszünk, de aztán azok hordoznak bennünket, mert annyira egybenövünk. Mindennapi keresztjeink azok az események, amelyekre időt kell áldoznunk. Ilyen kereszt másokat vigasztalni, de mások vigasztalását elfogadni is.

Sánta János