Vigasztalásra szorulunk – 2008. március 1.

Nem azért, hogy felülbíráljunk egy súlyos orvosi diagnózist, vagy egy méltatlan döntést visszavonassunk a felettesekkel, hanem egyszerűen azért, hogy ráhangolódjunk szerencsétlenül járt barátunk lelkiállapotára, aki talán éppen tőlünk kap lendületet az újrakezdéshez, mert az orvos, az ügyvéd vagy a többi hatóság szakirányú döntésétől biztos, hogy nem kap lendületet, hanem úgy érzi magát, mint akin győzött az intézmény.

Az intézménynek és képviselőinek nem dolga a lelki istápolás. Az intézménynek csak az a dolga, hogy az emberi kapcsolatok rendszere szabályosan folyjon. Ez fontos, de nem elég. A vigasztalás már nem elintéznivaló, nem zárható aktákba és grafikonokba, oda teljes ember, és ami a legfontosabb, idő kell. Mert azt a legnehezebb felvállalni, amiről előre látjuk, hogy nem tudjuk megoldani. Ezek a keresztek. Ilyen kereszt másokat vigasztalni, de mások vigasztalását is elfogadni.

Sánta János