Világ körüli utazás hazánk apostoli nunciusával - 1.

Érsek úr, hogyan lett diplomata? 

Már gyerekkoromtól fogva, amióta csak eldöntöttem, hogy pap szeretnék lenni, a misszionáriusi életre vágytam. Édesanyámnak mondtam is, hogy azért tanulok szorgalmasan, hogy az afrikaiaknak hirdessem az evangéliumot. Amikor ezt közöltem a plébánosunkkal is, ő azt javasolta, hogy menjek az egyházmegyénk szemináriumába, Trevisóba, az egy jó szeminárium, és onnan aztán még mindig elmehetek misszionáriusnak. Így történt, hogy 46 évvel ezelőtt egyházmegyés pap lettem. A szentelés után a cappelanói plébániára kerültem, egy közeli katolikus településre, ahol hárman voltunk papok, a plébános és két káplán. Három tevékeny évet töltöttem el ott. Sok fiatallal dolgoztunk együtt, volt kórusunk, különféle felkészítő csoportjaink, szóval nagyon jó volt. A harmadik év végén kaptam egy levelet a püspöktől, amelyben az állt, hogy kedves Don Alberto, kérem, látogasson meg, szeretnék beszélni önnel. Komolyan megijedtem, hogy vajon le fog-e szidni, vajon mit hallhatott rólam. Azonban kedvesen fogadott, és azt mondta, hogy szeretne elküldeni Rómába egy diplomataiskolába, ugyanis az iskola rektora, aki éppen a mi egyházmegyénkből való, érdeklődött, hogy volnának-e jelentkezők ilyenfajta szolgálatra. Ez számomra áldozatnak tűnt, mert addigra már jól beilleszkedtem a plébániai munkába. Azonban mégiscsak a püspököm kérdése volt ez, azé az emberé, aki által az egyházi rend szentségében részesültem. Ráadásul a Szentatya nevében kérdezte, hiszen mint diplomata a pápát képviselném a munkámban. Kicsit féltem, hogy nem felelek meg a követelményeknek, de azt gondoltam, majd elválik, és jeleztem, hogy kész vagyok a feladatra. Így Rómában újabb négy év tanulás következett a jezsuiták Gergely Egyetemén és a Pápai Akadémián, ahol a diplomaták képzése folyik. Nyelveket is tanultam.

Az első ország, ahol 1973-ban diplomataként dolgozni kezdett, Ecuador volt. Itt – mint általában minden latin-amerikai országban – a katolikus keresztények aránya 90 százalék körül van. Milyen ez az ország?

Számítottam rá, hogy valami hasonló helyre küldenek, ugyanis még az egyetem alatt különleges orvosi vizsgálatokat végeztek rajtam, ellentétben a társaimmal. Ezek értelmét akkor fogtam fel, amikor megtudtam, hogy Quito, Ecuador fővárosa háromezer méter magasan fekszik. Ide erős szívvel rendelkező emberek kellettek a klíma miatt. A főváros kis település, és Ecuador is kicsi a többi latin-amerikai országhoz viszonyítva. S mivel a Csendes-óceán partján fekszik, Európából nézve még jelentéktelenebb. Viszont katolikus ország a kezdetektől fogva. Peru mellett található, és hajdan az inka civilizáció része volt. Az evangelizáció itt igen sikeres volt, és az eleve nagyon szép országot még jellegzetesebbé teszi a katolikus kultúra. Van itt tengerpart, ötezer méter magas hegyek, és az Amazonas is Ecuadorban ered. A lakosság pedig nagyon barátságos. Viszont erős a bennszülött jelenlét, olyan embereké, akik még ma is inka nyelven beszélnek. Saját szokásaik, ünnepeik, színes ruháik vannak. Örömmel tanulmányoztam ezeket. A nép kereszténysége egyszerű, de mély. A vallási ünnepek egyben állami ünnepek is, a városok ilyenkor megmozdulnak. A bennszülöttek persze sokszor szegénységben élnek, noha az ország sok természeti kinccsel rendelkezik. Van olajuk, nagy erdőik, kikötőjük. A problémák ellenére, amikor én ott éltem, az országban nyugalom volt. Számomra nagyon érdekes időszak volt ez. Sokat utaztam és tanultam. Meglátogattam a missziós atyákat, többek között a szaléziakat, akik az őserdőben élők között dolgoztak, akárcsak a Szent Józsefről nevezett missziós kongregáció tagjai. Ez feladatom is volt, hiszen a nunciatúrán dolgozók elsősorban a helyi egyházzal tartják a kapcsolatot, és csak másodsorban a civil kormányzattal. Nagyon tanulságos időszak volt.

A hetvenes években Latin-Amerikában népszerű volt a marxizmussal szimpatizáló úgynevezett felszabadítás teológiája. Okozott ez önnek gondot Ecuadorban?

Ez nem volt nagyon jellemző ebben az országban. Nyomokban megjelent, de nem voltak olyan papok vagy teológusok, akik ezt tanították volna az egyetemeken. Volt egy püspök, aki a bennszülöttek felé ezen a hangon szólt, átérezte a problémáikat és igyekezett segítségükre lenni, de nem egy külön teológia nevében, mint más országokban. Ez Ecuadorban tulajdonképpen jó volt, mert rávilágított a problémákra, de a felszabadulás teológiája nem jelentett külön bajt nekünk.

Néhány évvel később ön a Közel-Keletre került, Szíriában dolgozott.

Igen, 1977–78 fordulóján érkeztem Damaszkuszba. Szíria alapvetően muzulmán ország, de a keresztények jelenléte is erős, tíz százalékát alkották a lakosságnak. Most talán már kevesebben vannak.

A katolikusok aránya azonban mindössze két százalékra tehető.

Valóban. Jó kapcsolatban voltunk a keresztény felekezetekkel. Öt–hat különböző keresztény egyház pátriárkáival, érsekeivel és püspökeivel működtünk együtt Damaszkuszból. És kicsit részt is vettünk egymás ünnepein. Damaszkusz Szent Pál városa. Itt tért meg, ide igyekezve esett le a lóról. Itt van Szent Pál keresztségének a helye is. Ezek a közös hagyományok összekapcsoltak minket. Tudtunk együtt emlékezni és együtt ünnepelni. A muzulmán közösségekkel is rendkívül barátiak voltak a kapcsolatok. Amikor Szent Pál ide érkezett, amennyire tudjuk, itt már állt egy templom. Anániás már püspök volt itt. Damaszkusz majdnem olyan, mint Jeruzsálem. Megvan még a régi római út, nyomokban látszik is, Damaszkusz megőrizte ezeket az emlékeket az évszázadok viharainak ellenére is. A keresztény negyed szerves része a városnak.

Az iszlám fundamentalizmus akkoriban még nem okozott nehézségeket?

Nem sokkal Damaszkuszba érkezésem után, 1978-ban hazatért Khomeini ajatollah Párizsból Teheránba, és elkezdte hirdetni iszlám fundamentalista tanait, ami megzavarta a korábban kialakult nyugodt helyzetet. Az ebből adódó feszültségek most robbantak ki, és a helyzet napjainkban tragikus. A jelenlegi elnök apja erős kézzel kormányozta az országot, de azért élhető világ volt. Én is szabadon mozoghattam mindenfelé. Jártam északon is, ahol az első keresztények munkálkodtak annak idején. Mohamed idejében volt egy helyi zsinat, amin hatszáz szíriai püspök vett részt. Az akkori püspökök a mostani plébánosokra hasonlítanak. Nem voltak nagy egyházmegyéik. Ma viszont a feszültségek következtében fennáll a veszély, hogy sok keresztény elhagyja az ősi területeket.

A Közel-Kelet után Afrika, Zaire következett. Ezt az országot ma nem is így nevezik.

Igen, Belga-Kongó volt. Mubutu idejében vette fel az ország az ősi Zaire nevet. Ezt a nevet aztán háromszorosan ünnepelték, mert így hívták az országot, a folyót és a pénzt is. Ma már újra a régi nevén ismeretes a folyó és az ország is: Kongó. Ez az ország hatalmas. Területe akkora, mint egész Nyugat-Európa.

Afrika második legnagyobb országa, és a katolikus lakosság is számottevő: 30 millióan vannak.

És ők tényleg katolikusok. Csodáltam ennek a népnek a hitét. Sok misszionárius dolgozott ott, de amikor én ott éltem, a püspökök nagy része már helyi származású volt.

Az éghajlatot hogyan bírta?

Nagyon nehéz volt. Meleg, és szörnyű magas páratartalom. A sok légy. Védekeztünk, ahogy tudtunk. Nem kaptam el a maláriát. A nunciatúra a misszionáriusok módszereivel épült, magasak voltak a szobák, járt a szél, ez sokat segített. És persze alkalmazkodni is tudni kell. Láttuk, hogy az ottani emberek is boldogulnak, gondoltuk, hogy akkor ez számunkra sem lehetetlen feladat. Az izzadás amúgy sem egészségtelen.

Hallottam, hogy létezik egy zairei sajátos rítus.

Néhány forma változik, nem a lényeg természetesen. Joseph-Albert Malula bíboros volt ennek a fő kezdeményezője. A különbség elsősorban a bevonulásnál volt megfigyelhető. A fiatalok ősi öltözetekben, lándzsákkal kísérték a papot. Ez a királyi vagy hercegi bevonulásokra emlékeztet. Az elmélet az, hogy a pap Jézus képviselője, és ezért megérdemli ezt a tiszteletet. Egyes püspökök ezt erősen kritizálták, mert az ő vidékükön nincsenek ilyen szokások. Végül nem vált általánossá az országban az ilyen szertartás. Ezenfelül hagyományos táncok voltak még itt-ott betűzve a liturgiába. Ezek az elemek segítettek az embereknek, hogy megbarátkozzanak a szertartással. A dobok, a ritmusok remekül kifejezték a liturgia örömteliségét. Emlékszem, amikor először mentem ilyen hagyományos rítusú helyre, mennyire meglepődtem azon, ahogy mindenki együtt mozog, együtt táncol. Az összes hívő a kórus része volt, és a kórus nemcsak énekelt, hanem mozgott is. A teljesség érzése fogott el. Az élet lüktetett, és mindenki részt vett benne.

Mikor érsek úr Afrikában szolgált, az ország már vagy két évtizede független volt.

A függetlenségi harc Kongóban természetesen sok áldozattal jár, sok püspök és misszionárius, sőt apáca is odaveszett. Ezek szomorú történetek. A kolonializmus végével viszont felújultak a törzsi ellentétek is. Én Mobutu kormányzásának a vége felé éltem Kongóban. Ő sikeresen ráerőltetett az országra egy viszonylagos egységet, tehát visszaállt valamifajta béke. Ehhez persze keményen kellett kormányoznia. Szétválasztotta a marakodó törzseket és így mérsékelte a károkat. Azt csodáltam, hogy az emberek felülkerekedtek a törzsi és történelmi sérelmeken. Lenyűgözött a türelmük. Ám a harcok aztán kiújultak. Sajnos még mindig nincsenek végleges megoldások. Nagy emberekre, nagy politikusokra volna szükség, akik egységet és bizalmat teremtenek. Kongónak óriási természeti kincsei vannak, egészen egyedi természeti kincsek, ám ezekkel rosszul gazdálkodnak. A nép szenved, mert az embereknek nincs lehetőségük az érvényesülésre.

Újabb hatalmas változás történt az ön életében 1983-ban, amikor az „őserdőből” a felhőkarcolók világába került.

Igen, Washingtonba küldtek. Itt a nunciatúra elsősorban a Katolikus Egyház ügyeivel foglalkozott akkoriban, mert még nem voltak teljes körűek a diplomáciai kapcsolatok. A katolikusok a legerősebb vallási csoport Amerikában. A protestánsok együtt többen vannak, de nincs egy protestáns gyülekezet sem, ami társadalmi jelenlétét illetően összemérhető lenne a katolikus egyházzal. Úgyhogy a katolikusoknak nagy a társadalmi súlyuk. Itt azt csodáltam, hogy az amerikai katolikusok milyen öntudatosak és áldozatkészek. Az Egyesült Államok lakossága sok nép keveréke, és mind hozzáad valamit ehhez a nemzethez. Sok helyre, sok plébániára meghívtak, jól emlékszem, mennyi hittel, mennyi lelkesedéssel találkoztam. 1987-ig szolgáltam itt.

Szerdahelyi Csongor/Magyar Kurír

(Folytatjuk)